Szatmármegyei Közlöny, 1904 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1904-11-06 / 45. szám

Nagykároly, 1904. november 6.-45. szám.

XXX. évfolyam

A SZATMÁRVÁRMEGYEI KÖZSÉGI ES KÖRJEGYZŐK EGYESÜLETÉNEK HIVATALOS LAPJA.

■a* MEG JELEN MINDEN VASÁRNAP. »->

SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL :

hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők :

Nagykárolyban, Jókay-utcza 2. sz.

Kilátások.

Budapest, 1904. október 31-én.

Kezdetét vette az őszi munka. A föld keblét már fölszántotta az ekevas s a fekete barázdák közé már elvetette a kincsterrnő magot a munkás kéz. Hosszú szárazságban kiaszott nyár után gyönyörű ősz örvendezteti a gazda-ember s vele együtt a munkás emberek ezreit.

A vén asszonyok nyarának szelíd aranyos derűje omlik el a természet fölött. Az ökörnyál fényes fonala úgy ringatózik a levegőben, mintha az újraéledt reménységek aranyszínű szála volna, amely odafüz bennünket a föld ígéreteihez.

Szép, mosolygó, szelíd ősz ez. A hulló falevelek közt kaczérkodva játszik bujósdit az enyhe napsugár, amely csókokat hint a békés álmokra, az emberi lélek csöndes álmaira. Mennyi fenség nyilatkozik meg a természet haldoklásában. Ez a nagyszerű halál olyan, hogy újra élünk tőle, mintha nem is halál volna, csak eszmei színváltozás; az erő nem hervad el, csak pihen, hogy aztán újra kitörjön és az élet sudarába szökjön. A szunyadó erők ott forrnak a föld mélyében, amerre könnyű, aranytoltos leplet borítanak a lesárgult falevelek. Mily megnyugtató érzés az, amit a természet erejének fenséges megnyilatkozása önt az emberi lélekbe. Sokat szenvedtünk, sok keservünk, csalódásunk volt, a nyár leperzselte legszebb reménységeinket és leejtett kézzel, kétségbeesett lélekkel álltunk kiégett földjeink előtt, amelyre nem hull az áldás harmata, a mindenható élet szent vize. És ime a természet biztatóan szól hozzánk. Nem hagyott el, csak megpróbált bennünket, talán csak hogy erejét kimutassa, melynek uj életet hirdető megnyilatkozása most, ősz idején, amikor leherELÖFIZETÉSI ÁRAK:

Sgész évié 8 korona. Félévre 4 korona. Negyedévre 2 korona.

Megyei községek, egyházak és iskolák részére egész évi előfizetés beküldése mellett egész évre 5 korona.-am Egyes szám ára 20 fillér. *evad a táj és lehull az erdő koronája, kivirá- goztatja összes reménységeinket.

Szép, szép ez az ősz. A költői lélek megtalálja pendantját a tavaszban, amikor az élet föltámadásának ünnepét üli a föld, a végtelen és hatalmas természet. .. Vagy nem olyan egy szelíd, verőfényes, bágyadt sugáru őszi nap, mint egy mosolygó tavaszi alkony ? Egyforma ez is, az is. Csak az idők évszerü változását naptári mértekkel mérő ember lát bennük külörnbséget, mig a természet a maga csodás művészetével ugyanegy kepét festi ennek is, annak is.

Békés csend, termékeny hangtalanság szelíd hangulata rezeg az őszi napfényes levegőben. Mig a természet ily jó akaratunak mutatja magát az emberekhez, addig az emberek zűrzavaros harczi zaj örvényeibe merülnek. Közéletünk berkei újra harezmezővé változtak. A nemzet fórumán rikoltoz a harczi harsona és fegyvereiket köszörülik az ellenséges táborok.

Nagy bajunk az nekünk, hogy igy van. Egy hosszú, áldástalan harcz sorvasztó tüzéből, amelyben elhamvadtak az ország gazdasági erői, amelyben a közéleti erkölcs annyi bán- talmat szenvedett, amely a maga botrányaival annyi aggodalmas órát szerzett a nemzetnek, alighogy megmenekültünk. A lefolyt küzdelmet szeretnők álomnak tekinteni és ime torz-arczával gúnyosan nevet szemünkbe az uj valóság. Hát csakugyan harcz-moraj kell a magyarnak, hogy viduljon élete? Oh, világért sem akarjuk lekicsinyelni, értékén alul becsülni azokat az ered ményeket, amiket nemzetéleti szempontokból az elmúlt harcz hozott az országnak. Csakhogy kérdjük: azokkal az óriási anyagi és erkölcsi vesztességekkel szemben, amiket e harezban ez a sokat hányódott, sok megpróbáltatáson keresztül ment nemzet szenvedett, ellenértékek voltak-e azok?

Hirdetések jutányos áron közöltéinek.

„Nyilttér“ sora 40 fillér.

Kéziratok nem küldetnek vissza, bérmentetlen levelek csak rendes levelezőktől fogadtatnak el. -----------------------------—--------------E helyütt mi nem politizálunk. Nem is politika az, amit írunk, hanem nagy társadalmi élet-kérdés. A mi létünk, boldogulásunk szoros, szerves kapcsolatban van a közéleti organizmus működésével. Hiába, úgy van, hogy a legkisebb és legjelentéktelenebb politikus is nagyobb irányitója ez ország fejlődésének, mint a leghatalmasabb gyáros, aki milliónyi tőkéket forgat a nemzet közvagyonából. Amaz, a kis politikus béklyót rakhat az anyagi haladás nagykonczepcióju és nagy feladatokkal birkózó munka emberének kezére. A politikai harezok pedig minden időkben megakasztják a termékeny gazdasági munkát, amely alapja, talpköve az erős, fejlődésképes államéletnek.

Félre azzal a harczczal ha lehet! A magasabb, szélesebb perspektiváju és messze jövőbe néző bölcsesség vegyen erőt a politika harczkész- ségén. Az ellenséges táborok a maguk kiélesedett konfliktusuk tárgyi vonatkozásaiban keressenek és találjanak érintkező pontokat. Talán még lehet békés közeledést teremteni, hiszen lehetetlenség nincs a világon ésjó példa rá az elmúlt harcz mámoros es fölemelő epilógusa, amikor a nemzeti érdek ellentállhatat- lan ereje baráti kézszoritásba forrasztotta a fegyveres kezeket.

A természet ma békét parancsol a maga nagy, szent es reményteljes békéjével; fogadjuk meg szavát!

Társadalmi életünk.

Hát lehet-e még ilyesmiről is beszélni városunkban, méltán fogja kézdezni mindenki ?

Hisz olyan sivár, élettelen a társadalmi élet; hogy mindenki csak magának él, szabad idejét ismerősei és rokonai szükkörében tölti el, nem tud semmit a közéletről, mert nincs a mi a társadalmat összehozza, összetartsa.

Jogosé vád avagy jobban mondjuk panasz. Tényleg maholnap nincs társadalmi élet nálunk, nincs olyan

T A C Z A.

A szembesítés.

Az öreg pandurőrmester másodmagával egy csavargót kisért az országúton. Kora hajnal volt. A két pandúr lóháton ült, a csavargó gyalogosan ballagott előttük. Fáradtnak, kimerültnek látszott . . . Panaszkodott, hogy fajnak a lábai.

— Könnyű kigyelmeteknek lóháton.

A pandurőrmester nem minden maliczia nélkül válaszolt:

— Ez azért van, ecsém, mert ha te ülnél lóháton, nagyon lóhátról beszélnél. Talán szóba se ereszkednél velünk . . .

— Abban igaza van kigyelmednek, — mondotta a csavargó röhögve.

Haladtak tovább. Közeledtek a városhoz. Az országút mellett, egy dombosabb helyen, néhány terebélyes nyárfa között egv kőkereszt emelkedett. Ezt a kőkeresztet — úgy tartják —- kegyeletes kéz emelte. Annak a földbirtokosnak az özvegye, akit azon a helyen gyilkoltak meg. Nagyon régen lehetett, az öreg pandurőrmester is csak úgy hallotta mesélni. Ki tudja, igaz volt-e, nem-e ?

A pandurőrmester, ahogy a kőkereszt felé nézett, a tövében egy parasztasszonyt látott térdelni. Erősen odanézett. Szokatlannak találta. Azon a vidéken, az alföldön, az emberek vallásosak, de nem bigottak. Aztán se ünnep, se búcsú . . , Annak az asszonynak valami különös oka lehet, hogy kora virradatkor idejön imádkozni. Ünneplő ruha nincs rajta. Ez nem rendes dolog ... Ha olyan nagyon rájött az imádság, — okoskodott a pandurőrmester,— otthon is megtehetné. Van templom mindenütt.

A vármegye öreg szolgája gyanút fogott. Úgy, mint a vizsla, amikor szimat üti meg az orrát. Eszes, próbált ember volt. Rövidesen odaszólt a fiatal pandúrnak :

— Józsi kisérd csak be magad ezt az embert. Aztán kerülj vissza izibe. Addig én a szeme közé nézek egy kicsit annak az imádságos asszonynak.

A fiatal pandúr távozott a csavargóval, az öreg pedig leszállt a lóról s egy nyárfa mögé állott. Sokáig nézte a lesből a térdepelő asszonyt, de a kendőtől nem láthatta az arczát. Nagyon elmerültnek látszott az ájtatosságban, hogy az iménti lódobogásra sem emelte föl a fejét. Még vált egy darabig, közelebb lépett a kőkereszthez:

— Hé, húgom, — mondotta — de korán zavarod az Istent.

A térdepelő asszony riadtan emelte föl a fejét.

— Nini, — folytatta a pandurőrmester, — csak most ismerek rád. A Zsófi, a Szilas Dömötör menyecskeleánya Hát bizony, kis húgom, megnyúlt ám azábrá- zatod, a mióta nem láttalak.

Az asszony nem válaszolt. Úgy összeszoritotta vékony metszésű ajkait, hogy a szép arcz egészen beletorzult.

— Valami bajod lehet, úgy sejtem, hogy ilyen messzire elkószálsz imádságra. Igaz-e Zsófi ?

— Igaz, — hangzott a halk válasz.

— Mi a bajod, húgom ?

A fiatal parasztasszony nem válaszolt, csak fejkendőjét húzogatta előre.

—; Nem szólsz? Pedig legjobb megmondani, — biztatta az öreg, — tudhatod, hogy mindig jó embere voltam az édes apádnak, meg az egész famíliádnak.

— Tudom.

— Nohát.

Rövid szünet után az asszony megszólalt. Zavartan, alig hallhatóan mondotta: —- A kis fiamért imádkoztam.

— Úgy? A kis fiadért? Talán beteg az istenadta ? Ugyan mi baja van annak a porontynak ?

— Nem tudom. Már három hete a kisujját sem tudja mozdítani. A vén pandurőrmester mélyen fekvő szürke szemeiben alattomos mosoly csillámlott.

— Úgy a kisfiad? No, hacsak az a bajod, húgom, akkor ugorj föl szaporán s haladj vigan hazafelé.

Az asszony csodálkozva kérdezte: — Haza5 —

— Igen ám, mert egy órája sincs, hogy láttam a kis fiadat. A falutokon jöttem keresztül. Megismertem.

Az asszony mélyen elpirult s két tenyerébe rejtette kigyult arczát. Sírva fakadt.

— Látod Zsófikám, — mondotta az öreg jóindulattal — a hazugsággal nem sokra megyünk, jóformán semmire. Mégis csak legjobb, ha megmondod az igazat az öreg Bálintnak.

Az asszony daczosan kapta föl a fejét s fölkelt.

— Jól van, Bálint bácsi, megmondom az igazat.

— Ez okos beszéd.

Az asszony izgatott hangon, hadarva kezdett beszélni.

— Hát úgy van, tudja meg a dolgot Bálint bácsi, nem bánom akármi lesz. Én az uramat akarom elemészteni.

— Elemészteni az uradat ?

— Azt. Voltam is egy parasztasszonynál. — Javasasszonynál.

Erre a szóra az öreg pandúr két szemöldöke olyan mérgesen rándult össze, hogy szinte egymásba ütődött. Tudta, hogy a javasasszonyoknak nagyon végzetes szerepük szokott lenni a családi perpatvarokban. Az asszony izgatottan, zihálva folytatta :

— Úgy jöttem ide az Istent kérni, hogy vagy őt vegye el, vagy engem.

— Hát nem fértek meg együtt?

— Nem, sehogysem.

— Miért ?

— A Rébék miatt.