Szatmármegyei Közlöny, 1901 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1901-04-21 / 16. szám
SZATMARMEGYEI T T ív Ö Z L Ö N Y költségek, valamint a nyugtabélyeg ítéleti vagy egyéb illeték, nem különben a jelen kötelezvény harmadik pontjában kikötött l százalék azaz egy százalék birság s minden netáni egyéb költség fedezéséül külön 4500 korona azaz négyezerötszáz korona biztosítéki általányt kötünk le kötelezvén adós vármegye közönségét és jogutódait, hogy minden ilynemű költségeket és dijakat azon mennyiségben fog ellenvetés nélkül megtéríteni, a mint azokat a hitelező egyesület fölszámítja, úgy, hogy a hitelező egyesületre költség vagy kár soha semmiféle jogczimen ne hárulhasson. 9. A hitelező „Pesti hazai első takarékpénztár egyesület“ biztosítására lekötjük adós Szatmárvármegye törvény szerint leköthető összes vagyonát, tisztajö ved elméit és közjavadalmait, a közigazgatási, árva és gyám- hatósági kiadások fedezésére szolgáló javadalmazás, nemkülönben a közigazgatási czélokra szolgáló vármegyei épületek kivételével, nemkülönben a vármegye közúti alapját, illetve annak összes jövedelmeit. A mennyiben pedig ezek a kölcsön félévi törlesztési részleteinek pontos fizetésére bármi okból elégtelenek volnának, köteles leend adós vármegye a hiányzó összegeket mindaddig, mig jelen kölcsön teljesen törlesztve nem lesz, kellő időben megyei útadó és megyei pótadó alakjában kivetni, s a lakosoktól behajtani. Az esetre pedig, ha adós vármegye ezen kötelezettségének bármi okból késedelmesen vagy éppen meg nem felelne, feljogosítjuk a hitelező egyesületet, hogy adós vármegyét ezen kötelezettségének teljesítésére felsőbb hatóságilag is szoríthassa s magának a jelen kölcsön és járulékaira nézve ezen utón is teljes kielégítést szerezhessen. 10. A mennyiben az előző pontban lekötött biztosítékokat esetleg más hitelező követelései is terhelnék, kijelentjük adós vármegye nevében hogy a hitelező „Pesti hazai első takarék- pénztár egyesület“-et a jelen kölcsön és minden járulékai erejéig elsőbbségi kielégítési jog illeti. 11. Kötelezzük adós Szatmár vármegyét végre, hogy mindennemű ezen kölcsönügylettel járó bélyegnyugta, közjegyzői s egyébb eljárási költségeket és dijakat egyedül fog viselni. 12. Jelen kötelezvény a nagyméltóságu m. kir. kereskedelemügyi minisztérium által a bel- és pénzügy minisztériumokkal egyetértőleg jóváhagyandó és jóváhagyandó záradékkal ellátandó, elíogadtatik és a közjegyzői okirat alakjában kiállítandó kötelezvénynek a vármegye nevében leendő kötelező aláírásával valamint a kölcsön folyósításakor a pénzfelvételével és jogerős nyugtázásával Nagy László vármegyei alispán és Dr. Schönpflug Richárd vármegyei tiszti főügyész bízatnak meg. Utasittatik egyidejűleg vármegyei alispán, hogy jelen határozatot szabályszerűen hirdettesse ki, a kiállított kötvényt jóváhagyási záradékkal leendő ellátás végett a legközelebbi közgyűlés elé terjessze be, s jelen határozat kapcsán a nagy- méltósági m. kir. kereskedelemügyi miniszter urakkal leendő együttes jóváhagyás végett terjessze fel. Miről vármegyei alispán az összes beterjesztett ügyiratok kiadása mellett, továbbá dr. Schönpflug Richárd vm. tiszti főügyész további megfelelő eljárás végett határozatiig értesittetnek. Kmf. Nagy László, alispán. Jegyzetté s kiadta: Ilosvay Aladár, vármegyei főjegyző. 1207—1901. sz. Szatmár vármegye főispánja. Meghivó. Van szerencsém a közigazgatási bizottság tagjait a fol^ó hó 26-án d. e. fél 11 órakor kezdődő rendkívüli ülésre a vármegye székházának kis tanácstermébe tisztelettel meghívni, Tárgy : A közúti költségelőirányzat. Nagy-Károly, 1901. április 20. Gr. Hugonnai Béla, főispán. — Kadét mit akar jelenteni a köhécselésed ? — Alezredes ur alássan kérem semmit . . . — Úgy látszik még mindig nem szoktad meg az uniformist . . . — Alezredes ur . . . — Semmi beszéd . . Nem szerettem és nem szeretem az önkéntesből lett tiszteket, még kevésbé a kávéházi asztal mellett komolykodó gyerekeket. — De . . . — Csend! Megmondtam! Csend csakugyan lett, még pedig kínos. A czivi- lek nem igen értették, miért forrtyant fel egyszerre az alezredes, mikor a szegény kis kadét semmit sem vétett, a tisztek pedig nem is törték rajta a fejüket. Hanem a kellemetlen intermezzónak általános lehangolt- ság lett a folytatása, mig végre valamelyik öreg kapitánynak az az okos ötlete támadt, hogy menjenek haza. — Ideje lesz uraim, hogy haza menjünk. Holnap parádés rukkolás, itt lesz a divizionárius ur ő kegyelmessége, még szerencse, hogy nem kell korán felkelni. Mentek haza. A kis kadét morfondírozott magában. — No ezt nagyon jól csináltam . . Éppen ez kellett még . . . Micsoda szemekkel néz majd reám Lili kisasszony ? . . No ezt megcsináltam. II. Izgalomban volt másnap az egész városka ; bámulatosan erőt vett mindenkin a gyerekes naiv kíváncsiság, hogy látnak majd egy „kegyelmes“ urat, akinek a tiszteletére az ezred kivonul a gyakorlótérre. Szóval parádé lesz. Boldog volt az a kiválasztott, akinek bemeneti engedélye volt a gyakorlótérre ; tizenegy órakor volt megszemlélendő az odaérkezett hadosztály parancsnok az ezredet, de már kilencz órakor künn volt mindenki, tudniillik a polgárság, mert az ezred csak féltizkor vonult ki teljes díszben. Teljes három óra hosszat A kisgazda. Régi dolog, hogy valamennyien született gazdáknak tartjuk magunkat. Alig akadna ember, aki vágyai netovábbját másban keresné, mint néhány ezer holdnyi bánáti pusztában. Alapjában pedig úgy áll a dolog, hogy nem csak jó gazdák nem vagyunk, de még azzal sem tudunk gazdamódra élni, a mit a természet ajándékként hullat az ölünkbe. A panaszokkal, a bajok hánytorgatásával már egészen másként vagyunk. A mióta az amerikai, majd az ausztráliai óriási kiterjedésű szántóföldek termései megjelentek a világpiaczokon s természetszerűleg redukálták a búza árát, kifogyhatatlanok vagyunk az ezernyi bajok felsorolásában ; elviselhetetlennek találjuk az adót; magasnak a munkások bérét; soknak a vasút tarifáit s pro et kontra merkantil vagy agrárnak valljuk magunkat s telekiabáljuk a kormány fülét, a t. Házban s azon kívül, mert tőle várjuk minden bajnak az orvoslását. Hát ez igy nem egészen van helyesen. Szó sincs róla, vannak bajok, a miknek orvoslására egyedül a kormányzat van hivatva, de hogy összedugott kézzel mindent onnan várjunk, az egy volna a sültgalamb históriájával. A magyar gazdaközönség, különösen pedig a kisgazdák óriási hányada, a honnan leghangosabb a panasz, tökéletesen elmaradt a modern gazdálkodás mögött s éppen ott tart ma, mint tartott ötvenesztendővel ezelőtt, a mikor csak bele kellett szórni a magot a földbe s tizhónap múlva besöpörni az aczélosszemü búzának az árát. Intenzív gazdálkodásról fogalma sincs a magyar kisgazdáknak; nagyobb uradalmaink is csak az utolsó két-három esztendőben kezdik belátni, hogy a mindenáron való búza termesztés mellett egy—két százaléknál a legjobb gazda keze alatt sem jövedelmez többet még a kifogástalan minőségű föld sem. Minden öröme, minden büszkesége abban telik a mi gazdáinknak, ha minél nagyobb területet ültet be búzával; e mellett aztán alig jut valami a többi gazdasági növényeknek. A kisgazda csak a legritkább esetben termel eladásra répát vagy tengerit, megelékszik, ha a házi szükségletére valót kitermi a földje, a min meghizlalja a disznaját s kiteleltet két-három darab szarvas- marhát. így aztán egész évi jövedelme egyetlen koczkára van téve: a búzára vagy rozsra. Ha ez nem talál beütni, kész a veszedelem. Pedig az utolsó hat—nyolcz esztendő keserves tapasztalatokat hozott gazdáinknak. Az az időjárás, a mely évek óta hetes esőkkel, köddel fordítja a tavaszt, fagygyal, hóharmattal kezdi s rekkenő forrósággal végzi a nyarat, egy cseppet sem kedvező a búza fölösleges kultiválására. A nagy gazdaságok már kezdenek erre rájönni s a buzavetések mennyisége mutatja is ezt a csökkenést. A statisztika szerint ebben az esztendőben hét százalékkal azzal mulatták magukat a zászlóaljparancsnokok, meg az ezredes, hogy tizenkétféleképen állították fel a zászlóaljukat, végre fél tizenegy felé nagy nehezen állt a legénység, mint a czövek. Most már jöhetett a nagy ur. Az elite közönségnek elkülönített helye volt, jobbról a negyedik zászlóalj mellett; ott voltak a tisztek nejei és leányai, egy csomó kincstári hölgy, ezek mögött pedig a városka notabilitásai. Seid alezredes neje és karcsú, csitri leánya Lili kisasszony ott állottak az első sorban. Liliké folyton folyvást ágaskodott és bájos csintalansággal mosolygott a tőle jóformán két lépésre álló kis kadétra. A szemeik beszéltek: — Mi baja ? — Nagy. Nagyon nagy. Csintalan kaczagás volt a felelet a gyerekleány arczán : — Menjen maga gyerek. Seid alezredes, mielőtt jelentést tett volna az ezredparancsnoknak, még egyszer végiglovagolt zászlóalja frontja előtt: — Habt Acht! Bataillon rechts ritch ’Euch ! Seid vágtatott, az utolsó század negyedik szakasza mellett s közvetlenül a kadét előtt egy rántással megállította tajtékzó lovát, úgy hogy a hölgyközönség ijedten húzódott mellette hátra. Maró, éles hangon kiabált a kadétnak: — Kadét, milyenek a kabátja gombjai, mi ? — Alezredes urnák jelentem alássan . . . — Mit jelent ? Maga a sorból beszélget énvelem ? mi ? Hát van magának fogalma a reglamáról, mi ? A kadét vérvörös arczczal állott ott, megmeredve, mint egy szobor. Az alezredes hangja sivitott: — No majd én megtanítom magát, hogy tiszták legyenek a gombjai. Holnap ezredrapportra jelentkezik s további intézkedésig szoba fogsága van. Az utolsó szavaknál már vágtatott tovább. csappant meg a búzaföldek száma, elég tekintélyes mennyiség. A hivatalos kimutatásokban az idén ott találjuk és pedig elég szép mennyiséggel, a mákot, a melyet eddig legfeljebb kertekben házi veteményként termesztettek. Egyre nagyobb hányad esik a lenn és kender termesztésére, szaporodott a rizs, a déli vidékeken, de különösen a burgonya, amit a Dunántúl kezd erősen kultiválni, sőt itt—ott már gyógynövényekre is akadunk, a mi azonban még elenyésző csekélység. Mindez azonban a nagy gazdaságokra esik. A kisgazda megmarad csökönyösen az ő búzájánál s van elegendő trágyája, a mivel évről évre megjavíthatja a földjét, esztendőkön keresztül egyebet sem termel búzánál, rozsnál. Az igaz, hogy a kisgazda nem termelhet pl. czukor- répát, amit a czukorgyáraink csak nagy meny- nyiségben s évekre kötött szerződések alapján vásárolnak, de termelhet burgonyát, kendert, mákot és termelhet gyógynövényeket, a melyek czéltudatos és szakszerű művelés mellett a leggazdaságosabb vetemények közé tartoznak. De nincs kizárva a czukorrépa termesztése sem ha községenként szerveszkedve lépnek a kisgazdák szerződésre a gyárakkal. Németországban, ahol a kisgazdák száma összehasonlíthatatlanul több, mint nálunk már régen rájöttek, hogy össze adva terméseiket sokkal könynyebben s előnyösebben értékesíthetik, mint egyenkint. Ez természetes is. Ha egyébb haszna nem lenne is az ilyen értékesítő szövetkezetnek, mint megtakaritni azt a néhány krajczárt, a mit a gabonát vásárló ügynökök métermázsánként zsebrevágnak, már ebben nagyon szépen megtalálná czélját. Előnye különben is ennek a dolognak annyi van s olyan kéznél fekvő, hogy felsorolni is felesleges. S egy kis jóakarattal egy kis buzgósággal mindezt elérhetjük, csak éppen a kezünket kell kinyújtani utánna. HÍREK. — Személyi hir. Gr. Hugonnai Béla vármegyénk főispánja a tegnap reggeli vonattal Budapestre utazott — Gyömörői dr. Áld or Adolf kórházi főorvos Abbáziából, hol hosszabb ideig tartózkodott f. hó 13-án haza érkezett. — Hivatal-vizsgálat. Főispán ur ő méltósága f. hó 17-én Felső-Bánya városnál, a f.-bányai aggápol- dánál és Dienes Dezső főszolgabíró hivatalánál, f. hó 18-án pedig Nagy-Bánya városnál és Thoma László nagysomkuti főszolgabíró hivatalánál hivatal-vizsgálatot tartotL — Értekezlet. A legutóbbi vármegyei közgyűlés megbízása folytán f.hó 19-én ült össze az aszükebbkörü bizottság, a mely az 1901—1902. évi közúti költség- vetés előkészitésével bízatott meg. Az értekezleten, az alispán elnöklete alatt jelen voltak : Kende Zsigmond, Szentiványi Gyula, Jékey Zsigmod, Svaiczer Gábor, Ilosvay Aladár, Ilosvay Endre, Debreczeni István, Rébay Dezső és Kacsó Károly. Az értekezlet ragaszkodott a vármegye közönsége által már megállapított utielőirányzathoz s a mennyiben a kereskedelmi miEgyszerre pityeredévé vált a Liliké arcza, elment a kedve a parádétól, jöhetett miatta akár tiz hadtestparancsnok. A kis kadét pedig félt, fázott. A diszel- vonulás után odalovagolt a kapitánya és bosszúsan mormogta a foga alatt. — Ügyes fiú vagy ! Mondhatom ! Most májusban kellett volna hadnagynak lenned, majd várhatsz ezek után még egy évig, te . . . te . . . A kis kadét pedig majdnem sírva fakadt. Leszerelés után ment haza, világfájdalmas arczczal, szobácskájába, elővette a revolverét, nézegette, tisztogatta ; eszébe jutott neki, hogy immár ő sohasem lovagolhat század élén . . . Felriadt. Előtte állott Liliké : Liliké az istenért mit keres itt ? Sírva fakadt a leány ! — Megakarok halni magával.. . meg . . meg ... Felszakitották az ajtót, Seid alezredes rohant be : — Hogy jösz te ide ? Mit tettél ? Zokogva szólt a leány: — Menj csak te kegyetlen ember ! Miért bántottad őt ? . . . Ugye nem tudsz felelni. Ugye nem ? . . No hát én meghalok vele együtt. Tudod ! De már erre összevissza ölelte a leányt az alezredes. III. A legközelebbi kávéházi összejövetelnél mosolyogva szólt a tömsi aljegyző Seid alezredeshez: — Mégis csak jó a szive, hogy nem büntette meg a kis kadétot. Seid zavartan felelt: Igen, igen . . . Hisz az még gyerek. Valamelyik kapitány nem minden csípősség nélkül kérdezte : . . . Á propos, hogy van Lili kisasszony ? Egyszerre elpirult az alezredes : — Köszönöm . . . köszönöm . . . Azt írja az intézeti tanítónő, hogy nagyon szorgalmas. Fáy Nándor.
