Szatmármegyei Közlöny, 1902 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1902-09-21 / 38. szám

SZATMARMEGYEI KÖZLÖNY

Ő ki egyik munkájában azt írja, hogy : „a magyar népnek öröme az én örömöm, búja, bánata az én búm, bánatom“, kénytelen vott 45 éven át egész élete végéig a hontalanság keserves kenyerét enni, anélkül, hogy bármit is élvezett volryi az ő kezdeményezése és közreműködése által elért vívmányokból.

■ Martirságának ezen glóriája következménye az, hogy most Kossuth Lajos születése 100-ik évfordulója alkalmából mintha csak egy nagy szív lenne egész Magyarország, s egy szívvel, egy lélekkei adunk hálát az Egek Urának, hogy a magyar hazának adta Kossuth Lajost!

Nem egy párt ünnepe ez, hanem a magyar nemzeté, az egész magyarságé !

S valamint az 1849. évi julius hó 11-én tartott országgyűlésen — midőn Kossuth Lajos indítványára — az országgyűlés tagjai kezüket esküre emelve határozták el a haderőnek 200,000 főre leendő felemelését, s a szükséges költségeket is megajánlották, — s Kossuth Lajos kijelentette, hogy „leborul a nemzet nagysága előtt“, úgy Kossuth Lajos születése 100-ik évfordulója alkalmából őt és működését a történelem távlatából szemlélve és vizsgálva mi is kijelenthetjük, hogy leborulunk Kossuth Lajos nagysága előtt, meghajtjuk lobogónkat érdemei előtt, s önmagunkat tiszteljük meg azzal, — ha addig is, mig érczbe öntjük nemes alakját,— közgyűlésünk jegyzőkönyvében örökítjük meg azon férfiú érdemeit, kinek érdemei minden magyar ember szivében különben is már meg vannak örökítve.

Ne legyen tehát ma közöttünk senki, a ki e nagy napon nem tesz le csodálata, hálája és kegyelete jeléül Kossuth Lajos érdemeire egy szál virágot, az emlékezés virágát!

Kossuth Lajos neve mint eszmény, mint legnagyobb történelmi emlék egyesítse meggyőződésében és érzületben mindazokat, kik — habár különböző módon és különböző eszközökkel — hazánk függetlensége fejlesztésén fáradoznak és a magyar állam teljes függetlenségének elérésére, mint végczélra törekszenek.

Egyesítsen bennünket a hazaszeretet, szeressük a hazát, melyben bölcsőnk ringott, s melyről a költő azt mondja: „Itt élned és meghalnod kell!“

Isten áldása legyen Kossuth Lajos emlékén !

Ezzel indítványom indokolását befejezem s azt a közgyűlésnek elfogadásra ajánlom.

Ennek befejezésével a közgyűlés a következő határozatot hozta : „A képviselő-testület egyhangú lelkesedéssel Kossuth Lajos hazánk nagy fiának, a szabadság eszméje e kimagasló alakjának, városunk volt díszpolgárának — soha el nem évülő érdemeinek elismerését — születésének századik évfordulója alkalmából — jegyzőkönyvében megörökiteni rendeli.“

A napirend második tárgya gyanánt a városi tanács indítványa tárgyaltatott az iránt, hogy Kossuth Lajos szobra Nagykárolyban a Széchenyi utczán levő közkertben önkéntes adakozásból begyülő összegből állítassák feíés, a szoborügy intézésére s a gyűjtés eszközlésére bizottság választassák. A képviselő-testület egyhangú lelkesedéssel elhatározta, hogy Kossuth Lajosnak Nagykárolyban a Széchenyi utczai közkertben önkéntes adakozásból begyülő összegekből szobor állittassék. A szobor ügyének intézésére Debreczeni István polgármester elnöklete alatt Dr. Adler Adolf, Baudisz Jenő, Csipkés András, Dr. Jékel László, gróf Károlyi István gróf Károlyi György, Kaufmann Jenő, Dr. Kovács Dezső, Kubinyi Bertalan, Nemestóthi Szabó Antal, Nonn Gyula, Palczer Ernő, Papp Béla, Péchy László, Roóz Samu, Serly Ferencz. Dr. Serly Gusztáv, és Vetzák Ede tagokból álló bizottságot választottak, a gyűjtésre pedig Albanézy Mihály, Bálint Bertalan, Balajthy József, Boleman Lajos, Bordás Imre, Fézer János, Friedl János, Gyurovits Gyula, Huszty Zoltán, lrsik Ferencz, Jakab Zoltán, Janitzky György, Járai József, Kalina Ferencz, Kardos Lipót, Kohn Márkus, Krammer József, Kun István, Letlinger Béla, Lochmájer Márton, Luczay János, Lukácsovics János, Lucz György, Makai József, Marián Ferencz, ifj. Matolcsi Sándor, Mercs Imre, ifj. Nagy Antal, Nagy Elek, Pallay Péter, Róth Károly, Sándor György, Schifbeck Károly, Schiff József, Dr. Schönpflug Béla, Singer Lipót, Stróhmájer Ferencz, Sugár Emil, Szabados Pál, Szabó János, Szabó Kálmán, Szalay Bálint, Szécsényi Lajos, Tivadar József, Tömpe György, Varga Imre, Vida István és Winkler Pál tagokból álló bizottságot egyhangúlag megválasztották. A napirend utolsó tárgya a városi tanács indítványa volt, hogy a városban felállítandó Kossuth szobor alap javára a város részéről 2000 korona szavaztassák meg, mely invitványt a közgyűlés egyhangú lelkesedéssel elfogadott.

Több tárgy nem lévén elnöklő polgármester a jegyzőkönyv hitelesítésére Papp Béla Dr. Fürth Pe- rencz, Dr. Aáron Sándor és Wagner Lajos képviselőket felkérte s a közgyűlést berekesztette.

Ezzel a közgyűlés véget ért; a közönség emelkedett hangulatban, a polgármester éltetése mellett szétoszlott.

A nép ünnepélye.

A nép ünnepélye d. u. 3 óra után vette Kezdetét a Lövölde kertben.

A városháza előtt volt a gyülekezés, a hol ezrekre menő nép gyűlt össze. Tulajdonképen itt kellett volna ezt az ünnepélyt megtartani és nem a távol eső Lövölde kertben. De azért ezrekre menő nép gyűlt össze, a mely zászlókkal és zeneszó mellett vonult az ünnepély szinterére. Az ipartestületek egyleti zászlók alatt vonultak ki. A menethez csatlakozott útközben a Petőfi-utczán szervezkedett nagy tömeg is.

A Lövölde kertben megnyitotta az ünnepélyt a helybeli dalárda éneke. A szép Kossuth hymnust énekelte, nagy tetszést aratva. Utánna érzéssel és értei mesen szavalta el Kubinyi Bertalan Rákosi Viktornak ez alkalomra irt Fohászát. Majd Baudisz Jenő, lapunk szerkesztője tartott ünnepi beszédet.

A beszéd a következőleg szólt :

Tisztelt ünneplő közönség!

Tegnap volt 100-ik évfordulója azon történelmi nagy napnak, a melyen az isteni gondviselés végtelen jósága a magyar nemzetnek adta azt a halandót, a ki halhatatlanná tette magát életével, eszméivel, alkotásaival: Kossuth Lajost.

Olyan nagy Kossuth, még a magyar nagyok, halhatatlanok között is, hogy ma midőn hálás szívvel hódolunk s velünk együtt az egész ország dicső emlékezetének, ünneplésünk nem csak a nagy halandónak, de egyúttal halhatatlan eszméinek is szól, a melyek túl élték sírját, hogy örök életűek legyenek a magyar ideák világában.

Mert e név : K o s s u t h, ma már nem pusztán egy nagy embernek, történelmi alaknak neve, de neve egy nagy eszmének, fogalma egy szent örökségnek is.

Hódoljunk azért ma hálával e nagy eszmének, örökségnek is, hogy méltók legyünk a magyar névre, arra a szent örökségre, amit Kossuth reánk hagyott,

Midőn azért ünnepélyünk rendező bizottsága reám ruházta azon megtisztelő feladatot, hogy tolmá- csolója legyek a mai ünnepélynek, bevallom, hogy erőmet felülmúlja a feladat nagysága, aggodalom fog el, hogy azt a hálát és kegyeletet, a mely áthatja szivemet, méltóan fogom-e tolmácsolni, áttudom-e csepegtetni hallgatóim leikébe, megértetni tudom-e magamat mindenkivel, megértetni tudom-e főleg azt, hogy ki volt nekünk Kossuth!

Mert én úgy érzem e pillanatban, hogy a mai országos ünnepély indoka nem annyira a hazafiságban, mint inkább abban a hálában keresendő, a melyet a magyar nép érez az iránt, a ki neki szabadságot adott, akit ép ezért nem is emleget másként mint: Kossuth apánk!

Igaz én azt tartom, hogy első sorban a magyar demokraczia ünnepe a mai nap, a nép hálájának tolmácsolója a magyar demokraczia megteremtőjével szemben.

Ne várjanak azért ma tőlem száraz életrajzi adatokat, mikor a szívnek kell szólani a szívhez, mikor azt kell tudnunk és átéreznünk, hogy kit adott az isteni jóság ragyogó jókedvében az akkor még földhöz ragadt szegény magyar népnek Kossuthban.

Azért ma csak erről fogok szólani és arról, hogy miféle örök eszmét képvisel Kossuth a magyarság előtt. Beszédem rövid lesz, hogy türelmükkel vissza ne éljek, szóval mint Arany mondta egyik titkári jelentésében : Csak röviden érintem a tárgyat, mint fecske szárny a vizet.

Köztudomású, hogy 1848-an szűnt meg a jobbágyság, vétetett fel a nép az alkotmány sánczaiba, mi által az eddig csak néhány százezer nemest számláló magyarság milliókra menő nemzetté nőtte ki magát, a szabadságnak, egyenlőségnek és testvél iségnek népet átalakító varázshatalma alatt. így nyílt meg ez a mozdulatlan, ázsiai föld, a nyugati cultura, a haladás előtt. Mert csak a hová a mindeneket éltető szabadság napja süt, ott lehet élet, haladás és jólét. Hogy ezen nemzetátalakitó jog egyenlőségnek kivívása Kossuth érdeme volt, ma már mindenki tudja és háláson érezi.

Ne higyjenek azért tisztelt polgártársaim azoknak — hála az égnek különben is kevesen vannak — a kik szóval és Írásban megtépdelni akarják Kossuthnak még ebbeli babérjait is. Hasztalan küzdelem ! Mert jól tudjuk mi mindannyian azt, hogy voltak mások, hazájukat szerető más állam férfiak is, a kik előkészítették az átalakulási kor eszméinek diadalát, de Kossuth láng lelke, nemes izgatása, ragyogó toll és szóharcza, emberi erőt meghaladó évtizedes küzdelme nélkül nem következett volna be oly rohamosan a nemzetet és államot átalakító uj korszak, a mint bekövetkezett. Pedig már a 12-ik óra közeledett s a magyar conservativek és a többi tétovázó, részben Bécsre hallgatni szerető magyar felől, alaposan-elkés- hettünk volna és előbb-utóbb az összbirodalo'm esz- méje győzedelmeskedett volna a szunyadó magyar felett. Azért Kossuthra nem illik rá e tekintethen Madách mondása:

A kor folyam, mely visz vagy elmerit,

Úszója, nem vezére az egyén.

Mert Kossuth irányitója, vezére volt a jogegyenlőség iránti küzdelemnek, a szolga milliók szabadságának dicsősége örökre a nevéhez fog fűződni. Nem fogja tudni azért soha senki elhitetni a magyar néppel azt, hogy nem Kossuth adta neki emberi, polgári szabadságát, ő tett minket emberekké.

De Kossuth nem csak jogot tudott kivívni, adni, de a jogot megvédeni is tudta és ez az ő életének másik örökéletü dicsősége.

Mert mikor a hatalom két kézzel akarta visszavenni azt a mit nehezen adott egy kézzel is a Kossuth által előidézett események nyomása alatt, akkor megmutatta a nagyember, hogy nem csak beszélni, követelni tud, de a tettek embere is, a ki a jogot ha kell még fegyverrel is megvédi.

És megkezdődött a magyar szabadságharcznak legdicsőbbike. Kossuth lángszava hadseregeket varázsolt elő a semmiből, a mely Ausztria kipróbált hadseregén a diadalok egész sorát aratta, a mely előtt utoljára megállani sem mert a hatalom katonája, mert elvesztette bizalmát saját erejében a honvédség önfeláldozó hősiességével szemben. Pedig legtöbbnyire ujonczok küzdöttek ellenük, néha jóformán gyermekek, a kik elmentek a hazát védeni, mert Kossuth Lajos azt üzente .... Elestek a harcz mezején, ifjú vérük áztatta a haza földjét még reménye nélkül is annak, hogy valaha vérükből kifakad a szabadság virága,

mosolylyal ajkukon meghaltak a hazáért

............

mert Kossuth Lajos azt üzente .... — Nagy

volt az áldozat, nagy az önfeláldozás, de legnagyobb volt a magyar névnek szerzett dicsőség. — Európa a századokon át elaltatott magyarról ekkor kezdett tudomást venni s a szabadság felé néző népek szeme odafigyelt, ott volt rokonszenve, a hol a sza| badságharczot a legtovább vívták a zsarnoksággal. Ekkor állt a magyar a népek rokonszenvének a tetőpontján, csak ép oly rokonszenvesen, csodálattal beszéltek a világ nemzetei és lapjai a magyar harczairól, mint napjainkban beszéltek nem rég még a burok hősi halálküzdelméről.

És most azt kérdem, hogy lehet-e igazuk azoknak, a kik azt mondják Kossuthról, hogy a nemzetet a forradalomba kergette. Kérdem, lehet-e mondva, mesterségesen megcsinálni a legendák csodáit, a mithosi kor hősi küzdelmét ? Bizonyára nem. Arra a harczra szükség volt, megszülte azt a századok elnyomatása keserűsége, ezt tudta, érezte a legutolsó honvéd is, azért harczolt hősileg és halt meg ha kellett a hazáért. Olyan nagy, szemkápráztató fényes időszak ez nemzetünk történetében, hogy ha más nem maradt volna meg belőle hírénél, dicsőségénél, még akkor is kincse, büszkesége volna a magyar fajnak, a mig csak él.

De hát a mai kor gyermeke többre becsüli a kenyeret, a dicsőségnél s a dicsőség jóleső hiúsága mellett azt is kutatja, vajon minő haszon származott a rajongóknak harczából reá ? Minő előny hárult a szabadságharczból a nemzet összességére ? Erre is választ ad a történelem itélőszéke és ma már Kossuthnak ad igazat.

A szabadságharcz tönkre tette erkölcsileg Ausztriát. Mert az a nagy hatalom, a mely nem tudja leverni saját alattvalóit, idegen nagyhatalom, a muszka segítségét kénytelen igénybe venni, az megszűnt nagyhatalom lenni. — Azért soha senki annyira meg nem alázta Ausztriát, mint Kossuth. — És ez a tudat, ha visszagondolunk rá, tudja isten miért ? ma is olyan jól esik a mi magyar szivünknek.

Igen, az oknyomozó történelem azt igazolja, hogy a magyar Világosa, Ausztria világosi katasztrófája is volt. Éttől kezdve Ausztria erkölcsileg és anyagilag zülleni kezdett.

Hiába ütötte Ausztria Aradon arczul az emberiséget, midőn a 13 hőst a szégyenletes bitón végezte ki, hiába működött mindenütt a hóhér, a porkoláb, hiába indítottak valóságos irtóhajszát a hatalom pribékjei a hősök ellen, a kiknek a harczban csak a hátukat merték mutatni, hiába következett be a leggyalázatosabb önkény uralom, kikerülhetetlenül bekövetkezett Solferino és Kőnigrátz, s Ausztria a felbomlás szégyenletes stádiumába jutott. Egyetlen menedéke maradt, kibékülni Kussuth nemzetével, elfogadni Deák kiegyezését.

A történelem logikája tehát megmutatta azt, hogy a Kossuth szabadságharczára szükség volt, mart ha a magyar nem mutatja meg erejét, hatalmát Ausztriának, nem áll a haza bölcsének a háta megett a vér és a dicsőség keresztségen átment nemzet, nincs engedmény, nincs kiegyezés.

Azért nem túlozok a mikor azt állítom, hogy Kossutnak köszönhetjük közvetve mostani szabadságunkat, állami életünket, sőt talán azt is, hogy ma magyarul beszélhetünk, nyíltan érezhetünk, hogy ma nemzeti ünnepet ülhetünk.

így egészítik ki a nagy államférfiak egymás alkotásait. Széchenyi volt a nemzet-ébresztő, Kossuth a küzdő és Deák az alkotó. —- De ezenkívül Kossuth egy nagy eszmét is képvisel, a mely nem szállt vele sírba: a szabad, a független Magyarország eszméjét.

Mert ha Kossuth nagy volt, mint az átalakulási kor harczosa, nagy volt mint népszabaditó, mint a nemzeti erő kifejtője, de a legnagyobb volt mint a magyar nagy idea fentartója, mint meg nem alkuvó száműzött. Inkább idegenben halt meg, sem hogy feladni látszassák elveit, a melyek szerinte egyedüli alapját képezhetik a magyar állam boldogulásának. Elhagyatva az őt meg nem értő nemzettől, élőtiltakozás gyanánt élt és halt meg az idegenben, hogy ünnepélyesen dokumentálhassa a világ és nemzete előtt, hogy egy maga nem alkudott meg a mindennapi élet kényszerével, csakhogy az eszme tovább éljen és idővel testté legyen.

Pedig Kossuth ideája mindnyájunk ideája. Ez nem párt kérdés, hisz nincs hazánkhan párt, a mely annak megvalósítását nem óhajtaná, csak az idő és eszközök megválasztásában tér el egymástól. Azért azt hiszem, hogy nem vonok bele pártszempontokat mai pártonkivüli ünnepélyünkbe, ha kimondom azon meggyőződésemet, hogy ebben az ideában, a független Magyarországban is igazat fog adni az idő Kossuthnak. Azokat, a kik ép a nemzetgazdasági, anyagi kérdések miatt hívei a mai rendszernek, ép a közügyek anyagi oldalainak tarthatatlansága fogja idővel meggyőzni arról, hogy csak a Kossuth Magyarországában lehet a nemzetnek jövője.

És mert a Kossuth ideája, a független Magyar- ország, mindannyiunk közös kincse, ezt az örökséget úgy becsüljük meg igazán, ha ezt a reményt híven megőrizzük szivünk, lelkünk legtitkosabb rejtekében s ha el jön az idők méhének telje, megvalósítjuk, életre is keltjük.

De hát ez az idea nem is halhat meg soha, mert fentartja azt ez a név: Kossuth.

Olyan lesz ez a név a mi eszményeink egén, mint az a csillag, amely már millió évekkel ezelőtt megsemmisült, eltűnt a nagy mindenségben, de azért azt a csillagot estenként most is ott látjuk az égboltján, mert sugárainak millió évekre van szüksége, mig a nagy távolságból hozzánk lejönnek s most már nem a csillagot, csak a millió évekkel ezelőtt kilövelt fényt látjuk.

Kossuth is meghalt, de dicső szelleme ott van már most a magyar glóbus egén és sugárainak melegsége még századok múltán is melegíteni fogja a magyar lelkét, erősíteni szivét tettekre, ha a szabadság és a hazaszeretet szava hiv.

És most midőn hálával szivünkben ünnepeljük az isteni gondviselés azt a jóságát, amely 100 évvel ezelőtt Kossuthot adta a magyarnak, mint az egész országgal, mint az ünneplő millió magyarral szívben