Szatmármegyei Közlöny, 1902 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1902-06-01 / 22. szám

SZATMARMEGYEI KÖZLÖNY őket, hogy a távolság a polgárság és hadsereg közt mindig megmaradjon s inkább nagyobb legyen mint kisebb. A külföld példái, ahol a nép isteníti a maga népszerű hadseregét, nem hatnak rájuk, rájuk nézve előnyösebb, ha minden a régiben marad. S a polgárság fokozódó keserűséggel tűri, mint aknázza ki anyagi erejét az állam az államban. Nemzeti szempontok. Magyarország államisága olyan mint egy érdekes régiség, amelyet megőrölt az idők vasfoga. Európában az egy Angliát kivéve még nem volt állami élet, ami­kor az Ázsiából bevándorolt, félvad, barbárhun és szittya-ivadékot már abroncsba szorította a legális élet, amely széles kontúrjait adta meg egy jövendő nagy Magyarországnak. A magyar államiság azonban az idők folyamán olyanná vált, mint egy praehistorikus lelet. Archeoló­gusok törhetik rajta a fejüket, hogy vájjon a Duna- Tisza táján sok századon keresztül virágzott, vagy vegetált államélet magyar volt-e, vagy hottentotta ? — Nem lehet tudni. Magyar mindenesetre a legkevésbé volt. A magyar államéletnek ilyetén formai és lényeg­beli alaktalanságát jórészt Magyarországnak históriai szerepköre okozta. A keresztény Európa politikájának frazeológiája Nyugat védőbástyájának nevezte el Magyarországot s ezt a szerepet Magyarország vállalta is. A pogány és babér keletnek inváziója ellen harczba vittük min­den nemzeti erőnket s magunk érdekeit alávetettük al- turista szempontoknak. E szerepvállalás eredménye volt a török hódolt­ság kora, amely alatt állami életünk épenséggel nem fejlődhetett nemzeti irányban. A bécsi politika ez idő­tájt kezdte pókhálóját Magyarország fölé teríteni. És elkövetkezett a térdharisnyás, parókás német korszak, amelynek áldását csak tetézte az a nemzeti 'kiskorú­ság, hogy állami nyelvünk egy holt nyelv, a latin volt. Magyarországot egyszerre német tartománynak és ró­mai provincziának tarthatta bárki. Érthető, hogy ilyen keretek között államiságunk magyar nemzeti karaktere nem fejlődhetett ki s hogy el kellett következnie azon időnek, mikor létünk fáját derékban törte ketté a Lajthán túli szomszédság. Magyarország uj korszaka a szabadságharcz fekete dátumával kezdődött. — A nemzet fölébredt s az éleslátók és bölcsek szeme fölfedezte évszázadok­nak eredendő bűnét. Keserves tanulságaink árán rá­bukkantunk végre a véka alá rejtett igazságra, hogy Magyarország csak nemzeti irányban fejlődhetik nagygyá. És most élni igyekszünk az igazság szavával. Állami életünk irányításában figyelembe vesszük a nemzeti szempontokat. A roskadozó államépületnek uj nemzeti fundamentumot építenek a nemzet jobbjai és törekvésüknek visszhangja kél az egész magyar közé­letben, társadalomban. A nemzeti szempontok, a nemzeti irányzat tér­hódítását látjuk a köznapi élet hullámzásában. A tár­sadalom érverése egészségesebben, frissebben lüktet. Még a művészetben is amely pedig lényegileg, szellem­ben a leginternátionálisabb, uralomra kelt a nemzeti irány. Mintha társadalmi közszükség érzése volna a nemzeti szempontok napirenden tartása. A levegő villamossággal teli. A konzervativek, a magyar államiság nemzetietlen fejlődésének ajtónállói kezdenek a jól megérdemelt nyugalomba vonulni, A nemzeti irány ifjú harczosai pedig diadalmasan törnek előre. Mintha az idők méhéből szakadna ki valami abból a szellemből, amely a magyart az európai né­pek konglomerát tömegéből, az államalkotásnak ide­jében kiemelte. A nemzeti öntudat derengését jelenti ez a fel­buzdulás. Kiskorúságunk véget ért s a nagy nemzet­közi politikában, az európai társadalom közéletében magunk akarjuk a szerepünket kijelölni. Elég is volt a gyámkodásból, amelylyel a kozmopolitaság békóba verte nemzeti erőink kifejlését. Mi voltunk, vagyunk és leszünk. Jóidéig, századokon keresztül vegetáltunk; itt az ideje, hogy nemzeti önállóságunk az állami élet nemzeti színén kivirágozzék. A jövendő nemzedékek ne lássák praehistorikus leletnek a magyar államiságot, hanem legyen az olyan szilárd, modern és nemzeti épülete Magyarország bol­dogulásának, amelyben a közélet és a társadalom hó­dolva áldoz a nemzeti géniusznak ! H Il^EK. — Űrnapja. Folyó hó 29-én ünnepié a róm. kath. egyház legmagasztosabb ünnepét: Űrnapját (Corpus Christi). A szertartás délelőtt 9 órakor szent beszéddel kezdődött, melyet Tietz Sándor segédlelkész tartott. Az ünnepélyes szent misét és a szokásos körmenetet Palczer Ernő kegyestanitórendi kormánysegéd éshelybeli plébános tartotta Timár Péter, Haunstädter József és Majoros Béla tanárok segédletével. A mise és kör­menet alatt a kivonult diszszázad üdvlövéseket tett Kund József főhadnagy vezénylete mellett. — Személyi hir. Gr. Hugonnai Béla vármegyénk főispánja a tegnap déli gyorsvonattal Budapestre utazott. — Ebéd a piaristáknál. A kegyes-tanitórendiek helybeli társházában f. hó 29-én diszebéd volt, a melyen a társház tagjain kívül a helyben állomásozó honvédség tisztikara vett részt. A magyaros ebédet szebbnél szebb pohárköszöntők fűszerezték. Elsőnek a házigazda, Palczer Ernő, emelkedett fel, hogy a nála megszokott ékesszólással üdvözölje a társház kedves vendégeit: a honvéd tisztikart. Majd ismét Sánczay János főhadbiztosra nem mint katonára, ha­nem földijére ürité poharát. Barkóczy Ferencz zászló­aljparancsnok a piarista atyákra emelt poharat, úgy szintén Sánczay főhadbiztos is; Makay százados pedig a tisztikar és a piaristák közötti igaz, önzetlen barát­ságra ivott.(A kedélyes társaság az esti órákig volt együtt. — Uj albiró- Ő felsége a király a szatmárné- metii kir. törvényszéknél megüresedett albirói állásra Jeney Sándor debreczeni törvényszéki albirót, Jeney György debreczeni kir. ítélőtáblái biró fiát nevezte ki. — Érettségi vizsgálat. Főgymnasiumunkban az írásbeli érettségi vizsgálatokat f. hó 21., 22., 23., 24. és 26-án tartották ; a szóbeli vizsgálatok pedig junius hó 9., 10. és 11-én lesznek Géresi Kálmán tank. kir. főigazgató elnöklésével. — Tanár választás. Nem rég említettük fel lapunkban azt, hogy dr. Jászy Ferencz helybeli orvos fia Oszkár akadémiai pályadijat nyert. — Most újabban másik fiánál lett az érdem jutalmazva, amidőn dr. Jászy Viktort a kecskeméti jogakadémia szép te­hetségű tanárát, lapunk derék munkatársát a debre­czeni jogakadémiánál megüresedett ’közigazgatásjogi tanszékre a tiszántúli ev. ref. egyházkerület május hó 22-én tartott közgyűlésén megválasztotta. Úgy a ki­tüntetettnek, mint a szülőknek őszintén gratulálunk! — Petőfi emlékünnep volt május 24-én Szat- máron. A jelenleg Morvái János könyvnyomdatulaj­donos tulajdonát képező azt a házat látták el emlék­táblával, a mely egykor Petőfi kartársa és költő ba­rátjáé, Pap Endréé volt s a hol Petőfi Erdődre utaz- tában sok szép napot töltött. Lejött az ünnepélyre a Petőfi Társaság képviseletében Koroda Pál és a Petőfi kultusz lelkes terjesztője Grail Erzsébet urhölgy. Este a színházba ünnepély volt a hol az egész estét Grail Erzsébet urhölgy rajongó és szép megemlékezése töl­tötte be Petőfiről. Másnap délelőtt volt az emléktábla leleplezése. A megnyitó beszédet Mátray Lajos tanár a Kölcsey-kör irod. szakosztályának elnöke tartotta, majd Koroda Pál mondott leleplező gyönyörű beszé­det, mire lehűlt a lepel az emléktábláról, a mely a következő feliratot viseli: E HÁZBAN LAKOTT PETŐFI SÁNDOR MINT KÖLTŐ TÁRSÁNAK PAP ENDRÉNEK VENDÉGE MIKOR SZENDREI JÚLIÁT 1847-BEN MEGLÁTOGATNI TÖBB ÍZBEN LEJÖTT A FŐVÁROSBÓL. MEGJELÖLTE A SZATMÁRI KÖLCSEY-KÖR 1902. MÁJUS 25. Ez után következett az ünnepély egyik legszebb pontja: Torday G. Erzsi művészien szavalta el saját szerzeményű „Dal Petőfiről“ ez. költemé­nyét. Végül Dr. Fechtel János szép beszéd kísé­retében adta át az emléktáblát a ház tulajdonosának Morvái Jánosnak, a ki erre röviden válaszolt. Déli 1 órakor egy negyven tagból álló társaság Torday G. Erzsébet és Koroda Pál vendégekkel együtt kirándult Erdődre, a hol megtekintették a Petőfi-tavat, a vár helyiségeit, a hol Petőfi mellszobrára babér koszorút helyeztek, Dr. Fechtel János rögtönzött szép beszéde kíséretében. Majd Torday G. Erzsébet szavalta el a társaság kívánságára Petőfi „Jövendölés“ czimü költe­ményét. Az ünnepély után a vár alatti kuglizó helyi­ségben étkezés volt, a melyet számos pohárköszöntő fűszerezett. — Uj ezredparancsnok. Ő felsége a király a szat­mári 5-ik gyalog ezred parancsnokát pávai Vájná Béla ezredest a 45-ik honvéd gyalog dandár parancs­nokává s helyére Schvantner Simon ezredest nevezte ki. — A nagykárolyi kir. adóhivatali kerületre ala­kított adókivető bizottság elnökévé, előhaladott kora miatt lemondott Brezanóczy Sándor nyug. urad. tiszt­tartó helyett Róth Károly nyomdatulajdonost nevezte ki a pénzügyminiszter. A bizottság rendes tagjai Báthory István (egyszersmint h. elnök), id. Vida Sán­dor, Moson György és Kardos Lipót. Előadó Jugán Gusztáv p. ü. számvizsgáló, Az adótárgyalások junius hó 9-én veendik kezdetüket. — Báró Vécsey József. Nagy halottja van vármegyénknek. Báró Vécsey József, közéletünk e kimagasló alakja, május hó 28-án Budapesten el­hunyt. — Megyei körökben halálhíre általános részvétet kelt. Ä megboldogult főrend 74 évet élt. Rendkívül változatos, érdekes életpályát futott meg. Eleinte jurátus, majd tengerész tiszt. Mint ilyen részt vett Velencze ostrománál (1848), 1858-ban a tragikus végzetü Miksa császár főhadsegéde, majd alispán, kép­viselő, főispán és főrend^ Halálát három fia : László, Miklós és Aurél siratja. Életrajzi adatai a következők: Báró Vécsey József 1829. február 3-án Sárközön, Szatmármegyében született. Elemi s gimnáziumi ok­tatást a szülői háznál nyert 1842-ig, amikor 14 éves korában a bécsi egyetemre ment, hol két évig a böl­csészeti s egy évig a jogi tanfolyamot hallgatta. 1846- ban Pesten tette le a jogi vizsgát s Verőczemegyébe ment az első alispán oldala mellé joggyakorlatra. Csakhamar megyei aljegyző lett; 1847-ben a királyi Kúriánál esküdött fel jurátusnak. Ekkor egy rokoná­val Afrikába és Ázsiába ment, honnét visszajövet Triesztben mint önkéntes hadapród állott be a hadi tengerészetbe. Azonnal tengerre kelle szállnia (1848) és részt vennie Velencze ostromában. Nemsokára tiszti vizsgát tett, s nagyobb tengeri utazásokban vett részt. 1858-ban Miksa főherczeg hadsegéde lett ; a következő évben megroncsolt egészsége miatt búcsút desztinálva. De meg különben is azzá kellene lenniök a környezetben, amelyben élnek. Liliomlevélhez ha­sonló, édes leányujjak siklanak rajtuk keresztül, fehér leányszoba sejtelmes légköre czirogatja őket, s a csipkefüggönyös ablakban trillázó szerelmes kanári madár ringatja el. Nem úgy a szegény aczélpenna. Övé a munka, az örökös küzdés. Naphosszat, sok­szor még éjszaka is futnia kell a papiroson, a betűk is gyászolják, a mint hosszú, fekete sorokban marad­nak utána. Ha meg panaszkodik s nyikorg keservé­ben, csak annál rosszabb sors vár reá, — eldobják. — — No de én mégis kivétel vagyok mondá az aczélpenna. Az én uram nem olyan, mint a többi, bár ismernétek őt a kisasszonyaitokkal együtt úgy, a hogy én ismerem. Tizedik éve szolgálom _ hűséggel, becsülettel s jóformán egyek vagyunk. Én tudom minden gondolatát, a szive utolsó rejtekébe zárt titkát is. Égyütt örülök, együtt búsulok vele. Én szoktam vigasztalni, ha olykor elcsügged, mert a nagy em­berek is kétségbeesnek néha. Igen, nagy ember az én uram, ha most még nem is egészen, de én tudom mennyit növekedett s még mi lesz belőle. Mikor együtt jöttünk el a kis székely faluból tiz évvel ez­előtt, — nem volt egyebe, mint egy kopott kabátja, a kabátja zsebében én magam s a szivében egy csomó bánat. A kabátot az apjától örökölte, én értem az utolsó krajezárját adta, a sok bánat, keserűség a szegény özvegy édes anyja miatt szorongatta.a szivét. Hogy ugyan mi lesz már abból, ha ő is ott hag 3’ja. Hanem aztán csak ölte valahogy a bánatot a munka, mert ez a kettő nagy ellensége egymásnak. A munka meg pénzt hozott a bánat helyébe. Ha akármennyi rosszat is beszélnek a pénzről, — de én csak azt mondom : ki hogy tudja forgatni. Egy öreg tintatartó beszélte nekem, hogy mikor az emberek ki­találták a pénzt, a földből két szellem támadt elő. Egyik volt a jó, másik a rossz szellem. A jó szellemé lett a pénz egyik oldala, a rosszé a másik. Most az­tán a szerencsétől függött, ki hagyta felül a jó és alul a rossz szellemet. Az én uramnak jó szerencséje volt, úgy lehet az özvegy édes anyja imádkozta rá. Áldás volt az utolsó krajczárján, hogy szinte kettő lett az egyből, mert alig esztendőre megírhattuk a szegény özvegy asszonynak: no édes anyám, most már visszaválthatja a rozmaringot, kis házat vehet és ünneplő szép ruhát vehet magára, ha a templomba megy. Hanem azért ő maga az apjától örökölt kopott kabátjában járt még mindig. Talán azért nézték le úgy a nagyúri kisasszonyok. Mert életében csak abban hibázott az én jó uram, hogy egy olyan fajta kis­asszonyba szeretett bele. Még előlem is rejtegette egy darabig, hanem aztán csak rájöttem. De hiszen be­látom, hogy nem tehetett róla a szegény uram. Tán a rossz szellem olvasott rá igézetet, hogy megrontsa a jóban. Aranytoll egy kissé felbigyesztette ajkait, azután csöndes méltósággal szólott: — Ne vegye rossz néven édes uram, ha reflek­tálok egyes nyilatkozataira. Nem épen az úrasszonyá­ban megsértett fél beszél belőlem, mikor oly kicsiny- lőleg tetszett beszélni a többiek közt az én kisasszonyom­ról is, — de bocsánatot kérek, nem tetszik ismerni a leányokat. A leányokat egyáltalában, — akár finom setyemruha borítsa a hajlós tagjaikat, akár olcsó babos karton, a szivük, a lelkűk egyforma, — fehér, tiszta és szelíd, mint a galamb, — de néma, mint az or­gona billentyűje, a hegedű érintetlen húrja. Egyik se szólal meg magától, ha még oly szerelmesen tudna is beszélni.|: Ez már igy van édes barátom. S ti ezt azért nem fogjátok megérteni és nem is tudnátok méltá­nyolni soha, — hogy ebben a hallgatásban mennyi erő rejlik, mennyi büszkeség és menni önmegtagadás ! A ti szerelmes uraitok, ha a szivük csordultig tele, ha a bizonytalanság vagy a csalódás árnyéka lepi meg őket hirtelen, találnak vigasztalást is könnyen — a világ előtt meg annál érdekesebbé lesznek. Mig a szegény lányoké a csöndes tűrés, a hallgatás. . . . Köröskörül a félhomályban álmatagon integettek a fák sötétlő gályái, a levegőben erős ibolyaillat szállongott és Aranytoll szinta ábrándosán fotytatá: — Szereti a kisasszonyom, persze, hogy szere­ti. .. . Számot se tud adni róla, de örül a pereznek, amit náluk tölt, megbusulja a napot, mikor nem lát­hatja. Megbusulja, meggyászolja a lelkében, mert a szemének, az ajkának csak kaczagnia kell mindig, hogy ugyan mit is mondanak különben a fényes ven­dégek, a kik mulatni járnak hozzájuk. Nem illik ron­tani a más kedvét. Legkivált a házi kisasszonynak, ha még olyan nagy megerőltetésbe kerül is. De a te urad nem látja a mosolygás között az eltitkolt bánatot, mert ilyenek a férfiak valamennyien, azt várnák, hogy a lányok boruljanak a nyakukba. 0 neki nincs elég bátorsága hozzá. Egy igazán szerető, komoly, elszánt férfi mindenre kész a szive boldog­ságáért. Nem ismer akadályt. Aczéltoll csöndes czinizmussal mondta : — Hát próbáljuk meg összehozni őket. . . . Aranytoll jókedvűen csapott a tenyerébe: — Áll .............. S azután hogy hogy nem, Aczélpenna és Arany­toll csakugyan nyélbe ütötték a dolgot. A méltóságos kisasszonyék fényes vendégei ugyan nagyon csodál­koztak a választáson, a kis fogalmazó ur igénytelen­ségét róva fel leginkább, de hát ők bizonyára szem­üveget viseltek, amin keresztül nem tudták meglálni, hogy az nem is ember, hanem csupa szív. Jules.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents