Szatmármegyei Közlöny, 1902 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1902-06-29 / 26. szám

SZATMARMEGYEI KÖZLÖNY külön nyelven dicsérjük az Urat, aminthogy Isten fogalmából is elvontuk az általánosságo­kat és hisszük, valljuk, hogy az Ur lényegé­ben van egy parányi rész, amely egyedül és csupán értünk érez. Mi absztraháltuk az Urnák isteni lényegét és a lelkünk mélyén oltárt emeltünk a Magyarok Istenének! Ez a sovi­nizmus a nemzetnek legszentebb és legszebb imádsága Istenéhez és ennek az imádságnak a nyelve csak egy lehet: magyar! Hatalma, indulata, színe, csillogása ennek a nyelvnek nemzeti önállóságunk kifejezője, nemzeti erőnk biztosítéka. Vele élünk az örö­kös örökké való időkig, de nélküle meghalunk egy szellő fuvallatnyi pillanat alatt. Akarjuk a halált és mást se kell tenni, mint feladni nyelvünket; akarjuk a szolgaságot és mást se kell tenni, mint lemondani nyelvünkről! De nem akarjuk! A magyar nemzet életének, boldogulásá­nak és hatalmi fejlődésének irányitói megér­tik immár a magyar nyelvnek ez igézetes erejét. Tudják, hogy belőle sugárzik ki a nemzeti géniusz életfentartó ereje. Tudják, hogy nélküle a Duna-Tisza táján meghalna a magyar. Hármas koporsóba kerülne, a halál, szolgaság és névtelenség koporsójába! A sírját, mint egykoron a hármas koporsóba zárt Atilláét, soha fel nem találná senkisem. A közoktatásügyi kormány ezidőszerinti kormányférfia, Wlassics Gyula teljes fontossá­gában megérti a magyar nyelvnek e nemzet fentartó lényegét. Ennek a megértésnek a nyo­mán, amely élénken él a legutolsó magyar embernek is a lelke mélyén, rendeletet adott ki a kultuszminiszter, amelynek az a czélja, hogy a magyar nyelv védelmét biztosítsa és használatát elősegítse. Ez a rendelet a magyar tanfelügyelőkhöz szól és az 1879-iki közoktatásügyi törvénynek szigorú végrehajtását, amely a magyar nyelv általánosan kötelező oktatását szabályozza, teszi kötelességgé. Ma, a nemzetiségi fészkelődések és túl­kapások korszakában ez a rendelet, amely voltaképpen nem más mint egy 23 év óta élő törvény végrehajtásának a szorgalmazása, igen fontos jelenség. Ebben a rendeletben benne van a köztudat hitvallása, amely a magyar nyelv szerepét a maga jelentőségéhez méri. Mi, akik itt élünk és küzdünk a létfen- tartásunkért s nehéz bajainkban a Magyarok Istenéhez fordulunk segítségért, mi, magyarok, ennek a véráztatta földnek a záporvert, nap­lesütött árva fiai a nyelv összekapcsoló, egy­beforrasztó erejénél fogva állhatunk szembe csupán, mint egy test és egy lélek, a ránktö­rő. ellenséges áramlatokkal. Ez a nyelv a mi fegyverzetünk és pán- czélzatunk, amelyen nem vesz erőt semmi nemzetiségi orvtámadás. Ennek a nyelvnek — Csak nem úgy, mint az olyan embert, akit komolyan lehet venni. — Nem egészen jól mondta. Akihez férjhez lehet menni. Lássa fiúcska, én már abban a korban vagyok, mikor a lányoknak férjhez illik menni, ne­hogy a mamájuk nyakára vénüljenek. Bizony, igy van és ezt magának is be kell látnia. — Hisz a jó fiúcs­ka okos fiúcska. — Alig hallottam, mit mondott, csak később, amint szavai visszacsengtek a fülembe, emlékeztem vissza e kijelentéseire és nem fogom őket elfelejteni soha. A lelkemet akkor csak egy borzasztó tény foglalkoztatta: Nem szeret! Nem szeret! Nem bírtam neki felelni. Ahol nincs szerelem, ott nem használ úgy sem az érvelés. Irtóztató harag dúlt a lelkemben, tisztán állt előttem, hogy a leány, akiért feláldoztam volna életemet, gyarló gyönge te­remtés, akiben elnyom minden érzést az egy prakti­kus életczél: férjhez menni, minél jobban. Tisztán állt előttem, hogy ez a leány csak olyan mint a többi sok, kicsiny szívvel, nagy hiúsággal. A harag elnyomta a fájdalmat is s ez visszaadta némileg az önuralmamat. — Nincs több mondani valóm kisasszony, szól­tam és eltávoztam. Azóta nem találkoztam vele. De felejteni nem tudtam. Talán nem is a lány az, aki az egész valómat betöltő borongós emlékek központja, hanem az a bűvös, csodás álom, amely csak kiválasztott emberek lelkére száll : az első tiszta szerelem. Talán nem is a leányt vesztettem el, hanem inkább a szerelmet, a tisztaságot, az ifjúságot, az ál­mokat — mindent, ami érzésben kiemel a köznapiasság tömegéből. Igen, ezt siratom én vissza ezen a borongós, hideg tavaszi éjszakán, mialatt ő egy másik férfi kar­jai közt üdvözül. E. D. lelke és szelleme a Rákóczy-induló előretörő hangrohamában viharzik s a Hymnusz szelíd, imádságos harmóniájában csillapul meg. Ez önti szivünkbe a hitet, reményt, az erőt, az indulatot s a béke csöndjét, nyugalmát. Ami erő e nemzetben él, az nyelvében bírja gyö­kerét, a mi álmot a magyar szív termel, annak színe, kivirágozása, fénye a magyar nyelvben kifejezésre talál. A magyar nyelv a mi végvárunk, amelyet feladni, lerombolni nem lehet és nem szabad soha ! Erre segítsen meg minket a Magyarok Istene! Küzdelem a magyarságért (A nagykárolyi magyar ajkú görög katholikusok mozgalma.) A nagykárolyi magyar nyelvű g. szert, katholikus hitközség ügye immár országos érdekűvé vált. Jellemző az a nemzetiségi atroczitásra nézve, mely az egyházi szervezetben mindég kész támogatást találva, a hatalom minden eszközével ragaszkodik a fönhatóság megtartásához, melynek erejével gátat vethet ezeregyszáz magyar lélek nemzeti törekvései­nek, egyháza és iskolája magyar voltának. Pedig ez az egyházi fönhatóság maga sem egyéb mint a múlt egy sajnos tévedése. 1821-ből származik e káros botlás, a mikor a munkácsi magyar nyelvű ruthén pöspöki egyház-megyéből a nagyváradi ro­mán egyházmegye kikerekitve lett; bizonyítja ezt a szatmári és mármaros-szigeti analog helyzet, mely városokban szintén van magyar és román g. kath. hitközség: előbbi a munkácsi orosz, utóbbiak a nagy­váradi, illetve szamosujvári román egyház-megyéhez lévén beosztva. De admintstrátiv és más fontos okok is erősen támogatják a kérvényt, melyet a nagykárolyi hitközség alapos és beható indokolással nyújtott be a nagy­váradi román püspökséghez, e reá nézve felekezetre, nyelvre, nemzetiségre nézve idegen egyházmegyéből való elbocsáttatását és a munkácsi püspöki megyéhez átcsatolását kérve. Tiszteletteljes kérelmükre válasz helyett a szent­szék azonnal meghirdette az üresedésben lévő lel- készi állásra szóló pályázatot, minden oláhpópát föl­hatalmazva, sőt egyenesen fölhiva rá, hogy pályáz­zanak a ruthén hitközség parókhiájára. Annál sértőbb e kihívó kíméletlenség, hogy az egyház-tanács, boldogult lelkésze iránt érzett kegyelet és méltányosságból annak hátrahagyott családját a papiakban ez év november haváig háboritlanul meg­hagyni óhajtván, ez iránt már előzőleg írásbeli nyilat­kozatot tett. A megdöbbentő hirre az egyházközség nyolcz tekintélyes tagjából álló küldöttség sietett Nagy-Váradra, melynek élén a főgondnok egyenes őszintességgel és férfias nyomatékkai adta elő a beszédet, melynek fon­tosabb része megfelelő bevezetés után kívánatosán a következő : „Méltóságos püspöki helynök ur !“ Tisztelettel, de igen komolyan, kérjük méltóságodat a pályázat vissza vonására, annál is inkább, mert mi egyenként és összesen a végsőkig ragaszkodunk folyamodvá­nyunkban elő teijesztett kérelmünkhöz. S ha a püs­pök ur őnagyméltóságának gyászos elhunyta a „Ni­hil immovetur“ jogi állapotot vonta is maga után, ez legföljebb csak arra adhat okot, hogy a püspöki szék betöltéséig a mi lelkészi állásunk is üresedésben ma­radjon. Fáradságot és anyagi áldozatot nem sajnálva jöttünk most, hogy kérve kérjük méltóságodat, kímélje meg a szentszéket, az egyházmegyét és a szándékba vett kinevezendő lelkészt, a súlyos következmények­től, melyeknek kitéve volnának. Mert mi határozottak vagyunk, ha kell országos botránynyal is megakadá­lyozni, hogy az innen kinevezendő lelkész hitközsé­günkhöz bevonuljon. Mi azt sem a templomba, sem az iskolába, sem a papiakba önként be nem bocsáj- tanók. Mi a nagyváradi román egyházmegyéből — mely idegen mi tőlünk felekezetre, fajra, nyelvre és érze­lemre — menekülni akarunk oda, a hol a mi igaz hitsorsosaink és honfi társaink között lelki megnyug­vásunkat feltalálhatjuk : Szóval, nem akarunk továbbra is ezen egyházmegyének mostoha gyermekei maradni. Sajnálattal bár, de szilárd elhatározással kimond­juk - s ez egyháztanácsunk egyhangú határozata — hogy, ha kérelmünk meghallgatásra nem talál, azon fájdalmas esetben inkább készek vagyunk ezen egy­háztól elszakadni s a reánk oktroyált pásztort nyáj nélkül magára hagyni. Bátrak vagyunk még megjegyezni, hogy szilárd elhatározásunkat — ha rá lennénk kényszerítve — tett fogja követni és ezért méltóságod és a szentszék, Isten, emberek és a világ előtt felelősséggel fog tar­tozni. „De hisszük hogy méltóságod bölcsessége nem fogja a dolgot élére állítani velünk és megbízóinkkal, végleg elszánt magyar emberekkel szemben; ismétel­ten ajánljuk alázatos kérelmünket méltóságod komoly megfontolásába“. Ünnepélyes higgadtsággal hangzottak el e súlyos igék. A küldöttség többi tagjai is erélyes hangú nyilatkozatokkal erősítették azokat. Mindhiába ! A román püspöki helynök merev elutasítással felelt; megtagadott mindent. Befejezett tények terem­tésével akarják meghiúsítani a nemzeti eszme szolgá­latára lelkesült férfiak törekvését. Ez önzetlenül buzgó magyar emberek nemes I törekvésükben remélik Szatmárvármegye hazafias köz­véleményének, törvényhatósági gyűlésének és városunk politikai hatóságainak erkölcsi támogatását. Remélik ha szükség lenne reá — a vármegye fejének és ve­zetőjének, a főispán és alispán uraknak rokonszenves pártfogását, azon ügyben, melynél igazabb dologban gyakorolni hatalmát magyar állam és vármegye főnö­kének soh’ se volt alkalma. Ha, —- amitől félve lehet tartani — a nemzetségi erőszakoskodás még a leg­végső eszközök alkalmazásától se riadna vissza — bízvást reméljük, hogy illetékes hatóságaink a törvény keretében módot fognak találni, a nemzeti ügy szent nevében nem ellenünk, de mellettünk alkalmazni, ha kell, még a fegyveres karhatalmat is. Végre is, itt, ezen a földön törvény és hatalom a magyar nemzeti érdekek hasznára vannak rendeltetve. Szükség esetére számítunk a törvény kezelőire: a hatalom birtokosaira ! Somossy Miklós. Meghívó. A „Nagykárolyi Nőegylet“ folyó évi julius hó 13-án vasárnap délután 3 órakor, a városháza tanács­termében, rendes évi Jsözg:37-i3Llést tart, melyre az egyesület t. tagjait van szerencsém meghívni. Tárgysorozat: 1. Elnöki jelentés. 2. A pénztári számadások megvizsgálása s a pénztárnoknak a felmentvény megadása. 3. Indítványok. Nagy-Károly, 1902. junius 28. Gróf Károlyi Istvánná, egyleti elnök. H I E K. — Dr. Róth Ferencz a szatmári kir. törvényszék elnöke, a tegnap déli vonattal városunkba érkezett. Az elnök azért jött át, hogy a vármegye részéről megpendített azon tervet, hogy a kir. járásbíróság és pénzügyigazgatóság hivatalos helyiséget cseréljenek, helyszíni szemle tárgyává tegye. Holnap az elnök hir szerint a hatóságok fejeinél tesz látogatást és fogadja a helybeli ügyvédi kar tisztelgését. — Névnap. Nagy László alispánt f. hó 27-én névnapja alkalmával számosán felkeresték a város határában levő kies fekvésű tagjában, hogy szerencse kiváuataikat tolmácsolják. — A helybeli ügyvédi kar a mai napon a tör­vényszék elnökénél tisztelegve, kérvényt nyújt át, a melyben tiltakoznak a kir. járásbíróság helyiségének a kir. pénzügyigazgatóság jelenlegi helyiségébe való áthelyezése ellen, a mely változtatás* úgy az ügy­kereső felekre, mint az ügyvédi karra nézve igen hátrányos volna, az épület távolságát és beosztását tekintve, ahol az ügyfeleknek nyílt folyosón kellene várakozniok és eligazodni sem tudnának a helyi­ségek rossz beosztása miatt. — Nyugalomba vonulás. Marssó Lőrincz csendőr- százados, szárnyparancsnok nyugdijaztatta magát és hevesmegyei birtokára vonul családostól együtt. Ide­genből jött hozzánk, de müveit, előzékeny modorával annyira megszerettette magát társadalmunkban, hogy méltán sajnáljuk távozását. A boldogság aranyozza meg nála a nyugalom csendes éveit! — Műkedvelői szinielöadás- Az úri kaszinó nyári szinkörhelyiségében f. hó 21-én tartott műkedvelői előadás kiváló szép eredménynyel sikerült. Közönség — Nagy-Károly város régi, jó szokásához hiven — kevés volt, a helyiségnek alig felét töltötte meg, pedig a jelenvoltak az előadással, a műkedvelőkkel minden tekintetben annyira megvoltak elégedve, hogy előadás után kedélyes hangulatban reggelig vigadtak. — Egy kifogással azonban kénytelenek vagyunk előállani. A „Sasok“-at Guthi-Rákosi vígjátékét adták. A darab választása elhibázott volt. A frivolitásaiban elsőrendű víg­játék nem műkedvelőknek való. Igaz, hogy lehetőleg simítottak rajta, úgy, hogy csak annyi maradt benne a kétértelműségből, a mennyi a darab meséjének meg­értéséhez szükséges volt, de a végkifejlődés azért nem elégítette ki az erkölcsi érzéket. De azért elég szelle­mes darab s olyan gyors menetben, a mint műked­velőink előadták, hatást csinált. Maga az előadás kifogás­talan volt, az egyes alakítások megérdemelték a tet­szés nyilvánításokat és a figyelmet. Shmilliár Róza Lenke szerepében a szeczessiós, bizarr asszonyt tem­peramentumosán, megnyerőén játszotta el, miért több csokorral jutalmazták. Kacsó Erzsiké Mari szerepébe sok kellemet és ügyességet öntött, naivsága, játéka meghódította a közönséget, mig Mózer Etelka Lola szerepében kitünően mutatta be a szinésznövendéket. — A férfiak közt első hely Kemény Emilt (Bukics Julián) illeti meg a dicséret. Hálás szerepe, de egy­úttal művészi játéka győzelemre vezette a darabot. Ha az ő alakítása nem lett volna olyan jó, fél sikert sem ért volna el a darab. Osztoszkodik sikerében Demi- dor lgnácz (Forray Gábor), ki a szerelem vakságában és a törhetlen hűségben felváltva bizó férjet hatásosan játszotta el. A három Sas : Kovács Dezső, Andrássy Jenő és Fliesz Henrik játékát csak dicsérnünk lehet. Kovács Dezső higgadt, finom játéka, Andrássy Jenő jó alakítása és Fliesz Henriknek humortól és bonyo­dalmaktól duzzadó szerepe, ügyes, fesztelen játéka a közönség nagy tetszésével találkozott. Maxi szerepé­ben Friedl István jeleskedett, ki az inas fürgeségét és szemtelenségét jól egyesítette, mig a detectiv szerepé­ben Csilléry József tűnt ki, jól felfogott játékával csak növelte a sikert. Kis szerepéből sokat csinált. — Az előadás megteremtője, Debreczeni István, városunk polgármestere pedig lelje jutalmát a közönség hálájá­ban és elismerésében, s habár az anyagi eredmény

Next

/
Thumbnails
Contents