Szatmármegyei Közlöny, 1901 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1901-01-06 / 1. szám

SZATMARMEGYEI KÖZLÖNY Adler Adolf, dr. Serly Gusztáv, Dienes Lajos, Dienes Dezső, N. Szabó Antal, Herskovits Miksa, Kaufmann Miksa, Klein Andor, Sárközy Andor, Bernáth István, Baudisz Jenő, Damokos Ferencz, Almássy Ignácz, Lővy József, szavazatával tehát51 szavazattal egyhan­gúlag az 1901. évre az összes adó nemek után 1 szá­zalék vármegyei közművelődési pótadó kivetése elha­tároztatott, vármegyei alispán pedig utasittatott, hogy ezen határozatot szabályszerűen tegye közhírré, s köz­hírré tétel után az esetleg beérkező fellebezésekkel együtt jóváhagyás végett a nagyméltóságu m. kir. belügyminiszter úrhoz terjessze fel s jogerőre emelke­dése után a kivetés és behajtás iránt saját hatásköré­ben megfelelően intézkedjék. Kiadta: Ilosvay Aladár, s. k. vmegyei főjegyző. Alispán helyett: Ilosvay Ala­dár^. k. vármegyei főjegyző. Az év programmja. Nem a legkedvezőbb körülmények, de annál kedvezőbb auspicziumok között kezdődik az uj esztendő. A gazdasági helyzet évek hosszú sora óta nem volt ilyen nyomott. Minden időben panasz­kodtak az emberek, ez már benne van ennek a pénzzel és pénzért élő korszaknak a pszicho­lógiájában, de olyan közvetlen közelből tapasz­talható nagy oka már régóta nem volt a pana­szoknak. Hisz ínség dúl az ország számos részében! Hogy mi mégis kedvező auspicziumokról merünk beszélni, arra is nagy okunk van. Erősen bizakodunk gazdasági állapotaink ked­vező változásában. Jobb búza árat várunk. A két világrészben dúló nagy háború fölemésztette az amerikai gabonaraktárak nagy részét s ha a háború még tart, aratáskor már nem lesz buzafölöslege a világnak. Nem kell tehát prófétai tehetség annak megjósolására, hogy az idén, de még jövőre is drágábban fogják fizetni a búzát s ebből kifolyólag a többi terményeket is. A másik nagy ok, amiben bizakodunk az, hogy az idén mégis sikerül majd valahogy nyélbe ütni a kiegyezést — vagy pedig széjjel- szakitani. Nagyon ártalmas mezőgazdasági, kereskedelmi és ipari életünkre ez az ideigle­nes se ide, se oda állapot s joggal várhatja az ország, hogy ebben az esztendőben véget érjen. Nem tartozunk azok közé, akik kigyót- békát kiáltanak a gazdasági kiegyezésre, még­is örvendeznénk a fölött, ha Magyarország mint önálló vámterület vehetné fel a harczot a nemzetközi tőke viaskodásaiban. Meg vagyunk győződve arról amit tiz-tizenöt év előtt még nem mertünk volna hirdetni, hogy Magyar- országnak nem lesz kára az önálló vámterület­ből. Tudunk már járni a magunk lábán, csak hajtsuk el a mankót! De készek vagyunk azért meghajolni a magas szempontok előtt, melyek a politikai kiegyezés megalkotói előtt lebegtek és belemegyünk ismét a gazdasági kiegyezésbe, persze csak olyan föltétellel, ha az előnyös. De akárhogyan is lesz, az az egy föltétlenül bizonyos, hogy a kiegyezés válsága tovább már nem halasztható. Mert ez az ideiglenes állapot megbénítja az ország gazdasági erőit. Sem uj pénz nem jön be hozzánk, se vállalkozási kedv nincsen — mert kiegyezés nincsen. Az idén azonban előre láthalólag el fog dőlni e nagy kérdés jobbra vagy balra s akkor a rendes kerékvágásba kerülünk. Inségtörvény volt az utolsó, melyet az elmúlt esztendőben a törvényhozás el­fogadott. Szól pedig ez a törvény egy 400000 koronás kölcsönről, melyen közutakat fognak építeni. Nem égető állami szükség e közutak építése, nem azért készült a törvény. Hanem azért, hogy ezen munkálatoknál azok­nak a munkásoknak adjanak tisztes kenyér- keresetet, akiket máskülönben az éhtífusz tize­delne meg. A javaslat —Hegedűs Sándor müve — egyhangú lelkesedéssel szavaztatott meg. Nem szabad elsiklanunk e tény felett, mert aminő nemes és humánus az okadato­lása ennek a 400000 koronás uj kölcsönnek, messze kiható jelentősége van nálunk munkás­politikai és nemzetgazdasági szempontokból. A törvényhozás ezzel elismerte, hogy egyik kötelessége a munkanélküliekről való gondos­kodás. Nem uj igazság ez. Franczia, Angolor­szágban, sőt még Oroszországban is régóta ismerik a — köznyomor enyhítésének eme törvénybe iktatott módját. A humanizmus és a polgárjog szempontjából csak örvendetes, hogy a munkanélküliség jogának elismerése tekin­tetében is utolértük a müveit nyugatot. A most megszavazott Ínség munka egész télen át fog tartani s ha elfogy a 400)00 korona, valószínű, hogy megbővitik az össze­get. A kezdődő esztendőnek ez az inségmunka elsőrangú eseménye a proletárok joga és a humanizmus tekintetében. Csak az a fő, hogy most már minél hamarább, néhány nap alatt induljon meg az éhes emberek foglalkoztatása. Amikor a törvényhozás uj humánus al­kotásairól van szó, nem szabad megfeledkezni a gazdasági munkások pénztáráról, mely a megfelelő törvény értelmében most újévkor lép életbe. Eredeti magyar alkotás ez a nagy­szabású reform, mely hivatva van jótékonyan átformálni a mezőgazdasági munkásoknak, ennek a legnépesebb magyar munkásosztálynak, sorsát. Sehol a külföldön nincs példa egy ilyen intézményre, mely ha beválik, milliók válláról fogja levonni a szegénység súlyosabb gondjait. Minden város és község hatóssága és lakossága a legmelegebben pártolja a helyi pénztár szervezését, mert ritkán nyilik alkalom hazafiasabb és közhasznubb munkálkodásra, mint ezen alkalommal. Minden attól függ, hogyan vezetjük be ezt az újítást, a siker abban rejlik, hogy bizalmat tudunk-e kelteni a népben a gazdasági munkáspénztár iránt. Ez lesz az egész nagy munkában a legnehe­zebb részlet, mert a nép természeténél és sanyarú sorsánál fogva gyanakvó és bizalmat­lan. S ha nem tudjuk a bizalmat fölébreszteni, jó időre eldőlt a pénztár sorsa. ; Ilyen szép reményekkel és nagy tervekkel indul Magyarország az uj év felé. Meghivó A vármegyei egészségügyi bizottság tisztelt tag­jait van szerencsém a folyó évi január hó 8-án d. u. 3 órakor a vármegyei székház tiszti-főorvosi hivatal­ban tartandó egészségügyi bizottsági gr 37"Tä. lésre tisztelettel meghívni. Nagy-Károly, 1901. évi január hó 4-én. N. Szabó Antal, a vm. egészségtgyi bizottság elnöke. HÍREK. — Újév a vármegyeházán. A szokásos újévi tisz­telgések és szerencse kivánatok az idén is megtörtén­tek a vármegyeházán. A főispán ur távol lévén, csak az alispán üdvözlésére gyűlhetett egybe a tisztikar a főjegyző hivatalos helyiségében, a hol a főjegyzőt a tisztikar nevében dr. Serly Gusztáv főorvos üdvözölte. Innét az alispán termébe vonultak, a hol Ilosvay Ala­dár igen tartalmas beszédben üdvözölte az alispánt. Az eszme gazdag beszéd jelentőséget adott az újévi tisztelgésnek. A főjegyző körül-belül a következőket mondta: Tekintetes alispán ur! Szatmár vármegye központi tisztikara egyikét legkedvesebb kötelességé­nek jött ma teljesíteni, midőn testületileg megjelent boldog újévet kívánni. A legkedvesebb mert a legő­szintébb szeretet és ragaszkodásnak kíván kifejezést adni. A legkedvesebbet, mert bármennyire legyen is közülünk bárki kizárólag hivatásának élő hivatalnok, mi megyei tisztviselők egyéniségünket a hivatalnokban még teljesen elenyésztetni nem tudjuk, — lehet érde­münk, lehet hibánk, nem vitatom, — de egyéni érzel­meink kifejezésére még jogot tartunk s arra az alkal­mat keressük is. A legkedvesebbet, mert a tekintetes alispán ur részéről tapasztalt barátságos jóindulat a magánélet érzelemvilágába is behatolt és nem csak rideg hivatalos udvariassági forma testületi megjelené­sünk, de alkalom arra, hogy együttesen igaz, őszinte érzelmeket tolmácsoljunk. A legkedvesebbet azért is, mert lehet, hogy a folyó év tisztujitása, csonkított sorokban engedi e század második évében megjelenni azokat kik ma itt vagyunk, s ez utolsó alkalmunk, hogy mint szeretve tisztelt főnökünket üdvözölhessük. Szokásos dolog újévi beszédeknél s általában üdvöz­leteknél, évek, századok sőt évezredeket csak úgy nyomtalanul tüntetni a múlt homályába. — Tény, el­tűnnek, alig léteztek, mert a végtelenséget mérni idő­vel sem lehet; — és mégis nem lehet nem mondani, hogy letűnt ismét egy század és átléptünk egy újba, szerintünk a XX-ikba, épen mint a hogy elkeli ismer­nünk, hogy rozogán döczczent át közigazgatási rend­szerünk idők tépte szervezete is, s benne mi törvény- hatósági alkalmazottak ig átjutottunk a XX-ik század­ba. — Szép múltat jegyez a történelem e rendszer alapját képezett intézményről, a megyéről. — Nemzeti és igazán magyar volt, g ha majdan leszáll a közel­múlt köde, alighanem csak úgy fog igazat mondani a történetiró, ha majd tanítja jövő nemzedékeknek : megtartotta a magyar alkotmányt, megtartotta a má- gyarságot a magyar nemzetben. Bármenyire szép em­lékek fűznek is hozzá mégis a mikor az ujszázad minden oldalról toldó-foldó törekvésekkel indul javít­gatni, örömmel kell üdvözölni e törekvést, mely re­ményt ad, hogy e század nem meddő törekvés, de ta­lán eredményeknek lesz a százada. — Hogy az eréd­T A R C Z A. A Gárdonyi Géza havi részletei. Most, hogy a piaczon már javában árulják az egyetlen kelendő magyar könyvet: a kalendáriumot, érdekes elmondani azt a vidám történetet, mely pár évvel ezelőtt Gárdonyi Gézával, a kitűnő novellistával megesett. Gárdonyi Géza tudvalevőleg afféle enciklopédikus elme: elbeszéléseket és költeményeket ir, szenzációt kelt egy történeti regényével, természettudományi megfigyelései sok szakbeli tudóst megszégyenitenek ; gyermekmeséi, tréfás mókái általános népszerűségnek örvendenek a kis emberek világában. Göre Gáborját pedig a legutolsó magyar faluban is szeretik, olvassák és megkaczagják. Senki sem csodálkozhatik hát, hogy Gárdonyi Géza egy szép őszi napon szenzációs könyvvel lepte meg a magyar olvasóközönséget: egy olyan kalen­dáriumot fundált ki, melyet mindenki kétezer eszten­deig használhat. Nem kicsiség, t. olvasó, ha az ember ötven krajczárnyi kiadás után elégedetten Így szólhat magában: — A kalendáriumnak tehát elvetettem volna a gondját. Istennek hála, kétezer évig nyugodt lehetek. . A naptárt nagyon megbámulták a könyvesboltok­ban, a publikum szivesen leszúrta az ötven krajczárt s Gárdonyi Géza derülten élvezhette zseniális munkája hatását (ámbár akadt egy-egy skeptikus elme, aki a könyv lapozgatása közben megvakarta a fejebubját s aggódva igy morfondált magában: Hátha előbb halok meg, sem mint a kalendárium lejár!) mikor vala­melyik reggel egy zöldhajtókás pénzügyőr csöngetett türelmetlenül a lakása ajtaján. — Kit keres? — kérdezte Gárdonyi Géza barát­ságosan. — Gárdonyi Géza irómüvész urat, — felelte a pénzügyőr. — Én vagyok. Es szabad tudnom, hogy miben lehetek a szolgálatára ? A fináncz erre egy hivatalos idézést adott át a ki­tűnő írónak. Az idézést az adófelügyelőség irta, szigorúan elrendelvén, hogy Gárdonyi két nap lefolyása alatt jelenjék meg az adófelügyelő szine előtt. Az iró kissé megdöbbenve nézett a pipatoriuma felé (nem lehet tudni, hogy nem akadt-e valami gaz denunciáns ?) de a mondott napon pontosan beállított abba a hivatalba, melyet az idézés megjelölt. Rövid másfélórai várakozás után szerencsésen be is jutott a hatalmas ur elé, aki a főváros adóügyeit intézi. Gárdonyi illedelmesen bemutatkozott, mire az adófelügyelő unott arczczal tekintett föl rengeteg irás- csomói közül. — Hja, Ön az? — mondta a szigorú ur ásítva. — Azért hivattuk, mert egy kis fizettséget kell majd teljesítenie az adóhivatal pénztárában. Ha akarja, át is adom a czédulát. ... — Szabad tudnom, hogy micsoda fizetséget ? — A kalendáriumokról van szó, amiket urasá- god kiadott. Az illeték ugyanis több valamivel annál, mint amit uraságod már lefizetett. .... — Hát mennyit kell még fizetnem ? — kérdezte Gárdonyi Géza boszusan. Az adófelügyelő föltette a pápaszemét, egy dara­big keresgélt az Írások között, aztán hanyagul, álmo­san igy szólott: — Mindössze 479.760 forintot. Gárdonyi megdöbbenve kapaszkodott meg az íróasztalba (egy perczig azt hitte, hogy az adófelügyelő akut idegrohamot kapott) aztán gépiesen dadogta : — Hogy méltóztatik ezt érteni? — A dolog nagyon egyszerű, — felelte az adó­felügyelő nyugodtan. Uraságod egy kalendáriumot adott ki, mely a saját bevallása szerint kétezer esz­tendeig használható. Mint tudja, minden egyes naptár után a kincstár hat krajczárnyi bélyegilletéket szed. Úgy ám, de a naptárilleték csak egy évi használatért van megállapítva; s ha az uraságod naptárát kétezer évig használják, hát mindegyik évért külön jár hat krajczár. És minthogy a naptár négyezer példányban jelent meg. . . Gárdonyi kísérletet tett, hogy közbevágjon, de az adófelügyelő erélyesen folytatta: — 4000X6 az összesen 24000 krajczár, vagyis kétszáz és negyven forint. Szorozza meg ezt a szá­mot kétezerrel s eredményül négyszáznyolczvanezer forintot kap. Minthogy azonban az első évi illetéket szabályszerűen lefizette, a hátralék most már nem több, mint mindössze 479.760 forint. . . — És ön azt kívánja, hogy a pénzt még ma délelőtt lefizessem ? Az adófelügyelő jóindulattal intett; — Ha a fizetés netalán nehezére esnék, — mondta nyájasan — megadom önnek a részletfizetési kedvezményt. Fizessen minden hónap elsején 39.000 forintot s akkor egy év alatt az egész kötelezettségé­nek eleget tesz. . , Gárdonyi, akiben akkor már felülkerekedett az ő ismert, szelíd humora, hálásan meghajolt az adó felügyelő előtt: — Ha szabad egy kis. szívességet kérnem, mond­juk, hogy csak 35.000 forintot fizetek havonként. Többre jelenleg igazán nem vagyok képes. . . Az adófelügyelő elfogadta az ajánlatot (lám, hogy az ördög nem oly fekete, amilyennek látszik.) Gárdonyi pedig nyugodtan távozott. Lefizette-e már az egész illetéket, nem tudom ; de tekintve, hogy az irók már IV. Rhamszesz óta rossz fizetők, az is lehet hogy egy-két részlettel még hátralékban van. Ssomaházy István.

Next

/
Thumbnails
Contents