Szatmármegyei Közlöny, 1904 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1904-12-25 / 52. szám

Nagykároly, 1904. deczember 25

52. R5ám

XXX. évfolyam.

Szatmármeíyei Közlöny

TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI áh mtüOVTí.t TSPTnzirfY ttfittt.a-p B

és MEGYEI ERDEKÜ HETILAP.

■ • r

A SZATMRVARMEGYEI KÖZSÉGI ES KÖRJEGYZŐK EGYESÜLETÉNEK HIVATALOS LAPJA.

MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP, ie=SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL :

hová a lap szellemi és anyagi részéi illető közlemények küldendők :

Nagykárolyban, Jókay-utcza 2. sz.

TÁR C Z A.

A múlt.

Irta : Majos Jenő.

Nádasdy László egy nagy zökkenésre fölébredt. Megdörzsölte a szemeit és az órája után nyúlt.

Hat óra lehetett már. A kalauz kiáltotta az állomás nevét.

— Semjén, egy perez.

Tehát még egy állomás van hátra gondolta magában Nádasdy, miközben gondosan fésült fekete hajszálain simított egyet. A vonat megindult, ő félre húzta a függönyt és kitekintett. Ezüstös fényben úszott a vidék — úgy találta mintha a főváros egy nagy, csillár üzletébe pillantott volna be. Pedig nem volt ez a fény olyan erős, olyan vakító mint a hogy ő álmos szemeivel látta, inkább hangulatos, poetikus volt. Igen mert az nap, hogy a fővárost elhagyta a fiatal újságíró arra felé még nem esett hó, — egyszerű, szürke, ködös volt a főváros képe, akár mint a hogy ősszel kora reggel szokott lenni. Szokatlan volt hát neki ez a csillogó simaság, az a végtelenbe nyúló hótakaró, a melyre a holdvilág kis apró csillagokat szórt. S a fiatal újságíró lelke megtelt apró színes történetekkel. Messze messze elkalandozott a képzelete s egyszerre csak megállt egy barna szinü, zöld zsalus ház előtt. Az öreg apja jutott eszébe, aki már esztendők óta várja, egyre várja a fiát hazafelé. Az öreg Nádasdy képe szállt most a leikébe. Kilencz hosszú esztendő telt el, hogy nem látta. A könnyed leiró Nádasdy Lászlót egyszerre csak minden tehetsége cserbe hagyta. Nem tudta elképzelni, nem tudta leírni magának az öreg apját, csak úgy látta ő, csak úgy tudta ő elképzelni magának mint a hogy kilencz esztendővel ezelőtt látta. Sehogy se akart megbékülni ezekkel az évekkel. Valami fájdalmas érzés szállta mega szivét. Úgy érezte, hogy ezt a kilencz esztendőt egy szerető, jóságos apától rabolta el . . .

ELŐFIZETÉSI ÁRAK:

ígész évre 8 korona. Félévre 4 korona. Negyedévre 2 korona.

Megyei községek, egyházak és iskolák részére egész évi előfizetés beküldése mellett egész évre 5 korona.

Egyes szám ára 20 fillér. iSsHirdetések jutányos áron közöltéinek. „Nyilttér“ sora 40 fillér.

Kéziratok nem küldetnek vissza, bérmentetlen levelek csak rendes levelezőktől fogadtatnak el.

Az uj választások.

Olvassuk a lapokban, hogy a v^áffis •' '

mák már megindultak országszerte. T.

Merthogy a jövő év február eiej ü V. ír választások lesznek, arra nézve nem semmi kétséget a miniszterelnök szavai, a ki a nemzetre akar apellálni abban a tekintetben, hogy óhajtja-e a házszabályok revízióját, szankezionálja-e a szabadelvű- párt eljárását.

Egyedül abban az esetben nem volna talán választás, ha az egyesült ellenzék megadná ehó végén a költségvetési felhatalmazást, de a mi nem valószínű.

így hát bátran úgy lehet elbírálni a politikai helyzetet, hogy az kikerülhetetlenné tette az uj választásokat s igy a pártok helyesen teszik, ha előkészületeket tesznek az alkotmányos küzdelemre.

Hogy a küzdelem heves és elkeseredett lesz, a kiélesedett ellentétek természetes következménye.

De hát mi a választásokhoz nem politikai pártszempontból akarunk hozzászólani, hanem csakis vármegyei közérdekből, vármegyénk specziális érdekeiből. Ez a tér pedig előttünk mindig szabad, bátran elmondhatjuk arról nézeteinket, a melyekről előre is kijelentjük azt, hogy azokban kizárólag a mi f el fogásunkat tolmácsoljuk.

Éppen azért, ha elmondandó nézeteink visszhangra találnak, örvendeni fogunk neki, ha nem találnak visszhangra, elszigetelt felfogásunk mellett is megmarad az a vigaszunk, hogy legjobb belátásunk szerint megtettük kötelességünket.

Hogy pedig azonnal rátérjünk a dolog lényegére, kimondjuk nyíltan, hogy a nagy közönségnek, a vármegye és igy saját jólfelfogott érdekében kötelessége lesz a képviselő választások alkalmával olyan jelöltekben megállapodni, a kik a vármegye specziális érdekeinek ott fenn mindenkor hathatós szószólói lesznek és lesz sulyok is együttes óhajuknak, a vármegye jogos kívánságainak érvényt szerezni.

Mire való ez? fogják sokan kérdezni. Hogy a kellő választ e kérdésre megadhassuk, utalunk a közelmúlt évek eseményeire.

Karácsony ünnepén.

Oltsd fel ma lelkünk ünneplő ruhádat, a hitet, reményt és szeretetet s szállj messze- messze Bethlehembe, hol angyalok kara zengi a ma születettnek bölcsődalát, hol egy szegényes kis hajlék fölött megnyílt a menny ezen az éjszakán. Szállj vissza-vissza ama szent titku éjszakába, mikor a nyugvó, alvó föld az éggel álmodott, midőn az ég a földdel, az Isten az emberekkel kibékült s a békeség örök, szent csókjaként, kigyult a csillag Bethlehem felett, hogy virassza ama kisdednek álmát, ki ott jászolbölcsőben szendereg.

Tizenkilencz évszázad bemohosult sirjára hinti immár ragyogó fényét ama karácsonyéji csillag s több mint ötvenszer váltott azóta ez a vén föld uj emberöltőt s a roppant időköz szakadékain át ma is oly fénynyel támad szivünkben a bethlehemi csillag ragyogása, mint ama félénk pásztorok sejtelmes éjszakáján s úgy bátorítja csüggedő szivünket amaz angyali ének biztatása, mint fölemelé egykor azokét, kiknek először hangzott és „hirdetett nékik nagy örömöt“ a mély gyötrődés s lemondó várakozás idejében „az időknek teljességében“.

Nem is veszítheti el fényét, ragyogását, nem is veszítheti el bűvös hatását, nemes, magasztos szeretetre ujjászülő hatalmát az isteni örök szeretet megtestesülésének ez emlékünnepe! Hiszen ama csillag, mely a karácsonyéji égről tündöklik le, egyaránt a bethlehemi jászolbölcsőhöz vezeti a tudóst s a tudatlant, a szegényt és a gazdagot, a boldogot

és a boldogtalant. És örömük bizonyára igaz s őszinte lesz: „megtalálván a gyerme- k et“ s önként „leborulnak élőt te“, hogy „tisztességet tegyenek neki“, lerakván előtte kincseiket: tűzben megpróbált lelkűk szinaranyát s szent örömtől megdobbanó szivök tömjénét.

„Ne fél j etek“hát emberek! „E földön békesség tinéktek!“ Hiszen a karácsonyéji angyali szózatból megérthetitek, hogy ha, mint köd széjjel foszlanak is bűneink miatt ártatlanságunk boldog örömi — s ha mint sebzett vadat égő fájdalma üldöznek is bennünket lelkiismeretünknek rémei- az a kegyelem, — a melynek csókja ott ég ama három bölcset vezérlő bethlehemi, fényes csillag tényében: — békesség záloga bus harczainkban s útmutatónk egy boldogabb hazába.

S mig ott kint a természetben csöndesen borul le a tél a pihenő föld kebelére . . . álmokat álmodozik a nagy mindenség s a földnek lassú szívverése a temetőt juttatja eszünkbe; addig bent tűzhelyünkön s még beljebb keblünk mélyén uj élet pezsdül s kigyul szivünkben a bethlehemi csillag ragyogása; s fénynyel és melegséggel tölti el hitünk- 1 nek templomát s a téli'Arnaság bus melan- chóliája felett a karácsonyéji angyalok szent hozsannája zendül: „Dicsőség a magas- ságos mennyekben Istennek; és a íöldön békeség, és az emberekhez jóakarat!“

Ujlaky Miklós.

A fiatal ujságiió annyira elmélyedt a gondolataiban, hogy alig vette észre, hogy hazaérkezett a falujokba. Alig ismert rá a kis igénytelen állomásra és talán alig tudta volna, hogy merre lépjen ha az öreg István gazda oda nem siet eléje.

— László urfi, László urfi, eszem a szivét. Az isten hozta. Talán mégis ölelte volna, talán mégis csókolta volna az öreg István gazda az urfit, ha az nem lett volna olyan szörnyű nagy zavarban. De hát igy csak kezet fogtak.

— Ide tessék a szánkára — tessékelte az öreg István gazda az urfit. Felültek mind a ketten. Az öreg gazda hajtott. Boldogan mint szüretkor vagy mint la- kadalomkor szokás. Vígan repült a szánkó a sima havon, a két ló büszkén szedte a lábát, mintha ők is tudták volna, hogy egy megtért jövevényt hoztak haza.

Egyszerre csak megcsendesedett a szánkó és befordult az udvarra.

— Itthon vagyunk. László urfi jöjjék, had emelem le — mondta az öreg gazda szeretettel és széttárta a karjait. A zajra, a csengettyű csillingelésre kutyák ordítására az öreg Nádasdy is megjelent. Lassú léptekkel jött. Egy kis csizmás paraszt ember vezette. Egymás nyakába borultak az apa meg a fiú. Köny- nyeztek mind a ketten, de könnyezett maga István gazda is ezen a jeleneteit.

A fiatal újságíró karon fogta az öreg apját és vezette gyöngéden, odaadó fiúi szeretettel.

Az öreg Nádásdy mióta nem látta azóta egészen őszbe borult. Jóságos külsejű, szelíd öreg ur lelt belőle. A fiatal Nádasdy csak nézte szótlanul az öreget és elgondolkodott a lepergett kilencz esztendő történetén. Oly hűen emlékezett arra a napra — akár mintha csak tegnap lett volna — amikor utoljára mondott búcsút a szülei háznak. Akkor maga se tudta, hogy ilyen hosszú időre fogja csak viszontlátni — kerek kilencz esztendőre. Azt hitte, hogy a legközelebbi ünnepre ha majd időt szakíthat magának újból haza jön. De másképpen alakultak a körülmények. Egy szép napon különös híreket hallott hazulról a fiatal Nádasdy. Az úrról, az édes apjáról hallott valamit, a fővárosba felvetődött megyéjebeli ismerőseitől és pedig azt, hogy az öreg vénségére arra gondolt, hogy

megházasodik újból. És valóban a hírek, amik hazulról keringtek, igazaknak bizonyultak. Egy szép napon az öreg csakugyan megházasodott, feleségül vette az öreg Sára asszonyt, a gazdasszonyát. Az öreg Sára asszony becsülettel és tisztességgel ápolta az öreget. De az ősi kúria nem lett többé a fiúi szeretet tanyája. A fiatal Nádasdy azóta távol élt fönt a fővárosban és még levélben sem kereste föl többé az öreget.

S egy napon mégis csak kitisztultak a felhők és derűs napfényes lett az ég.

Az öreg, becsületes Sára asszony megbetegedett s harmadnapra eltemették. Az öreg Nádasdy nehezen tudta elviselni a csapást is, egyedül állónak érezte magát, elhagyatva mindenkitől. Egy nagy lépésre határozta akkor magát. Levelet irt a fiának és kérte, könyörgött neki, hogy ne hagyja el öreg napjaira. És valóban úgy lett, amint várta az öreg, a fiatal Nádasdy haza jött. De azért alig akart hinni az öreg a gondolatainak, alig akarta elhinni, hogy a karosszékje mellett álló sötét szemű, barna fiú az ő szeretett, imádott gyermeke.

És jött a nagy néma csend után egy kis leszámolási jelenet. Az öreg töredezett hangján elmesélte azt a történetet ami már régen nyomta a lelkét.

Az öreg hangja mély zokogásba fűlt, mikor már vége felé ért a beszédjének.

— Édes fiam — szólt az öreg ur — nem kívánom tőled, hogy köves engem ennek az asszonynak az emléke tiszteletében.Én csak leszámolni akartam te előtted, én a te vén apád.

Valamit akart még mondani az öreg, de nem volt képes rá. De a fiatal költői lelkű Nádasdy elértette azt, amit az öreg még mondani akart.

— Igen édes atyám elfeledünk mindent. Az apai és fiúi szerétéiből egy uj, egy szebb élet fog sarjadzani. Igen édes atyám itt maradok, itt maradok holta napjáig, itt maradok mindörökké, ez a vidék, ez a falu, maga a csend, a boldogság. Erre vágyott az én lelkem már régtől fogva.

Egymás karjába borultak és könnyeztek. Künt pedig a tornáczról az öreg István gazda nézett befelé és az ő becsületes kék szemeiből is könnycseppeket facsart ki az öröm.