Szatmármegyei Közlöny, 1901 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1901-02-17 / 7. szám
SZATMARMEGYEI KÖZLÖNY Rákos-Terebes Nagy-Szokond és Nántü 1898. évi háztartási számadása. 91—159. Esztró, Szent-Miklós, Nagy-Kolcs, Be- rencze, Fülpös. Cseke, lstvá.idi, Jánk, Kis-Kolcs, Nagy-Peleske, Zajta, Géberjén, Patóháza, Fülesd, Csécse, Gyügye, Genes, Matolcs, Szamoskóród, Dobrács-Apáti, Darnó, Kis-Szekeres, Majtis, Kér- Semjén, Nábrád, Panyola és Tisza-Becs községek 1901. évi községi közmunka költségelőirányzata. Genes község 1901. évi községi közmunka birtokossági költségelőirányzata. Patóháza, Kölese, Vámos-Oroszi, Kis-Szekeres, Istvándi, Szamos-Ujlak, Fülesd, Tisza- Becs, Kis-Naménv, Uszka és Görbéd községek 1899. évi háztartási zárszámadása. Szinér-Váralja 1897, Udvari 1899, Hagymáslápos 1898, Ó-Bozinta 1898 évi háztartási zárszámadása. Egri község 1897. évi helyesbített házi pénztári számadása. Gebe és Iriny községek 1898. évi házi pénztári számadása. Alsó-Homo- ród, Dobra 1899. évi házi és szegényalap számadása. Erdőd, Felső-Boldád, 1899. évi házi pénztári számadása. Gyöngy, 1899. évi birtokossági számadása. Gyöngy, 1899. évi községi közmunka számadása. Ivácskó, Király-Darócz, 1899. évi házi- és szegényalap számadása. Király-Darócz, 1899. évi szegényalap számadása. Király-Darócz, 1899. évi hidpénztári számadása. Kis-Szokond, Kraszna-Béltek, 1899. évi háztartási számadása. Kr.-Béltek 1899. évi községi közmunka számadása. Lophágy, Madarász, 1899. évi háztartási számadása. Madarász 1899. évi községi közmunka számadása. Nagy-Szokond, 1899. évi háztartási számadása. Nántü 1899. évi háztartási és szegényalap számadása. Oroszfalu 1899. évi közmunka számadása. Páczafalu 1899. évi háztartási számadása. Rákos-Terebes 1899. évi háztartási és szegényalap számadása. Réztelek 1899. évi közmunka számadása. Szinfalu 1899. évi háztartási számadása. 160. Kabelik István müfaragó kérvénye a gyűlés- terembe készített czimer becsárának kiűzetése iránt Fj. 161. Hoffmann Ferencz állatorvos oklevelének kihirdetése II. Nagy-Károíy, 1901. február 10-én. Összeállította: Ilosvay Aladár, vm. főjegyző. Nehéz probléma. Együtt fekszik már a belügyminisztériumban a rengeteg irás, melyben az ország ösz- szes vármegyéi mondanak véleményt arról, hogyan lehet a közigazgatást egyszerüsiteni. Hogyan lehet elérni azt a czélt, hogy haszontalanul kárba ne vesszen annyi idő. Nem is annyira a pénz kérdése a közigazgatás egyszerűsítése, mint inkább az időé, melyet a magyar vármegyénél még mindig nem tanultak megbecsülni. Óriási érték vész kárba azzal az idővel, mely manapság az ügyek elintézéséhez szükséges, továbbá azzal a formasággal, melyen az akták keresztül mennek, mielőtt véglegesen elintéztetnének. Evek hosszú sora óta folyton csak egy orvosságát sürgették ennek a bajnak: a köz- igazgatás államosítását. Gyökeresen uj állapot teremtését várták ettől a hatalmas reformtól, és 15 esztendő óta nem volt kormány, mely nem tartotta volna szükségesnek jelezni, hogy a közigazgatás államosításáról szóló törvényjavaslat munkálatai már ennyire és ennyire haladtak. És minden kormány programmjában benn foglaltatott ez a pont s minden alkalommal a sajtó és a közvélemény általános helyeslésével találkoztak az illetékes helyen elhangzott kijelentések, melyek mindig egybehangzóan azt hirdették, hogy a közigazgatás államosítása szükséges és be fog következni. Néhány hónap óta azonban úgy tapasztaljuk, hogy a krónika hallgat a nagy államosításról. Helyette egy uj jelszó került forgalomba és a vármegyék részéről sokkal lelkesebben hangoztatják, mint az államosítást. Az uj jelszó: egyszerüsiteni kell a közigazgatást. Ez az uj probléma, melynek megoldásán buzgón töri fejét egész Magyarország. Lehetséges, sőt mi nem is hisszük, hogy az uj jelszó a réginek meghalását jelentené, hogy az illetékes tényezők a közigazgatás egyszerűsítésében látnák elérve azt a czélt, mely a közigazgatás államosítása kapcsán lebeg az ország előtt. Azt hangoztatták mindig: a vármegyék autonomikus szervezete lejárta magát, nem illik bele a modern élet hatalmasan megszélesedett kereteibe, gátjául szolgál a társadalmi egybeolvadásnak, a kereskedelmi és ipari forgalomnak és az általános, egyöntetű jó közigazgatásnak. Mondották: toldás-foldás nem használ itt semmit, tökéletesen uj szervezetnek kell a régi helyébe lépni. És most nem beszél senki semmit a nagy államosításról, az egyszerűsítés, az ügyvitel gyorsasága, a közigazgatás javítása a régi alapon: ez foglalkoztatja az elméket s erről tanakodnak a Kárpátoktól az Adriáig. Ismételjük, nem hisszük, hogy el lenne ejtve a nagy és nehéz probléma s helyette a részletes megoldást, az egyszerűsítést is kielégítőnek tartanák illetékes helyen. Nem hiszszük ezt, mert ez megtagadása lenne annak a programmnak, melyet 15 esztendő óta folyton vallott a hivatalos Magyarország. Inkább azt hisszük, hogy a közigazgatás egyszerüsi- tesével akarják megteremteni azt az alkalmas átmeneti állapotot, melyben sokkal kisebb rázkódtatással lehet megteremteni az állami közigazgatást, mint a jelenlegi állapotban. Ez helyes. A talajt elő kell készíteni, ha uj gyümölcsöt akarunk benne érlelni. A vármegyéket bele kell nevelni az uj világnézetbe, ^ a hivatásnak uj oldalról való felfogásába. Évszázados állapotok, szokások és törvények megváltoztatásáról van szó, egy csapásra ezeket megváltoztatni nem lehet, de nem is szabad. Egyszerűsítsük tehát a közigazgatási, azután államosítsuk ! Szép és nagy feladat ám az egyszerűsítés is, méltó arra, hogy minden közigazgatási ember, behatóan és komolyan foglalkozzék vele, mert az egyszerűsítés csakis úgy lesz helyes és alkalmas, ha a közigazgatás minden hivatalos fórumában a legmesszebbre menőleg érvényesül. A belügyminiszterhez beérkezett jelentésekben, melyek az egyes vármegyék egyszerűsítési javaslatait tartalmazzák, sok a hasznos és czélravezető. Akik össze fogják állítani a közigazgatás uj rendjét, azoknak nagy segítségére lesznek a vármegyék tanácstermeiben kijegeczesedett reformrészletek. Használjanak is fel közülök mentői többet, mert hisz elvégre a vármegyék tudják legjobban, hogy mi kell nekik. Ami kell: az a közönséggel való gyors és közvetlen, lehetőleg szóbeli érintkezés, rövid záros határidőn belül való elintézés, és hogy mindenkinek, aki a vármegyét szolgálja, megfelelő minőségű és mennyiségű munkája legyen. Vagyis az egyiknek ne kevés és a másiknak ne túl sok. Ennek az elvnek kell érvényesülni a közigazgatás államosításában is. HÍREK. — Személyi hir. Gr. Hugonnai Béla vármegyénk főispánja a ma esteli vonattal Budapestről székhelyére érkezik, a honnét holnap reggel Szatmárra megy, hogy részt vegyen a vöröskereszt egylet szatmári választmányának alakuló közgyűlésén. — Kinevezés. Péchy Lászlót az Ecsedi láp lecsapoló társulat köztiszteletben álló igazgató- főmérnökét a m. kir. földmivelésügyi miniszter az 1901—1902 évek tartamára az országos műszaki vízügyi tanács tagjává nevezte ki. Őszintén gratulálunk vizszabályozó társulatunk főmérnökének érdemei ezen elismeréséhez. — Felolvasó-estély. A helybeli Kölcsey Egyesület a múlt vasárnap ismét felolvasó estélyt tartott a városháza nagytermében, szépszámú közönség jelenlétében. Elsőnek Csorvássy István nagyszalontai ügyvéd, az ottani függetlenségi párt elnöke olvasott fel az 1848—49-diki szabadság harezot követő rémuralom korszakából. Felolvasó, a ki sógora Jancsó Gyula kir. albiró látogatása czéljából időzött városunkban, élénk színekkel ecsetelte Kossuth Lajos feleségének bujdosását és menekülését az országból. Az érdekes felolvasást élénken megéljenezték. Ezután ismét felolvasás következett. Krummergruber Emil főgymn. tanár a germán nők társadalmi állásáról értekezett. Meglepő képekben ecsetelte a lovagiasság fénykorát, a mikor a női tisztelet kultusszá virág korát élte. Nagy érdeklődéssel hallgaták végig a Müvei nagyobbára az érzelem bélyegét viselik — sokat irt s még akkor is szorgalmas munkása volt irodalmunknak, mikor politikai és hivatalnoki állása foglalták el legtöbb idejét. Nem volt soha sem határozott irodalmi pártember, írásban és szóban türelemmel viseltetett mások iránt, csak Berzsenyivel szemben nem volt az, nagyon is éles, szigorú bírálat alá fogva müveit, amit azonban helyre hozott, nevezett ravatalánál engesztelő szózatra nyitván ajkait. Oratóri és erkölcsi nagysága, ékes szóbősége, emberszerető szive, nemes humánizmusa, e szónoklatban nyilvánul leginkább. Beszédeivel — melyek remekei a magyar müprózának — rendesen megindítani akart, ami nem egyszer sikerült neki, mert akárhányszor könye- ket csalt hallgatóinak szemébe. Érzelmeinek magasztosságával, eszméinek a magasban való szárnyalásával, egész lényének páratlan fenköltségével mindég hatott, elismeréssel is adózott neki a nagy többség, de azért sok mellőztetésben is volt része, ami nagyon fájt neki. Sokat érzett, sokat szenvedett — de ellenszegülés nélkül tűrt, csak csöndesen elborongott a tiszaháti falu magányában. Abban, hogy a zajos társaságot nem igen kedvelte, egy kis Bayle-izmus is volt. Utóbbi is szerette az egyedüllétet, kerülte a világi zajt, szorgalmasan dolgozott — élete komoly búvárkodásból, fáradságos munkásságból s a világ csöndes megvetéséből állott. A magába vonult méla kedélyű Kölcseynek is jobban megfelelt a magány a nagyvilági élet forgatagánál. Legnagyobb örömét ábrándozásban és belső szemlőlédésből lelte. Phantaziája kedvtelten csapangott vissza különösen az ókor mysztikus honába — elmerengve estenden a Tisza partján, annak vizének csobogásában nem-e az aegei tenger hullámainak zúgását vélte-e hallani, a látóhatárra olykor csudás várakként lerajzolódó fellegcsoportokban nem-e az Akropolist látta-e ? Lelki szemeinek futó képei, tudománynyal és nemes eszmékkel terhelt agyának gondolatai képezték falusi magányának legkedvesebb társaságát. Megtanult önönmagának barátja lenni, de az önönmagával való barátkozás nem mindég szolgál az illető felvidulására. Az ő énje szomorú barát volt, verseiben nem is sokat foglalkozik vele, azokból inkább általános érzelmek, abstract gondolatok világlanak elő, noha egyéni fájdalma is elő-előtör, hiába látszik testetlennek bus révedezése „Légy ideálista, légy reálista, de mindenek előtt légy tenmagad“ mondja Cherbuliez — Kölcsey sem veszíti el subjectivitását. Az ő busongó egyénisége sajátos ossiani hangulata, még akkor is kiséri midőn a hellén világban időzik ábrándjaiban. A görög költészet nyugodt derűjét nem tudta soha sem elsajátítani, egész valója ellentétben áll vele. Valami árny imbolyog minden sora felett, mely elüt a görög poezis napsugaras bájától — mindenütt átszürődik Wertherizmusa. Árkádiát is emlegeti ugyan, még vidám életről is énekel, de nem érzi ő azt amit mond, csak erőlködik elhitetni. Filosofált Kölcsey, de nem volt semmiféle bölcsészeti rendszer adeptusa, leginkább azonban Choreuis Marcus-Aurelianus-ra és Senecára emlékeztetnek megnyugvást hangoztató szavai.Utóbbinak Luciliushoz Írott levelében találkozunk a Kölcseyéhez hasonló tanácsokkal. Az ő jelszava is az volt ami a stoikusok-é „tűrj és mondj le“, de a stoikus lelki erő annyiban hiányzott nála, hogy nem tudta a sóvárgást kiküszöbölni bensőjéből. A stoikus nem engedi szivéhez férkőzni a szenvedést, vagy erőnek erejével kitépi, ha belevette magát és Senecaként végre is elhiteti magával, hogy ez az élet nem is olyan rossz és kiállhatatlan mint a minőnek gyakran mondják, mert szerinte különben menten elvetnők magunktól. A stoa hive nem óhajtja a halált, de nem is fél tőle. Egykedvűen vesz mindent nem kívánkozik elérhetetlen dolgok után, nem vágyja azt, ami az emberi akarat hatalmán túl van, neki az élet a kötelességek tántoríthatatlan teljesítésében, a józan ész parancsai szerint való élésben áll. A stoa magva a moral, ami már maga lemondást foglal magában. Kölcseyben tagadhatatlanul találunk stoizmusra. „Az egész életet meghatározott elv szerint intézve, soha sem tenni mást, mint a mit az erkölcsiség kíván — ezt hívják erénynek“ mondja, Kölcsey Kálmánnak szóló Parainesis-ében s ő nem is tért le az erény útjáról egy perezre sem, híven teljesítette a magára rótt kötelességeket munkálkodván az emberiség, nyelvünk a művelődés és különösen a haza javának előmozdításán, szolgált az erkölcsi eszménynek és a stoikusok- ként dúló fergetegnek nem adott helyt kebelében — „a teljesített kötelesség s nemes törekvések önérzése* volt paizsa, mely megvédte a támadó viharok pusztításától. Stoai egykedvűségre, semlegességre azonban még sem tudott szert tenni, mert lelke olyan volt mint az áolhárfa, a legkisebb érintésre fájdalmas rezgésbe jött. Háborithatatlan nembánomsággal tekinteni a szerencse kerekének forgása elé, nagyon is nagy stoizmusra mutatna. Maga Zeno, ki pedig arról vala nevezetes, hogy elveihez szigorúan ragaszkodott s kinek síremlékére azt Írták az athéniek, hogy élete teljesen megegyezett tanaival, maga Zeno vagy Chrysop- pus sem érte tán el a legfőbb jót, a teljes benső nyugalmat. • Nevezzük Kölcseyt, szomorgó, vágyakozó stoikus- nak. Lemondott és lemondást tanított, — jólehet kesergő megnyugvással, de mégis daczos ellenszegülés, fellázadás nélkül türte-vette az életet, mely ha nem is sújtotta ugyan idegrázó fájdalmakkal, jót sem igen nyújtott neki. Nem volt soha boldog, azonban vad kétségbeesést sem érzett. Élete leginkáb egy mélabus holdvilágos éjszakához hasonlított. Olyan volt az mint egy szentimentális, meleg nyári éj, mikor az egész tármészetet valami különös szomuruság fogja el, s szinte a levegő is itatva van vágyakozással. Nagyobbára azonban mégis csak melancholikus megnyugvás benyomását kelti egy ilyen éj, — Kölcsey életét is fájdalmas rezignáczió jellemezte. Seneca szerint életünk egy nagy része azzal telik el, hogy rosszat cselekszünk, egy nagyon nagy azzal, hogy semmit se csinálunk, a legnagyobb azonban azzal, hogy mást teszünk, mint amit kellene. Nem igy, Kölcsey, reá nem áll e vád. Csak a jónak nemesnek élt, egyetlen egy lépése sem eshetik erkölcsi kifogás alá, nem töité tétlenségben életét, szorgalmasan munkálkodott. Toldy Ferencz ekként szól róla: „Kölcsey nem csak mint költő és iró, nem csak közpályája folytán, mint politikai reformunk egyik hatásos közremunkálója s igy históriai személy, hanem mint ember is érdemli a maradék tiszteletét. Egyike ő ama nemes jellemeknek, melyek erkölcsi magas becsüknél fogva, példányul és tükörül szolgálnak az utódoknak, s egyike azoknak, kik nem csak munkáikban, hanem tiszta feddhetetlen életükben is, el nem avulható örökséget hagytak nemzetünknek“.
