Szatmármegyei Közlöny, 1903 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1903-11-29 / 48. szám
Nagykároly, 1903. november 29.-ás©. szám. XXIX. évfolyam Szatmármegyei Közlöny1 TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI i. wmriviST w.u-nwtrfV tttohittat. Péa MEGYEI ÉRDEKŰ HETILAP. A SZATMÁRVÁRMEGYEI KÖZSÉGI ÉS KÖRJEGYZŐK EGYESÜLETÉNEK HIVATALOS LAPJA. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP, SZERKESZTÖSÉG és KIADÓHIVATAL : ELŐFIZETÉSI ÁRAK . hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők : Egész évié 8 korona. Félévre 4 korona. Negyedévre 2 korona. Megyei községek, egyházak és iskolák részére egész évi előfizetés beküldése mellett egész évre 5 korona. R agy kár olybán, Jókay-utcza 2. tsz.-=* Egyes szám ára 20 fillér. *=Hirdetések jutányos áron közöltéinek. „Nyilttér“ sora 40 fillér. Kéziratok nem küldetnek vissza, bérmentetlen levelek csak rendes levelezőktől fogadtatnak el. ________ A városok terheinek könnyítése. Az országos nagy bajok és gondok között, melyek most az egész magyar közvéleményt lefoglalják, ne feledkezzünk meg a szükebb lokális bajainkról, melyek között első sorban áll az óriási illetéktelen teher, amely a mi városunkat is nyomja: Nagyon helyesen fejtegette a múlt hetekben Kossuth Ferencz a vidéki városok, első sorban a rendezett taná- csuaknak sanyarú helyzetét s óhajtandó, hogy fejtegetéseinek szelleme az intéző körók felfogásával párhuzamos legyen. Hosszú és küzdelmes esztendők óta húzódik a városi törvény ügye, s nem tudunk vele zöld ágra vergődni. A rendezett tanácsú városok névleges autonómiája már valóban tarthatatlan helyzetet teremtett. Nem autonómia ez, hanem ketrecz, melyben a foglyul ejtett rab „szabadom1 tehet két lépést előre és két lépést hátra, de ebben is megakadályozhatja az őr: a vármegye. A rendezett tanácsú városok nemcsak hogy megérettek már arra, hogy a vármegye gondnoksága alól emanczipálják őket, de fejlődésüknek egyenesen hátrányára van azon körülmény, hogy minden egyes dolgukba beavatkozhatik, minden egyes határozatát megsemmisítheti egy közvetlen íölöttes hatóság, amely sok tekintetben egyúttal rivális is. A városi polgárság, mely az ő elöljáróit választja, rendelkezik legalább is annyi intelligencziával és Ítélő képességgel, hogy a város élére olyan embereket tegyenek, akik ott helyüket megállják. Ezt a kvalifikált, a város ügyeivel közvetlenül ismerős elöljáróságot akkor dezau- yálja a nem kvalifikáltabb elemekből alkotott vármegye háza, mikor neki tetszik és a kormány előtt is inkább latba jő az ő szava, mint a városoké. E méltallan helyzetből egyszer már végre ki kell szabadítani a városokat. Autonómiát követelünk, amely biztos, „sa nekünk, hogy sorsunkról éppen olyan joggal és hatáskörrel intézkedhessünk mint a szabad királyi városok. Amig ezt az autonómiát nekünk meg nem adják, addig szó sem lehet a vidéki városok intenzív fejlesztéséről. Folyton hangoztatják, hogy a vármegye ósdi, korhadt, beteg intézmény, mégis ennek rendelik alá a modern élet lüktető szervét: a várost. Hát ebben a politikában igazán nincsen se logika, se ész- szerüség. Autonómiát nem akarnak adni, de terhet, azt bőséggel rónak ránk. Az állam feladatát kepező közigazgatási, jogszolgáltatási, adóbehajtási, közoktatási, közegészségügyi, utfentar- tartási, katonaelszállásolási és egyéb terhek oroszlánrészét a mi nyakunkra sózzák és főleg e terhek súlya alatt nyögnek a vidéki városok, melyek közül több száz perczentnél nagyobb pótadót kénytelen kivetni. Hát ezeket a terheket, vagy azoknak legalább legigazságtalanabb részét mikor veszik már le rólunk ? Élünk, halunk, dolgozunk az állagért — a községnek csak a maradékot juttathatjuk. Ellenben amiből egy kis jövedelmük lehetne, a fogyasztási adókra, a regálékra, a vámokra rátette kezét a hatalmas állam. Irtóz- tatón felcsigázzák a bor és sör árát, amivel azt érik el, hogy a szegény nép komisz, vízzel és spirituszszal készített pálinkát kénytelen inni még most is, amikor már van sok és jó magyar bor. A pálinkából rémséges haszna van a mélyen tisztelt finánczminiszteriumnak. ellenben a mi népünk züllik és pusztul! Ha mindezen nagy bajok orvoslására vállalkozik az uj kormány, akkor korszakalkotó, nemzetfentartó munkát végez. E D. Vásári bajok. A?’ rk, hogy a mi vásárunk látogatottsága forditr i i hanyatlott alá egy pár évtized alatt a vásári c . Kék megdrágulásával. Úgy, hogy mig 20 esztendővel ezelőtt a nagykárolyi piacz Magyarország egyik legolcsóbb piacza volt, amely körülmény az olcsó lakbérek mellett valósággal predestinálta a nyugdíjasok városának, addig mai napság az ország legdrágább piaczai közzé tartozik, sőt igen gyakran előfordul az az eset, hogy konyha czikkeket nem is kaphatunk. Oka ennek az, hogy a viszonteladásra vásárlók mindent összevesznek, tojást, tejfelt, aprómarhát és egyenesen szállítják Budapestre vagy Bécsbe. Ilyenkor aztán a helybeli gazdasszony, a kinek pl. csirkére van szüksége, méltó bosszúsággal nézi a nagy fontkosarakba összehalmazott baromfiakat, a melyből már nem vehet és a mit még megvehetne az egyes eladótól, az olyan méreg drága, hogy kénytelen vevési szándékáról lemondani és a család otthon kénytelen tovább enni a méreg drága marha, avagy disznó húst. Hát minden esetre a viszonteladásra vásárolóknak ez a kapzsisága és csúf eljárása nemcsak bosszantó, káros a helybeliekre, de igazságtalan is. Mert hogy volna az igazságos eljárás, hogy egy pár kufár, a ki nem is ide való, itt egy krajczár adót sem fizet, a saját anyagi előnye miatt megdrágítsa a konyhapiaczot azokra nézve, a kik ide való lakosok, fizetik a város már már elviselhetlen terheit. Nem tudjuk, hogy van-e a vásári rendtartásban erre nézve olyan megszorító intézkedés p. o., hogy a viszonteladásra vásárlók a vásárlást csakis délelőtt 9 vagy 10 órakor kezdhetik meg, hogy ez ideig a helybeliek kielégíthessék szükségleteiket, de akár van, akár nincs ilyen megszoritó rendelkezés, azt meg nem tartják, szigorúan nem ellenőrzik. Így ellenőrizni kellene azt, hogy a viszonteladásra vásárlók ki ne játszanak minden intézkedést azzal, hogy már a város végén az eladóknál lefoglalnak T A 1^ C Z A. Betyár becsület. Nem a romantika talajából, hanem czélszerüségi tekintetekből támadt az a különös állapot, hogy Magyarországon hosszú időn keresztü békés, tisztes polgárok rendes tribitumot fizettek a társadalom nyíltan bevallott ellenségeinek, a kósza betyároknak. És nincs adónem, amelyet oly készséggel és olyan pontosan fizetett volna a magyar. Sohasem maradt hátralékban és az adószedőnek sohasem kellett kényszereszközöket alkalmazni. A földesur kiadta az utasítást a béresgazdának, hogy amikor és ahol a betyárok jelentkeznek, ki kell nekik szolgáltatni a kommencziót. A kamarában mindig készen állott számukra szalonna, oldalas, kenyér és pálinka. Ahogy jöttek, úgy kapták. Elvétve nagy tisztességtudással egy kis pénzt is kértek. Szerényen, néhány forintocskát, amit sohasem tagadtak meg tőlük. Ismétlem, a birtokososztály szívesen szubvenczionálta ezeket a kriminális alapon szervezkedett közkereseti társaságokat. Mert a vármegye a maga szegényes hatalmi eszközeivel nem tudott a közbiztonságról gondoskodni. A deres ugyan permanencziában állott, de a mogycrópál- czának nem volt konszolidáló ereje. Úgy megszokták, mint a nyeregbeülést. A birtokos embernek maguknak kellett gondoskodni a személy és vagyonbiztonságról. És erre a legalkalmasabb módnak kínálkozott kommencziót adni a betyároknak. Az igy létrejött kétoldalú szerződést a szerződő felek pontosan betartották. A földesur nem keresett a betyárokkal szemben törvényes oltalmat s a betyárok nem bántották a kommencziót adó tulajdonát. Megfértek egymással. Jogállapotnak tekintették. Özvegy Kálmán Lázárné, a nagy tiszántúli birtokot maga kezelte, ha csak tehette, személyesen, jelen volt a kommenczió kiszolgáltatásánál. Nem akarta, hogy a béresek megkurtitsák a betyárokat. Az energikus, kaionás földesaszony nagy tiszteletben állott a betyárnép előtt. Közeledtére még a legsötétebb arczu bunyik is alázatos hunyászkodással szedte le fejéről a kalapot. Ha ünnepnapokon tévedtek hozzája, a kommenczión felül egv gödölyét vagy malaczot is kaptak, amit ott a tanyán nyomban el is költöttek. Ilyenkor egy-két kulacs borral tatarozták a kommenczict. Minden kevés beszéddel járt. — Itt a tietek, mehettek Isten hírével. De egy nyári este a kommenczió szabályos átvétele után a földesasszony megszólitotta az egyik betyárt, az öreg Mátét. — Egy kis sorom volna kenddel, kerüljön be a házba. Máté szótlanul követte a nemzetes asszonyt. A tornáczon letette a zsíros kalapot és megigazgatta hosszan lelógó deres haját. Mikor a parádés szobába értek, Kálmánné erősen szemébe nézett a betyárnak. — Máté, a boldogult uramtól hallottam, hogy kendnek van egy kis becsülete. — Hát csak akad, nemzetes asszonyom. — Nohát legyen is. Látja kend ezt az üveg- szekrényt, tele van ezüstnemüvel. A betyár odanézett. — Sok szép jószág, — mondotta. — A javarésze nem az enyém, hanem a kis húgomé, aki az urával Taljánországba szakadt. — Tudom, a huszárkapitánnyal. — Azzal. Itt hagyta nálam a családi ezüstöt, hogy viseljem gondját. — JÓ helyen hagyta. — Nohát efelől az ezüst felől akarok szólani kenddel. Én a jövő héten elutazom. — Taljánországba. — Nem, Pöstyénbe a sánta fiammal. — Az Endre urfival ? — Azzal. Ott leszünk két hónapig. Az ezüstöt nem vihetem magammal. — Itt maradhat, — jegyezte meg a betyár. — De félek, hogy lába támad. — Nem hinném . . . — Kendre akarom bízni, hogy vigyázzon rája. — Nem lesz hiba. —- Rábízhatom ? — Tisztára. Itt lesz az egyik szemem. — Akkor jól van. Mehet Isten hírével. — Minden jót kívánok. A betyár nagy megtiszteltetésnek vette ezt a bizalmat. Mert a sok fajta becsület között a betyárbecsület csak olyan rátartós, mint a többi. A két hónap alatt az öreg Máté húszszor is megfordult a kastély körül. Mikor a nemzetes asszony a nagy üveges hin- tón hazakerült, este beállított az udvarra. Ez alkalommal nem a kommenczióért, hanem egy szives elismerő szóért. Csúnya meglepetés várt rá. A nemzetes asszony szikrázó szemmekkel fogadta. — Pusztuljon innen ebadta sehonnaija ! Ugyan jóra bíztam, kutyára szalonnát . . . — Micsoda ? — kérdezte a betyár ámulattól tátott szájjal. — Hát az, hogy elvitték az ezüstöt. — Nem lehet az, kérem. — Nonát jöjjön, nézze meg az üres szekrényt. És megint odavezette az üvegszekrényhez. Az bizony tisztára volt fosztva. A betyár komor, ránezos homlokkal nézte az ezüst helyén támadt ürességet, aztán kemény, határozott hangon megszólalt. — Ne tessék bánkódni, előkerül az egy szálig ... Azzal sarkon fordult s neki indult az éjszakának. Ez a megrögzött rossz ember soha olyan nyomorultnak nem érezte magát, mint ezen a sötét éjszakán. Hajnalig ott kóválygott a nagy pusztaságon. Elhatározta, hogy addig nem lesz nyugta se neki, se másoknak, mig a lopott ezüst vissza nem vándorol a szekrénybe. Elindult nyomozni. Sorra járta a hírhedt orgazdákat, fölhányatta velük a vermeket. Sok lopott jószág került a szeme elé, de ezüst sehol. Hetekig folytatta a kutatást, a közben lovat is lopott, hogy könnyebben
