Szatmármegyei Közlöny, 1902 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1902-06-08 / 23. szám
Nagykároly, 1902. junius 8 23. szám. XXVIII. évfolyanr— SZATMÁR VÁRMEGYE HIVATALOS KÖZLÖNYE. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL : hová a lap szellemi és anyagi iészét illető közlemények küldendők : Nagykárolyban, Jókay-utcza 2. sz. 41 és 39 százalék. Súlyos, nagy számok ezek, két szomorú igazságot hirdetnek. Magyarország lakosságának 41 százaléka nem bírja a magyar nyelvet és 39 százaléka nem rendelkezik az irás-olva- sás tudományával. Ez a legújabb és legpontosabb kimutatás, melyet nem ajánlhatunk eleggé az intézőköröknek es a magyar társadalom figyelmébe. Fennen hirdetjük a magyarság szupremá- cziáját ebben az országban, féltékenyen őrizzük alkotmányos jogainkat, szabadságainkat és nap nap után hallhatunk sovinizmustól duzzadó frázisokat a magyar faj vezetőszerepéről. S mikor mindezekkel a külsőségekkel szemben odaállítjuk a rideg, biztos tényt, hogy az ország lakosságának kisebbik fele, valami kilencz millió ember még csak nem is érti az állam nyelvét s eszünkbe jut a pánszlávok, dákorománok és irridenták folytonos aknamunkája, egy helyzet tárul fel előttünk, mely vigasztalónak éppenséggel nem mondható. E kilencz millió ember közül legalább hat teljesen ki van szolgáltatva a nemzetiségi izgatok propagandájának s igy természetes, hogy nap nap után gyöngül szivükben a kapocs, a mely honpolgárt a hazájához fűzi. Pedig, úgy tudjuk, nekünk legalább mindig azt hirdették magasabb helyről, hogy évtizedek óta serényen folyik a magyarosodás munkája az ország nemzetiségi vidékéin s ezen a czimen nagyon sok anyagi áldozatot js hoztunk. S ime, mégis ott tartunk ma is, hol harmincz esztendő előtt, kilencz millió ember nem tud nálunk még magyarul sem. Hol itt az eredmény? Szépén kiczirkalmazott jelentésekben, színes, tetszetős óvácziókban, íróasztal mellett összeállított statisztikai kimuELÖFIZETÉSI ÁRAK : Egész évié 8 korona. Félévre 4 korona. Negyedévre 2 korona. Megyei községek, egyházak és iskolák részére egész évi előfizetés beküldése mellett egész évre 5 korona. Egyes szám ára 20 fillér. tatásokban van ez az eredmény, a tényleges eredményt azonban hasztalan keressük a nemzetiségek által lakott vidékek nagyrészében. A föld idegenajku népéi még most sem tudnak magyarul, éppen úgy, mint az apáik sem tudtak. Tehát a valóságban nagy eredménytelenséggel járt eddig a magyarositási akczió s ennek egyik fő oka az, hogy a nemzetiségi felekezeti jellegű népiskolákba nem tud behatolni a magyar szó. A nemzetiségek által lakott vidékeken levő felekezeti jellegű népiskolák vezetőségei —- még ha nem is hajlik a pánszlávizmus felé —- első sorban a felekezeti jellegre és érdekekre fektetik a súlyt, a magyar nyelv ott másodrendű kérdés és egyébb érdekeknek mindig alárendeltetik. Dicséret a kivételeknek, de kivétel bizony kevés van. S mindaddig, mig az állam erőteljesen fel nem karolja a nemzetiségek iskoláiban a magyar nyelv ügyét és szigorú konzekvencziával forszírozza az iskolák államosítását és uj. állami iskolák felállítását: eredmény nem is várható. Annak az energiának, melylyel a magyarosításra hivatott állam dolgozik, meg kell hatszo- rozódnia — s akkor nem kerül majd elénk ilyen vigasztalan kimutatás Magyarország idegen ajkú lakosságának számáról. A másik megdöbbentő adat az, hogy a népesség 39 százaléka nem tud Írni olvasni. Az irás-olvasás tudása tekintetében országunk leghátul van a kulturállamok között s bizony még mindig nem konstatálható, hogy ezen a téren valamelyes változás állott be. A falusi ember ma is éppen úgy nem küldi iskolába a gyerekeit, mint annak előtte s millió ember él e hazában, a kik a legprimitívebb s egyúttal legszükségesebb tudást is nélkülöznek. Hogy milyen nagy kárára van ez a körülmény az ország erkölcsi és anyagi erejének, azt nem Hirdetések jutányos áron közöltéinek. „Nyilttér“ sora 40 fillér. Kéziratok nem küldetnek vissza, bérmentetlen levelek csak rendes levelezőktől fogadtatnak el. szükséges már fejtegetnünk, tudja ezt mindenki, mert kézenfekvő dolog. Pedig ezen a nagy bajon apró eszközökkel lehetne segíteni: az iskoláztatási kötelezettségről szóló törvény pontjait szigorúan meg kell tartani. S ami a fő, a legnagyobb szigorúsággal kellene ellenőrizni a községek elöljáróságait, hogy betartják-e az előirt formában az iskoláztatásról szóló törvényeket, s azon közegeket, akik ebbeli kötelességüknek nem felelnek meg : irgalmatlanul büntetni kell. Mert az analfabéták e tengernyi számát az okozza^ hogy ezer számra van Magyarországon olyan község, melyeknek elöljárósága fittyet hány az iskolatörvénynek s esze ágában sincs arra ügyelni, hogy pontosan iskolába járnak-e a tankötelesek. Nincs egy ága a közigazgatásnak, melyet olyan könnyen vesznek mint ezt, s ha ezt a bűnös hinyagságot a fölsőbb hatóságok fokozott szigorúsággal ki nem irtják, csak nőni fog folyton nőni a magyar analfabéták száma. A vármegyei jegyzői egylet gyűlése. Szatmár junius 4. Aligha volt oly népes gyűlése a vármegyei községi és körjegyzők egyletének, mint a ma Szatmáron a „Károlyi ház“-ban tartott közgyűlése, a melyen nem kevesebb mint 51 jegyző vett részt, sőt megjelent azon Nagy László alispán mint az egylet tiszteleti elnöke, Majos Károly tiszteleti tag, és Jeney Géza megyei főszámvevő. A gyűlést Bodoky Béla egyleti elnök nyitván meg, üdvözölte a vendégeket, mint az egylet ügyei iránt melegen érdeklődőket, amit az alispán azzal köszönt meg, hogy a megyebeli jegyzői kar, melynek működése és tevékenysége nem alatta de felette áll az országos nívónak, jóhirnevében erősödjék, s a tisztes munka által kiérdemelt közbe- csültetésben gyarapodjék. Ezután tárgyalás alá vették a kitűzött tárgyakat, melynek megvitatása körül élénk eszmecsere fejlődött ki, amelyben Nagy László, Majos T A R C Z A. Álmatlan éjszakák. Mennék aludni már, de nem tudok. Szemem lehunyva, bánatom viraszt: Amit szenvednek embertársaim, Szegény szivem mind együtt érzi azt. Egyszerre látok millió sebet; Jajgatnak a letiport szenvedők, Amig reájuk rakja lánczait Az önzés, az erőszak és a gőg. Fölém roskadoznak, sorsuk átka nyom ; Erőtlen árnyuk, mint a kő, nehéz; Vergődöm, ágyam égő máglya tán És mintha fojtogatna sirpenész! Irtóztató álmatlan éjszakák ! Az eszme sápad, a világ beteg. . . S én csak virasztok mozdulatlanul, Látom a vészt, de nem segíthetek. Rudnyánszky Gyula. Az őrnagy ur. A májusi vér majd szétrepesztette a fák ereit, a városka tisztjei a két legöregebb zászlóaljparancsnok nyugalombavonulását parentálták el a tiszti étkezőben, mikor a különben otthon étkező nős ezredes izgatottságában féltuczatszor megbotolva a sarkantyújában úgy esett be a terembe: — Roppant újság! Roppant kitüntetés ! Csörömpölve hullottak a villák a tányérokra. Némán figyelt mindenki. Roppant újság! Egyszerre két áthelyezés ! Fő- herczeg tiszteli meg az ezredünket. Ő lesz a negyedik zászlóalj parancsnoka, a harmadiké Branne őrnagy. Repdestek, hullámzottak a kíváncsiság és az érdeklődés sugarai a levegőben. — Milyen ember a fenség ? Hát Branne őrnagy ? A főherczeg egész komolyan parancsnok lesz-e ? Az őrnagy szekáns-e ? A válaszokat csakhamar megtudták, hogy : a főherczeg éppoly komolyan veszi a hivatását, mintha pickauf vitte volna fel a rangjáig, az őrnagy pedig nem szekáns, hanem bámulatos erőskezü ember, aki alatt a harmadik zászlóalj legényei mintakatonákká lettek. Branne tartózkodó modorú ember volt: nem váltott ki rokonszenvct a bajtársaiból. Hideg maradt mindig az arcza, de a szeme villogása mutatta, hogy belső életet él. Az ezredesnek, akinek az őrnagy ridegsége éppenséggel nem tetszett, dicsőséges hire volt affelől, hogy nyolczszáz ember közül is meglátta: melyik képtelen a katonai szolgálat komoly teljesítésére, vagyis: melyik bakának a sapkája áll ferdén, Módfelett boszantó volt, hogy Branne őrnagy zászlóaljában mindegyiknek a sapkája egyenesen állt, igy hát az őrnagyba a legmagasabb szolgálatban nem igen lehet beléjekötni. Lassan itt volt már az ezredgyakorlatok ideje. Egyik júliusi hajnalban már három órakor indult el a homoki puszta felé a negyedik zászlóalj, a másik három pedig, mely „ellenség“ volt, öt órakor. Ennek a főherczeg volt a parancsnoka. Úgy kontemplálták a haditervet, hogy ütközetre körülbelül tiz órakor kerül a sor, vagyis másszóval — a parancs az volt, hogy pontban tiz órakor lesz az ütközet. — A homoki pusztának és a környékének nagyon becsületes volt a talaja, a mely a világ minden kincséért sem lett volna hűtlen a nevéhez: futóhomok volt biz az, a mely rohamvást settenkedett le a bak- kancsok lyukacsain s égette a talpat, hogy csak úgy tánczolt rajta a katona. A pusztától északkeletre egy erdőnek csúfolt hatalmas fás terület volt, amelyre még a fa-óvoda nevet is túlzásnak lehetett venni. Ennek a táján kellett megtörténie az összecsapásnak. Branne őrnagy megkerülte az erdőt valami egy órai járásra és szokatlanul idegesen fészkelődött a lován az egész utón, mert kétségbeejtő volt, hogy hova helyezze el födözékbe a csapatját, mikor az utolsó országúti kutig pontos, katonai térképen nyoma sem volt egy parányi dombnak sem. Már pedig, ha a katonai térképen nincs domb, akkor szent, hogy nincs domb az egész vidéken. Megkerülték az erdőt, az őrnagy egyszerre csak elhalványodva kérdezte a segédtisztjétől : — Hol vagyunk hadnagy ur? —■ Ötvenhat percznyi utón északkeletre a homoki pusztától, felelte szolgálati készséggel a segédtiszt. Az őrnagy még halaványabb volt a csodálkozástól. — Hadnagy ur ez érthetetlen! Tisztára érthetetlen ! Tessék, itt a, térkép, ott minden van, csak „deckung“ nincs. És nézzen ide, — maga elé mutatott látja ezt a hatalmas töltést ? Hisz ez vasúti töltés ! Bizony az vasúti töltés volt, de ha nem is az lett volna, mivel az őrnagy mondta hát a hadnagy ráhagyta volna: — Jelentem alássan, az vasúti töltés! Nem volt már halovány a Branne őrnagy arcza, villogott a tekintete. Odavágtatott a zászlóáljához : — Zászlóalj vigyázz ! Rohamlépés, irány utánam, zászlóalj indulj !
