Szatmármegyei Közlöny, 1901 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1901-03-31 / 13. szám
13. szám. XXVIL évfolyam. «/ ____ Na gy-Károly, 1901. márczius 31. TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI és VEÖYESTATAL Mü HETILAP.-s* MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. *fsSZATMÁR VARMEGYE HIVATALOS KÖZLÖNYE. SZERKESZTŐSEG ÉS KIADÓHIVATAL hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők :-Vagy-Károlyban, Jókay-utcza 2. sz. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre 8 kor. Félévre kor. Negyedévre 2 kor. Megyoi községek egyházak, iskolák részére egész évi előfizetés beküldése mellett 5 korona.-s* Egyes szám ára 20 fillér. «=Hirdetések jutányos áron közöltéinek. „Nyilttér“ sora 40 fillér. Kéziratok nem küldetnek vissza, bérmentetlen levelek csak rendes levelezőktől fogadtatnak el. Irodalmunk. „Van is nekünk irodalmunk !“ O, tudjuk, hogy ezzel a fitymáló megjegyzéssel fogja kisérni egy egy poseur azt a kijelentésünket, hogy ezúttal irodalmunk felől van némi mondanivalónk. A „poseur“, „blaguer“ stb. czi- mekért nem félünk a párbajra kihívástól : van szerencsénk ismerni — természetesen csak nagy vonásaiban — a külföld irodalmát, megvan a helyes mértékünk annak megítélésére, hogy nekünk igenis van értékes irodalmunk s hogy, aki ezt nem akarja elismerni, az csak „pózol“, nagy képüsködik, dicsekszik azzal, hogy van külföldi műveltsége, de valójában vagy a külföld irodalmat nem ismeri s azért hiszi, hogy annak a legnagyobb tisztelettel tartozik— vagy pedig ami irodalmunkat fitymálja ismeretlenül. Sőt leverjük ezt a külföldieskedő úri embert, ellenfellünket, ha kell, azzal, hogy mi is pose-ba vágjuk magunkat és azt kérdezzük fennhéjázó hangon a műveltség úgynevezett székesfővárosától, az irók paradicsomától: Páris, van-e Shakespeared, Dantéd, Ibsened? van-e Petőfid és még száz olyan igazán nagy alakod, a milyen hála a gondviselésnek akad a többi európai irodalmakban ? ilyen keresztkérdések közt a minket kicsinylő „blaguer“-Ök is zavarba jennek, hamar térdet-fejet hajtva, külföldiem kedésüktől kigyógyulnak. Mert azt be kell látni, hogy a valóban nagy iró, költő, olyan sajátszerü, egyéni és nemzeti, hogy más nemzeteknél nem találni párját; de, hogy annak a más nemzetnek azért már nincs becses irodalma: az nagyon téves vélemény volna. Olvasóközönségünk nagy többségéről vétek volna föltennünk, hogy legalább is a hazai irodalmat nem ismeri, számára tehát nem szükséges bizonyítgatnunk, hogy irodalmunk magas színvonala nem Herczeg Ferencznek a mostanában megjelent („Idegenek között“ ez.) regényével kezdődik, hanem messze visszanyulik a kétszázéves, manap újra felkapott kurueznóták előtti időkig. Azt már kevesebben tudják, hogy az irodalom s a közönség kölcsönös egymásra- hatása is ősrégi minálunk. s hogy a költészet termékeinek ismerete nálunk is mindig a mi- veltséghez tartozott. Azzal meg épen eldicsekedhetünk, hogy a szükebb értelemben vett úgynevezett sajtó; vagyis hírlapirodalmunk már is milyen méltó társa a külföldinek, a nagy világsajtónak. A közgazdasági rovat ugyan ritkán van hivatott kézben, mert ez a szakma nálunk nagyon is uj, nincs elég érzékünk iránta, de a tartalmas politikai rész, a gazdag ujdonsági rovat, a változatos szépirodalmi tárcza — alig találhatók mind úgy együtt akár a franczia vagy angol, akár a németországi hírlapirodalomban; még a bécsi jár hozzánk legközelebb vagy talán mi ő hozzá, de az most már egyre megy, mert a sajtó ilyeténvolta, minémüsége már vérünkké vált, igényünk, szükségletünk lett. Sem a franczia lapoktól nem tanultuk a hírrovat ürességét s a legkevésbbé irodalmi formájú értesítés alatt a rovatvezetőnek előtérbe tolakodó névaláírásai, sem a „Times“-től nem azt, hogy minden czikkét vagy ezzel kezdi: „Tisztelt Szerkesztőség !“ vagy, a mi ezzel egyértelmű: „Lapunknak következőket írják“. Igaz, hogy a mi laptulajdonosaink nem olyan dúsgazdagok, mint pl. Mosse, a páratlanul szerkesztett „Berliner Tagblatt“ kiadója, a ki egy tudóst a világ körül utaztat kényelmesen, csak azért, hogy olvasói az exótikus földrészekből érdekes útleírásokat kapjanak. A mi szerkesztőinknek, lapkiadóinknak sokszor nem áll módjukban, hogy minden rovat élére elsőrangú szakembert állítsanak érdeme szerinti dijazássaKJ)e az átlag lelkiismeretes munkáját igazolja, hogy a közönségnek is, a versengő laptársaknak is elég okuk van komolyan venni lapjaink szerepét, van szelleme, képessége hírlapíróink nagy többségének, s annak segítségével lapjuknak súlyt tudnak adni. Ezt az elismerést nemcsak a székesfővárosban megjelenő, hanem a vidéki (főleg napi) lapok is általában kivívták. Az irói és hírlapírói világra ugyanazt a horoszkópot állíthatjuk fel, mint az olvasó közönségre : a nágy áh g r \sokkal magasabb színvonalon áll \iüvf tudás dolgában, mint pl. 20—30 évvt jjpu bár kiváló lángelme, mint a közönség közt kiváló Mecaenas, alig van. De talán jól van igy—s ha már igy van és nem áll módunkban változtatni rajta, nyugodjunk bele; mert ha igaz, hogy nehéz, nagy időkben támadnak a kiváló nagy férfiak; akkor ma, a tisztes közepesség korszakában, nem élünk, igazán nehéz időket.Tehát az ország jólléte, nemzetünk nyugodt haladása nincs veszélyeztetve. S egyelőre ez a legszebb áldás, a melyet a Gondviseléstől — a Magyarok Istenétől kérhetünk. TÁRCZA. Emlékkönyvbe. Hogy csak szerelmes verset irok, Bizony ez nem az én hibám, Minek nézett magácska olyan Nagyon mélázgatón reám ? Minek kerültünk össze ketten, Bolondos, ifjú, két gyerek, Arról én ép úgy mint magácska Biz’ Isten mit se' tehetek ! Maga még iskolás leányka, Én olyan sápadt, bus gyerek, Resteljük ugy-e szörnyű módon, Ha a szivünk úgy megremeg. Mert hát bábu való kezébe S enyémbe könyv kívül mi más ? S a szánkba jó szalonczukorka És nem szerelmi vallomás ! Ha néha látom, úgy szeretném Kiönteni egy szóba azt, Mi arezomon örök fakó szint, Magáén meg bimbót fakaszt. Csakhogy szivem még hej de gyáva, Elég az üdvre, véli tán, Ha versem ott szerénykedik benn Csecsebecsés kis asztalán! A trubadourkor elenyészett, A várkisasszony szép regény, Ma olyan prózai az élet, Sehol egy szikra költemény! A lány nem néz az égre föl már Kutatni bűvös csillagot, De astronomus lesz belőle, Ha meglát egy-egy hadnagyot! _______ Ug y-e hogy igy van ; hogy ha volnék Baron Rotschild dicső fia, Vagy Isten nagy kegyelme folytán E század uj Adonisa: Tudom — fejét hiába rázza Hogy szóba állana velem . . . Szendén susogná: nem-nem ábránd, Hanem jegygyűrű kell nekem ! De igy egy vézna test a kincsem, Meg pár soványka versfüzet, Bizony pedig ez csak morállal, Aranynyal, pénzzel nem fizet. Pár csalfa ábránd, édes álom Minden ingatlan vagyonom . . . Kérőnek igy nem csaphatok fel: Eljön-e hozzám angyalom ? No lássa kis nebántsvirágom, Ez az én biographiám, A dal mi mást se kér magától, Csak hogy ne nézzen sohse rám! Én vak, nagyon vak éjben élek, Hova szemével el se lát, A toliamat csak könybe mártom, A bánatot dalokba zárom: Minek is láttam meg magát ? Fliesz Henrik. A tamásvári vasutügy. A miklósháza—tamásvári vasút kiépítéséhez csak nagynehezen tudta megkapni az engedélyt Kebel Barnabás. Ötször járt fönn miatta Budapesten s a képviselőház folyosóján a honatyák között már közkeletű élezek járták a Kebel Barnabás viczinálisáról. Ezer és egy akadálya volt ennek a vasútépítésnek, mig végre kezéhez kapta Kebel Barnabás a pecsétes Írást, hogy tessék, boldoguljon hát azzal a viczinálissal, ha tud. Kebel Barnabás legelőször is levelet irt Pestre a Balázs Gábor fiának, aki kisegítő mérnök volt a kataszternél. Hagyj ott mindent öcsém — irta neki — és gyere le hozzám. Nagy fába vágtam a fejszémet s az apád azt mondja, hogy te elég legény vagy hozzá, hogy kirántsd. Siess hát öcsém, itt az idő, hogy kontyon ragadjuk azt a Fortuna nevezetű dámát! Balázs Ferkó a barátságos meghívásra sietett le Miklósházára. Itt volt tudnillik a vasútépítő bizottságnak a főhadiszállása. A Balázs-gyerek már tudott az ilyen vasúthistóriákhoz. Pár év előtt csupa viczinálishoz küldte ki az állam, hát ismerte a furfangjait az ilyen vállalkozásnak. Először bejárták Kebel Barnabással és a bizottsággal a kiépítendő vonalat. Balázs Ferkó teljességgel nem volt megelégedve az eredménnyel. Egy kavicsbányára volna szükségünk itt a közelben — mondta komoran. — Kell a töltés számára! — Hát hiszen az csak volna — veté ellen Kebel Barnabás. — Van a városnak egy ilyen bányája. A járási utakat kövezik belőle. Balázs Ferkó ijedten förmedt rá Kebel Barnabásra : Az Istenért bátyám, hallgasson ! Ami a városé, az a városé, punktum 1 Aggodalmasan nézett szét a fiatal mérnökgyerek, ha vájjon a bizottság tagjai között nem akad-e olyan, aki besúghatná a városi magisztrátusnak, hogy ime szükségük van a vasútépítőknek arra a kavicsbányára. Mert akkor ugyancsak borsos árt kérnének érte a ravasz városiak. Hjah, okkal—móddal kell az ilyet megcsi nálni ! Hanem a városiak mégis valahogyan megtudták s mikor Balázs Ferkó csak úgy mellékesen fölemlítette előttük azt a „rongyos-1 kavicsbányát, tízezer forintra taksálták az árát. — A tolvajok, a rablók — dohogta e hírre bőszükén Kebel Barnabás — kihúznák az ember feje- alól a párnát. Hanem megálljatok kutyák! Ferkó 1 öcsém hocide a puskámat, hadd lövöm le őket egy szálig ! Balázs Ferkó is nagyon elkeseredett. Kavicsbánya pWT Olcsó bevásárlási forrás! Van szerencsém a n. é. közönség becses tudomására hozni, hogy bevásárlási utamról hazaérkeztem és raktárom újólag a legdivatosabb ruhaszövet-, karton és hazai gyártmányú vászonáruval rendeztem be. Legújabb aranydiszek és gombok nagyválasztékban. Tisztelettel kérem a n. é. közönséget erről meggyőződést szerezni és bizalmával megtisztelni. Kiváló tisztelettel Üzletem Kaufmann Jakab ur házában. 4—10 Mi 4MMM\ .Ff .-I MS Mi fJSX.
