Szatmármegyei Közlöny, 1904 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1904-12-11 / 50. szám
Melléklet a Szatmármegyei Közlöny 1904. évi 50-ik számához. Folytatás a főlapról. mitsem félek a világba kürtőit erős kéztől, de csakis undorral fordulok el, elkövetett bűnének láttára. (Óriási taps, éljenzés.) Tisztelt közgyűlés! Emlékezzenek uraim vissza, mielőtt szavazataikat leadnák arra, hogy mi volt Szat- mármegye mai napig! ? A legmagyarabb megye hírében állott; védő támasza, fentartója volt az alkotmánynak Wesselényi, Kölcsey idejében, a 48-as években, sőt még a Bach-korszak alatt is; mindegyik polgára e megyének büszke volt arra, hogy mint Isten napja, úgy melegítette egyaránt — kivétel nélkül — e megye mindegyik fiának szivét, lelkét a honszerelemnek szent és kiolthatatlannak vélt lángja s ma uraim, beszeny- nyeznők a hófehér multat ?! Boldogult édes atyám, édes anyám, kiknél igazabban, önfeláldozóbban hazáját polgár, honleány nem szerette soha! Őseim mind egytől-egyig csakis a hazának és a hazáért éltek, védői voltak szabadságuk, vagyonuk koczkáztatásával hazánk alkotmányának: kérdem tehát önököt, hogy lehessek ma én — kinek ereiben az ő vérük folyik — részese egy alkotmány- tipró kormány dicsőítésének ! ? Nem uraim, ezt nem teszem ! Megérdemelném hogy összeomoljanak felettem az öreg Károlyi-vár tornyai, melyeket a kegyelet érzésétől indíttatva, csak nemrég építtettem újjá, ha erre képes lennék! A szégyen pírja borítaná el arczomat az napon, melyen kivisznek majd a kaplonyi sírboltba — ily cselekedet elkövetése után s megérdemelném, hogy e rideg sírbolt falai őseim átkát visszhangozzák felém. Tisztelt Közgyűlés! Ilyesmire én nem vagyok kapható! Családunk fájának még ekkoráig oly ága nem nőtt, mely az alkotmányt érinteni merészkedett volna és remélem, nem is lészen soha ! Féltékenyen őrzém egy hosszú életen át becsületemet, féltékenyen honszerelmemet, e kettőre uraim, folt nem eshetik! A gróf beszéde óriási hatást tett. — Az ellenzék nagy lelkesedéssel éljenzett és tapsolt sok ideig és kétségtelenül a közgyűlés ezen beszéd hatása alatt állott. Ezt ellensúlyozandó Nagy László alispán emelkedett fel szólásra és szintén nagy figyelemmel hallgatott beszédében, röktönzött felszólalásainak egyik legsikerültebbjét mondta el. Körülbelül a következőket mondta: Először is köszönetét fejezi ki pártja iránt, mely az előtte szóló felszólalását nyugodtan hallgatta meg. Csak egy pár észrevételt akar tenni az előtte szóló beszédére, kifejezve, hogy a maga részéről szerencsének tartja, ha bár ritkán is, a vármegyeház termében felszólal egy olyan férfi, ki vagyoni helyzeténél és társadalmi állásánál fogva a főrendüek közt az első sorban foglal helyet. Az ellenzék hangulatát tekintve arra a meggyőződésre jutott, hogy ma komoly érvekkel előállani csak időfecsérlés volna, mert ismét azon időket éljük, midőn a hazaárulás vádja illeti azokat, kik más nézetet vallanak mint, az ellenzék, mint illeték annak idején Deák Ferenczet, gróf Széchenyi Istvánt . . . (Közbekiáltás az ellenzékiek részéről : nem igaz, soha senki sem mondta hazaárulóknak). Nem vitatkozom — úgy mond — e felett, legyen úgy mint az ellenzék állítja, de tovább megyek a történelem lapjain s arra az időre térek, midőn majd 200 évvel ezelőtt a majtényi síkon gr. Károlyi Sándor eltitkolva, eltagadva az uralkodó halálát, megkötötte a szatmári békét, mely a magyar nemzet alkotmányát megmentette. Ez a béke eredményezte azt, hogy az uj uralkodónak nem lehetett fegyverrel leverni a Rákóczi forradalom maradványait s ezzel esetleg az alkotmányt megsemmisíteni. Mi vagyunk a gróf Károlyi Sándor politikájának letéteményesei, mi folytatjuk azt a politikát, mely a nemzet s az uralkodó közt való békét munkálja. Ugyan kérdezze meg a méltóságos gróf ur azokat, kiknek vezére lett ma, miként Ítélik meg gróf Károlyi Sándort? vajon nem pusztán önző hazaárulót látnak-e benne? Ennek a politikának letéteményesei vagyunk mi. (közbe szólás: húsos fazékok). Ha valaha örvendtem, hogy hosszú politikai pályámon sem előmenetel, sem kitüntetés nem ért, ha valaha örvendtem, hogy felebbvalóimmal szemben tanúsított őszinte vélemény nyilvánítás miatt a nem tetszés látható és súlyos jeleivel találkoztam, ha örvendtem valaha, hogy barátaim és ellenfeleim sokszor az egyedül jogos és helyes eljárásnak pártom elhag) á- sát tartották, úgy kétszeresen örvendek mindezeknek ma, mikor büszkén mondhatom el, hogy engem politikai pályámon nem egyéni rokon és ellenszenv vezetett, hanem az egyéni meggyőződés, hogy a szabadelvű párt eszméi az egyedül üdvözítők az országra. (Helyeslés). Meg vagyok győződve, hogy az a 15 év, melyet e vármegye élén, mint alispán eltöltöttem, az a mindennapi érintkezés, mely engem az én tallókaparó atyámfiaival megismertetett, összekötött, meggyőzte őket arról, hogy az ügy, melyért én síkra szállók, nem lehet káros vagy végzetes a hazára, nem szolgálhat az nekem lépcsőül, nem hozhat az anyagi hasznot nekem és e hitben, e meggyőződésben minden erőszak nélkül lelkesedéssel követnek engem azon az utón, melyen én egyszerű, de tiszta lobogómat viszem. Az alispán válasza óriási hatást keltett pártjának soraiban, úgy hogy a kormánypárt hívei érezni kezdték, hogy most viszont ezen beszéd hatása alat áll a közgyűlés és elfogadjuk, szavazzunk felkiáltások vegyültek a szűnni nem akaró taps és éljenzés közzé. Gróf Károlyi István válaszolt az alispának s abból a nézetből indulván ki, hogy az alispán elitélte Károlyi Sándor szereplését, visszautasította ezt a támadást. Az alispán illő deferencziával válaszolt az országos hirü főurnak s tisztelettel helyreigazította beszéde téves értelmezését. Körülbelül a következőket mondta: Személyes kérdésben szólalok fel. A méltóságos gróf ur beszédére válaszom egyszerű. Én a gróf Károlyi Sándor politikájának letéteményeseiként magunkat jelentettem ki s ez kizár mindent, a mi gróf Károlyi Sándorra sértő lehetne, én csak azt mondtam, hogy mint gondolkozik az a párt, melynek élén a méltóságos gróf ur áll. Az éljenzés váltakozva kijutott a grófnak is, az alispánnak is, a köztük lefolyt vita berekesztése után is, de már látszotta közgyűlésen, hogy annak több sége az alispánnak ad igazat. Majd Jékey Zsigmond, a mátészalkai kerület népszerű képviselője tört lándzsát a Luby indítványa mellett a következő beszédben: Előre bocsátja, hogy ő az indítványt elfogadja, mert erős hite az, hogy az nem képez pártkérdést, minden magyar embernek közös ügye. (Helyeslés). Engedjék azonban meg neki azt, hogy szavazatát pár szóval indokolhassa. Ez év november 18-án a délutáni képviselőházi ülésen olyan esemény fordult elő, a mi páratlan a parlamentárizmus történetében. Az ő nézete szerint a parlament olyan hely a hol a törvényeket elsősorban tisztelni kell. És daczára ennek, az által követtetett el a törvény megsértése, a kinek elől kellene járni a törvénytiszteletben. (Úgy van! felkiáltások). Ne csodálkozzanak azért azon, hogy ezen eljárás felett a közvélemény felháborodik és ennek erős hangon kifejezést is ad. (Igaz! Helyeslés) A hol pedig igy sértik meg a a törvényt, ott az államgépezet kerekei könnyen megakadhatnak, mert hogy törvénysértés követtetett el, azt elismerte a kormány, bebizonyították a szabadelvű pártból kilépett gróf Andrássy, Széli Kálmán és gróf Apponyi Albert. Ez is mellette érvel, ez is azt bizonyítja, hogy a Luby Géza indítványát pártkérdésnek nem lehet tekinteni. Ha ezt az utat követi a vármegye múltjának a következménye lesz. Mert Szatmár vármegye az alkotmánynak, a szólás szabadságnak a legsötétebb korszakban is lelkes védője volt, mindég felemelte mellette szavát. Hogy többre ne hivatkozzék, itt keletkezett a hires szatmári 12 pont, itt hangoztatták nagy elveiket egy Wesselényi, Kölcsey. Ismételten azért arra kéri a közgyűlést, ne tekintsék e kérdést pártkérdésnek, együttesen, vállvetve egyesüljenek a törvények korlátái között a szólás szabadság megvédésére, megtartására. (Éljenzés) Ajánlja elfogadásra Luby indítványát. (Óriási éljenzés, zaj). A Jékey beszédét is zajosan megéljenezte az ellenzék, de viszont a kormánypártiak sorából válasz gyanánt éltették Barthost, a ki tudvalevőleg a mátészalkai kerületnek egy időben kormánypárti jelöltje volt. Ez a kis inczidens is igazolta már azt, hogy mennyire izgatottak voltak kölcsönösen a kedélyek. Daczára ennek, Szerdahelyi Ágoston képes volt egy néhány pillanatra érdeklődést kelteni felszólalása iránt. A következőket mondta: Mint e vármegyének virilis tagja, bár ugyan az utolsó kimutatásból ki vagyok hagyva, pedig adóhátralékom nincs, nem is igen szokott lenni — (főispán, alispán közbeszóllanak : ki van igazítva,) tehát mint e megye gazdaközönségének is egyik igénytelen tagja — tehát nem mint politikus —- kívánok hozzászokni a szőnyegen lévő tárgyhoz azon előleges kijelentéssel, hogy a Nagy Béla bizottsági tag ur inditványát osztom, elfogadom. (Helyeslés.) Ezen felfogásomat ha megengedik röviden megindokolom egy a gazdasági életből vett példa illustrá- lásával. Én legénykorom idejétől fogva a mi napig, pedig ez nem kis idő, — télen-nyáron falusi lakomban gazdálkodással foglalkozom, még pedig tényleges, valóságos tevőleges gazdálkodással, az ekeszarva utáni bandu- kolástól a kaszapengés gyönyörködtető mélodiájáig. Élvezem annak örömeit, sinylem — nem ritkán hátrányait. Eme foglalkozásomban arra a tapasztalatra jutottam, hogy egy szolid alapokra fektetett, komolyan vezetett gazdálkodás, hasonlít egy ország jól situált államháztartásához; mert úgy itt, mint amott, feltétlenül rnegkivántatik a zavartalan szigorú rend, megszakitás nélküli munkásság, a gazdálkodás felvirágoztatására czélzó, a gazdaság vezetője, annak tulajdonossá által inagurált törvények szigorú tiszteletben tartása, azok kötelező erejének respectálása. Már most ha az én gazdálkodásomban az én fizikai gazdasági factoraim, érthetőbben cselédségem, munkásaimnak egy kis zavarban halászni szerető része : hogy a parlamenttel szóljak annak törpe minoritása, eltanulva a parlamenttől, gazdasági obstructiót indit ; megállítja a gazdálkodás rendes menetét, nagy károkat okoz, valóságos gazdasági exlexet teremt: kérdem tek. közgyűlés, mi ekkor a teendő, hogy megmentsem existentiámat, megmentsem a létkérdését, megmentsem a velemtartó józanabb rész existentiáját ? Bizony uraim, mélyen tisztelt gazdatársaim, azt hiszem együtt érezünk abban, hogy ha a megkísérelt eszközök meghiusittattak, nem lehetünk nagyon váloNéma csend! Gróf Károlyi Pista beszél! A fejek előre hajolnak. A gróf nem fiatal már, mondja s látszik is rajta, hogy beteg; hangja kissé elfogódott, szemében mintha a mélyen érzett fájdalom könnyei csillanátiak meg; szép tenor hangját mintha aggódó érzések drámai akkordjai dallamosabbá tennék. Még ellenfelei is nagy tisztelettel hallgatják. Beteg ágyából kelt ki; haza és alkotmányszeretete parancsolta ide, hogy mint egész életén át becsületes hazafi tiltakozzék Tisza jogtiprása ellen. Nagy kegyelettel hivatkozott szüleire, szeretett édes anyjának hazafias érzésekben és tettekben közismert eletükre, őseinek hazafias magatartására, melyek kötelességévé teszik, hogy a veszély pillanatában felemelje szavát. Mikor pedig azt mondta, hogy úgy érzi, hogy kastélyának tornya szakadna rá és sírboltjából őseinek átka űzné ki a méltatlan ivadékot, ha kötelességét nem teljesítené, — úgy imponált, oly elementáris erővel hatott, mintha nem is Károlyiadé maga Rákóczi beszélne! Leírhatatlan hatás! Az ellenzék tombol! a kormánypárt tanácstalanul hallgat. A fia, György gróf is érzi, hogy apja beszéde a közönségnek van adressálva, de első sorban neki szól; egyik másik labbancz gondol olyasmit is, hogy a gróf túlságosan is sokat foglalkozott a saját személyével s az őseivel, holott azok mindenki előtt közismert derék dolgok s bizonyos mértékig mintha átkozódott volna is, — de a hatás, talán éppen ezért, megkapó, fenségesen drámai a jelenet. Valóságos történelmi pillanat. Perczekig tartó taps; az éljen orkán zug, a gyengelelkü labbancz a nagyhatás alatt ingadoz, még egy perez s verve a a kormánypárt. E válságos pillanatban felemelkedik egy ember, e legnagyobb ellenfél, Nagy László, s a grófot saját szablyájával támadja meg. Titáni harcz kezdődik. Mi fog történi ? Az a sovány ember pedig ott az emelvényen elkezd beszélni szenvtelenül, a meggyőződés tidegségével, de a karakteres politikus félelmet nem ismerő bátorságával; a gróf szótárából idéz, maga mellé veszi gróf Károlyi Sándor kuruez generálist, a ki nagy államférfiura valló eszélyével a majtényi síkon megkötötte a szatmári békét, mert csakis azzal menthette meg az éveken át harezban álló elszegényedett magyarságot a végpusztulástól, mert hazájára nézve azt üdvösnek tartotta. S mi lett azért — mondá — a jutalma ? ugyanaz, ami a miénk most, hogy hazaárulónak tartanak ; pedig mi éppen a gróf Károlyi Sándor politikai elveinek vagyunk a letéteményesei. Valamint akkor balul ítélték meg Károlyi Sándornak kárhoztatott, de ma már becses értéke szerint méltányolt hazamentő politikáját, mert a békés és tervszerű haladásra a lehetőséget egyedül adta meg — úgy Ítélnek meg ma balul minket. Szóló ily értelemben vállalja a honárulást, |bizalommal viseltetik Tisza iránt s teljes lelkesedéssel fogadja el Nagy Béla inditványát, törhetlen reménynyel hiszi, kogy „tar ló kaparó atyjafiai hasonlóképen cselekesznek ! Rengeteg hatás ! Elnémult ellenzék ; kormánypárton óriási éljenzés ! Viharos taps ! Sántha mosolyog. A csata eldőlt. Hiába áll fel gróf Károlyi István ; hiába utasítja visza gróf Károlyi Sándor ténye el bírálásának a vita anyagába való bevonását, mind ez mit sem használ, közönség érzi, hogy ha egy történelmi név viselője érvek helyett családjának tagadhatatlanul fényes tettekben gazdag sorozatával hozakodik elő, — akkor az őseire való hivatkozás mások részéről a legelemibb megengedett dolog. Miután még Nagy László hivatkozván arra, hogy beszédében a legnagyobb elismerés hangján szólt gróf Károlyi Sándorról, s hogy ő önzetlenül, kitüntetés és rangnélkül 15 éve szolgálja megyéjét („Hallottuk !“ kiáltja közbe dr.Falussy Árpád ; „Hallhatták, de meg nem hazudtolhatták ! vágott visza Nagy Laczi) óriási hatáskeltő beszédére nyomban szavazni is lehetett volna, annak hatását az ellenzéki szónokok már nem gyengíthették. Hiába szónokolta Jékey Zsigmond magyaros jóizzel, hogy a „nagyeset“ nem párt politikai kérdés, de mindenkinek hazafias kérdése ; ináncsi Papp Kálmán igen ügyesen beszélve hiába féltette édes hazánkat az osztráktól; dr. Adler hiába czitált magyarul és latinul, s végül Falussy Árpád, ez a tüzes szónok, hiába dikeziózott, hogy a Tisza fejére szánt koszorút legfeljebb a koporsójára lesznek képesek elhelyezni ! — az agitálás már mitsem ért. Hogy aztán még Szerdahelyi Ágoston, a gazdasági életből vett találó példával is bizonyította a rend helyreállításának a szükségét, amelylyel derekas tapsokat aratott, hogy be is legyen koronázva a győzelem, felállottgr ó f K ár oly i György, s bár csaknem kínosnak volt mondható a pillanat, a felkeltett családi érzések csábitó melege daczára is mint politikai meggyőződéséhez hűséges karakter, önérzetesfiu, s tántorithatlan jellemű férfiú, — nov. 18-dika után, mikor kimondta az „á-t,“ ma következetesen hozzá mondta a „b-ét“ : áll Tisza mellett ! Miközben beszéde alatt tüntetőleg távozott gróf Károlyi István, az ellenzék nagy obstrukeziót kezdett ellene; „Elűzte az apját!“ „Nemjut szóhoz!“ ordítottak, s mint a méhek, dongtak, zúgtak, körülötte. A gróf egy fejjel magasabb mindenkinél, úgy állt köztük mint a rodusi oszlop, mozdulatlan, s addig várt, de azt bevárta, hogy befejezhesse beszédét. Nagy éljenzés, diadal volt a jutalma ; számosán üdvözölték talpra esett, tartalmas, bátor beszédéért a grófot, aki mai derék magatartásával nagyot nőtt a megyei társadalom becsülésében, mely szép reményekkel tekint az ifjú gróf politikai pályája elé. Megtörtént a szavazás: 190 — Tisza mellett, ellenne 60: többség 130. Nagy, fényes győzelem! a döntnök büszkén jelenthette urának : „Kegyelmes ur! Szatmár megye táborodban!“ Nagy Béla büszkélkedhet. Sántha Kálmán még görcsösebben bízik a szabadelvüségben. Nagy Laczi dörzsöli a kezét, győző labancz öleli át a vesztes kuruezot, mert hát tisztesé- gesen harczolt mindenki, hevesen, vitézül de nem orvul, cselvetéssel. Dicséret illeti az ellenzéket! Tiszán kívül még csak két urnák volt haszna a nagy ütközetből, a derék Neupauer János és Eötvös Róbertnek, a kiket a főispán megtett tiszte- j 1 e t b e 1 i főszolgabiráknak. Hiába! ez már igy van. A húsos fazék — mindég az marad. Másnap szedték össze a csatatér halottjait, az alispán volt az első, aki flastrommal szolgált az ifjú óriások sebére. A törvényhatósgi bizottsági tagok választására kiküldendő elnökök személyeinek kiválogatására paktumot kötött a gyengébb ellenzékkel. Csak oszt meg ne bánja!
