Szatmármegyei Közlöny, 1901 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1901-09-01 / 35. szám

Nagy-Károly, 1901. szeptember 1.

______ 33. szám.__________________________ XXYII. évfplyam.

SZ

ATMÁR VÁRMEGYE HIVATALOS KÖZLÖNYE.-s* MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. «1=SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL

hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők :

Hagy-Kó-i olybán, Jókay-utcza 2. sz.

ELŐFIZETÉSI ÁRAK :

Egész évre 8 kor. Félévre 4 kór. Negyedévre 2 kor.

Megyei községek egyházak, iskolák í észére egész évi előfizetés beküldése mellett 5 korona.-^0 Egyes szám ára 20 fillér. «&Hirdetések jutányos áron közöltéinek. „Nyilttér“ sora 40 fillér.

Kéziratok nem küldetnek vissza, bérmentetlen levelek csak rendes levelezőktől fogadtatnak el.___________

te

nie annak, akinek az iparra képesítése nincs, de azt mégis űzni akarja. Ennek az üzletvezetőnek képesített iparosnak kell lennie s tényleg kell is működnie az illető műhelyben vagy ipari telepen.

Ez pedig a legszűkebb valami. Mert hisz csakis tanult szakemberekkel lehet az iparágat űzni, hozzáértő emberek kellenek a műhelyben úgy is, tehát munkásai közül jelent be valakit rendszerint a kontár s aztán csinálhat kénye kedve szerint amit akar.

A helyzet tehát az, hogy a törvény semmiféle előnyben nem részesíti a képesített, tanult iparost a tanulatlan s a mesterségbe belecsöppent egyénnel szemben.

De hány esetben játszák ki a kontárok a törvénynek az üzletvezetőkre vonatkozó enyhe követelményeit is ! Hisz a legtöbb kontár műhelyének, vagy telepének nincs üzletvezetője egyáltalában !

Hatóságaink végtelen nyugalommal nézik, mint nő a pénze vagy egyébb körülmény által valamely iparágba belecsöppent kontár a képesített iparos fejére ! Mert akármit beszélnek is, a kontárban nincsen meg a mesterség megbecsülése, a tisztességes verseny iránti érzék, a testületi szellem, a munkás érdekének istá- polása. A kontár ideig vállalkozó, aki addig facsarja a czitromot, amig leveses, aztán félre- hajitja és más mesterség, helyesebben kontár- ság után néz.

Ha esetleg vagyonos a kontár, az kész veszedelem a képesített, iparosnak'. Potom áron vesztegeti az árut, hogy a konkurrencziát lehetetlenné tegye. De másrészt megelégszik kisebb nyereséggel is, mert hisz ő nem hozott annyi áldozatot, hogy a mesterséget elsajátítsa.

Szóval a kontár az iparos alja, akár gazdag, akár szegény.

Harcz a kontárok ellen.

A hazai kis ipar egyik rákfenéjére akarunk e czikkben rámutatni. Olyan bajról szólunk, melyet lépten nyomon tapasztalhatunk Magyarország minden városában s nagyobb községeiben s amely bajt mégis hallatlan nem törődömséggel tűrik nemcsak az illetékes iparhatóságok, de legtöbbször maguk az érdekelt iparosok is. A kontárokról szólunk, a modern ipar azon élősdijeiről, akik anélkül, hogy a mesterséget megtanulnák vagy hozzá értenének, a törvény minden védelmével és jogával felruházva űzik az iparágat s elveszik a tanult iparos kenyerét. Végtelenül igazságtalan ez a helyzet, nem csoda, ha a helyzetükkel elégedetlen vidéki iparosok visszasírják a czehrendszert, mely ha maradi volt is, ha kényelmetlen és együgyű volt is, de a kontár gyilkos konkur- rencziája ellenében megvédte a tanult mesterembert.

A szabad verseny elve szép s teljesen megfelel a modern szellemnek, mely a mai ember életfelfogását átlengi. De sajnos a szabad versenynek már oly nagyok a kinövései, az elv helytelen alkalmazása már annyi igazságtalan és méltatlan helyzetet teremtett, hogy egyes iparágakban már nagyobb kárát látják mint hasznát.

Eveken át tartó keserves küzködéssel tanulja meg az iparos az ő mesterségét. A legtöbb iparos, mire önálló lehet, már benne van a férfi kor nyarában, tehát egy emberöltő múlt el, mig annyira tudta vinni, hogy valami szerény műhelyt tudott magának berendezni s megrendelőkre, hitelre, bizalomra szert tenni. Önállóságának1 első eredménye természetesen az, hogy az állam ráteszi kezét az

ő kis exisztencziájára, sújtván őt aránytalanul magas III. osztályú kereseti adóval; nyomon követi ezt a községi adója s a többi illeték. Nem az iparosnak, az államnak s a községnek van tehát elsősorban haszna abból, hogy az iparos önállóvá lett.

Vájjon a nagy adóért mit adhat az állam ellenértek fejében a polgárnak, s itt az önállóvá lett iparosnak? Első sorban bizonyára jó törvényeket.

Nos, ez az ellenérték nálunk Magyarországon nemcsak hogy nincsen meg, de ipartörvényeink a nagyobb vonatkozásokban egyenesen ártalmára vannak az iparosnak, legkivált a kisiparosnak. Amikor a manapság érvényben levő ipartörvényeket hozták, ezekkel akarták megteremteni a nagyipart, mely addig Magyar- országon nem létezett. E törvényekben egy kalap alá van véve a kis ipar és nagyipar, a legtöbb esetben mind a kettőre ugyanazokat a paragrafusokat alkalmazták. Ez volt az első óriási hiba. Ég és föld a külömbség a kis ipar s a nagyipar, vagyis a gyári ipar között minden tekintetben. A törvénynek ugyanazon rendelkezése előnyős lehet a nagy iparra, de csapás a kisiparra és megfordítva. Sajnos, az előbbi eshetőség a gyakoribb, sőt mondhatni az általános, aminek az az -edménye, hogy némi gyáriparunk csak teremtődött valahogy, de kisiparunk mindinkább hanyatlik.

Az ipartörvény legkártékonyabb intézkedése kétségen kívül az, amely megengedi, hogy nem képesített egyének is űzhetnek bármilyen iparágat, ha iparengedélyt eszközölnek ki maguknak az illetékes hatóságnál. Ez pedig csaknem minden egyes esetben megadja az engedélyt. mert hiszen a lehető legkönnyebb formaságokhoz van kötve az iparengedély meg- adhatása. Nevezetesen üzletvezetőt kell bejelenT A R C Z A.

Vízről, borról.

A nyugaton tornyosuló felhők elvonultak anélkül, hogy a zivatar kitört vagy csak eső is esett volna. A lemenő nap utolsó sugarai keskeny felhő sávokat festettek bíbor színre, s bearanyozták a szőlő kövér leveleit, a gyümölcsfákat, s annak a szőlő háznak nyugati végét, melynek lankájában alma- és szilvafák lombjai alatt, gyékény fonatu zsőllyékben sötétpiros asztal mellett üldögéltek Bogácsi Feri a gazda, s vendége is, barátja is Dezső Pál, uzsonna után szivaroz- gatva, s csendesen idogálva ; mig a Feri barna vizslája meg ott feküdt lábaiknál, hasmánt, szép formájú fejét előrenyujtott lábaira fektetve, s okos szemeit csak néha vetve fel a beszélgetőkre.

Végre a rekedt levegő lehűlt, s az elvonult zivatar felől üde szellő kezdett fujdogálni. A fák és fü édes illatot árasztottak; a madarak csicseregtek, s a rovarok vígan zümmögtek a légben; mintha a természet szive is úgy nyílnék meg, a hogy megszokott egymásközt nyilatkozni a két jó pajtásé.

Mert hiszen pajtások voltak már iskolásfiu koruk óta. Mindig összetartottak, s csakis az érettségi után szakadtak el egymástól. Az erőteljes, élénk szellemű és mindig vidám Feri, mint önkénytes kedvet kapott a katonáskodáshoz s ott is maradt; de aztán, mikor már épen századossá lett volna, atyjának halála hazahozta, hogy átvegye és szorgalmasan, a megszokott rendszeretettel kezelje a reámaradt gazdaságot. A gyengébb és komolyabb Pált pedig a tudományok szeretete ragadta meg. Küzdött mert szegény is volt; de kitartásával győzött, tanár lett.

Jellemökben sok volt a közös vonás. így a tisztesség, a becsület, a jóakarat, s főleg kölcsönös szeretet. Megegyeztek abban is, hogy bár deresedő fővel, még nőtlen volt mindakettő. Ám ez a körülmény még

szorosabban fűzte őket egymáshoz. Feri évközben többször felkereste a messze tájra szakadt Pált; ez meg kivált a szünidőben, mint most is néha heteket töltött barátjánál.

Egyébként pedig élő példái voltak annak a közmondásnak, hogy az ellentétek egymást vonzák. Az egyik egészségtől duzzadó, piros pozsgás szőke, a másik karcsú magas alak, barna; az egyik eleven mozgékony, a másik nyugodt, csöndes ; az egyik bor, zamatos, de savanykás; a másik viz, de mint a szénsavban gazdag üde forrás vize. Ha két ilyen egymást becsülő ember összekerül, lehet e társalgásuk más mint pezsgő, szellemes?

En jólismertem őket, s nagyon szerettem hallgatni játszi, de azért tartalmas beszélgetésöket. Mert Feri mindig évődött; nyilván azért, hogy barátját beszédre sarkalja, s igy alkalmat nyújtson neki sok ismeretének feltárására. Azon az alkonyaton is, hogy szőlőmből hazafelé ballagtam, s észrevevém őket, betértem hozzájuk, s helyet foglaltam az asztalnál harmadikul.

A gazda megtöltötte az apró poharakat s a közben egy szemvillanással felém, igy szólott: — Már egy órája, a borról meg a vízről beszélgetünk. Én természetesen a bort dicsérem s reméllem te is velem tartasz; de Pál a vizet helyezi mindenek felé.

— Nem egészen, — volt a válasz; ilyesmit állítani ma már csakugyan képtelenség lenne; de a legrégibb népek a vizet csakugyan minden test alapanyagának tartották. A hét görögbölcs közül is Thales és iskolája, Kr. e. a VI. században, azt tanította, hogy a viz az egyetlen ősanyag és minden más anyag csak annak módosulása. S az első nagy természettudós, a görög Aristoteles is elemnek tartotta a vizet; a tűzzel, levegővel és földdel egyetemben őselemnek, a melyek aztán egymással mindenféle arányokban egyesülve alkotnák valamennyi testet, a mi csak a világon van és képzelhető. Sőt többet mondok, bizony aránylag még nem rég tudják, hogy a viz nem elem, vagyis nem olyan egyszerű anyag, a miből semmi utón

és módon nem lehet más olyan anyagot kiválasztani, a mi attól különbözik. Hiszen csakis a XVIII. század végén jöttek reá Cavendisch, Watt és Lavoisier, hogy a viz összetett test, hogy az két egymástól s a víztől nagyon különböző gázra, oxygénre és hydrogénre bontható fel, s hogy ismét, ezen két gázat egyesítve, vizet lehet csinálni.

Akár csak mint bort, szólott bele Feri. Vízből, gliczerinből, szeszből, savból s valami borillat kivonatából : Műbőr, müviz! Egyik tizenkilencz, a másik egy híján húsz. A bor azonban még ebben is megelőzi a vizet, mert vizet alig száz esztendeje tudnak csinálni, hamisítani meg épen nem hamisítják. Minek is hamisítanák, mikor van elég. Műbőrt ellenben, hála a ti tudományotoknak, s daczára a mi igyekezetünknek eleget termeszteni, igaz, hogy ma már annyit gyártanak, hogy vannak gyárak, a melyeknek pinczéjében ezer tizhektoliteres hordó műbőr is áll készen az eladásra, de azért a borhamisitás alkalmasint olyan régi, mint maga a bor. Már az egyiptomiak, görögök és rómaiak is panaszkodtak a bor hamisításra, Nagy Károly császár még törvényeket is hozott annak megszüntetésére. Hogy a XI. században milyen nagy mértékben űzhették a borhamisítást kitűnik abból, hogy Németországban, Angolországban, Francziaországban és Hollandiában mindenképen iparkodtak azt korlátozni. 1427-ben Kölnben két borkereskedőt hamisítás miatt pelengére állítottak, megvesszőztek és megbélyegeztek. A mérges ólomczukrot ma már mégsem igen használják a savanyu boroknak megédesitésére, de régen nagyon használták. Sok ember is pusztult el ennek folytán ugyannyira, hogy némely helyen a bor kimérését egészen is betiltották; Eszlingenben meg 1705-ben egy kereskedőt le is fejeztek, mert borától többen meghaltak.

— Te csak kötekedel, de ha kedved tartja, tegyed. A mesterségesen készített viz és bor között óriási a különbség. A vegyileg csinált vizet a viz eszményének lehetne nevezni, mig a műbőr csakugyan nem eszményi bor. A viznek egyik főtulajdonsága, hogy sok