Szatmármegyei Közlöny, 1900 (26. évfolyam, 1-53. szám)
1900-12-23 / 52. szám
SZATMARMEGYEI KÖZLÖNY Gyászfelhő követte a végvárakba bevonuló német sereget, melyről előre gyanítani lehetett, hogy abból nem áldásos eső, hanem pusztító csapás fog alázúdulni. Betöltötte előre a levegőt, a későbbi Rákóczi kesergő gyászos hangja : „Jön a német, öl, vág, éget, dúl, fül, kerget, rabol mindent . . . ő lesz hát már vezéretek, jaj de szánlak benneteket“. Szabolcs vármegye meg is siratta elégszer az ecsedi németek dulásait, mig maga Ecsed városa, a mellett, hogy gyakran megtréfálta a vár őrséget, úgy szólván ép bőrrel kimenekedett minden nagyobb bajból. Ezt pedig az akkori ecsedi ev. ref. lelkész, Körmendi Péter leányának Katának köszönhette. Johann Heinrich Cristoph volt a német őrség parancsolója. A várban volt ugyan terem-, szoba elég, földszinten, emeleten, hanem a várudvar kicsiny és kopár, hol a fű is megbánta, ha az árnyékban valamely kő között kidugta a fejét. Ott bizony nem sok szórakozást talált a katonaság, úgy hogy örvendve vették, ha ki kellett mozdulni valamely nyakas kálomista pap, vagy mester helyéről kiűzésére, fogságba vitelére, vagy valamely templom elfoglalására. Rákerült a sor hamar magára Ecsedre is. Nagy bűne volt az öreg papnak: protestálni merészelt vármegyénél, leleszi káptalannál az ecsedi paróchiához és scholához ab antiqua tartozó jövedelem elvételéért — maga a fejedelem asszony ellen. Az lett az eredmény, hogy a németek megkapták a rendeletet a vakmerő kiűzésére s a templom elfoglalására. Nem kellett messze fáradniok, csak a hídon átmenni a belső város részbe, hol a fal szomszédságában ott állott az egyszerű templom, mellette szükes papi lak. A vezénylő tiszt körül fogatta a lakást fegyvereseivel s maga bement a lelkészhez. Ily fellépés után semmi kétsége sem volt Körmendi Péternek, hogy a fiatal tiszt mi járatban lehet. Hanem akkor is meg volt a bajba került magyarnak az a jó természete, hogy bizonyos dolgokat nehezen, vagy épen nem értett meg. Ez a szándékos „nem értem“ főleg könnyen mehetett az esetben, hol a tiszt németül beszélt, a tudós lelkész pedig hol latinul, hol magyarul felelt. Majd megkezdődött a taglejtéssel beszélgetés, kulcs mutogatás, templomra intés, kifele marsiroztatás . . . Persze vállat vont a lelkész s fatálisán nem értette a test beszédet sem. Végre neki törtetett a tülelmét vesztő német s oly kitekert nyakú magyarsággal kezdett beszélni, hogy más esetben mosolyogni kellett volna erőlködésén, — de mindhasztalan, a vaskalapu és fejű pap még igy sem értett meg semmit. Erre dühösen vezényelt be két hosszupuskás katonát s kiadá a parancsot az ellenszegülő össze- kötözésére. S ime hirtelen mily csuda történt! A tudós pap alázatos könyörgésre nyitotta meg ajkát s Isten és az ország törvényei értelmében protestált s kérte, hogy ne bántsa az urnák házát; ő szívesen eltávozik, csak hagyják meg a templomot a hívek gyülekezetének. És mindezt elmondta oly korrekt németséggel, melyet három évi wittembergi tanulása alatt elsajátíthatott. A tiszt még dühösebb lesz, látva, hogy itt nem akarták érteni s most már kíméletlenül zúdította válo- gatlan agyarkodásait, hanem a templom kulcsa azért még most sem került elő, pedig ott volt felakasztva az ajtófél melletti szegen. A milyen megátalkodott pap volt Körmendi, biztos készebb lett volna keresztül lövetni magát, mint sem saját kezével adja át a kulcsot s ez által mintegy ő adja át a templomot. A berendelt két drabant ismét gyürkőzni kezdett az ellenálló megkötözésére, midőn megnyílik a mellékajtó s megjelen mentő angyalként a pap bájos leánya Kató. Szemének tekintete, mint bánatos fohász, kezével némán int a falon függő kulcs felé, arczán egy köny pereg alá s védőleg öleli át félve remegő atyját. Pár pillanatnyi csend után eltűnik a tiszt haragja, ki vezényli katonáit s ő maga is, mint legyőzött, visz- szavonult seregével, ott hagyva a templomkulcsát az ajtó mellett. Az a két bánatos imádságos szem, megverte, legyőzte, a harczok mord fiát. Ezentúl nem mint ellenség, de mint jó barát látogatott el a lelkész-családhoz s ha bár társaloghatott volna ott édes anyai nyelvén is, még is folyton magyarul beszélt, hogy mielőbb jól elsajátítsa. Nehezen ment az kezdetben, de volt a ki kijavítsa édes mosolygással. A pap talán már meg is bánta, hogy azt a templom kulcsot oda nem adta Johann Heinrich Cristoph- nak. Ez az ember úgysem lesz képes megakadályozni a templom elfoglalását s hej, vájjon ez a nag}' németbarátság hova fog vezetni ? De hát mit tehetett! Bízott az isteni gondviselésben. Félelme nem volt alaptalan. A templomot csak ugyan át kellett adni s a helyett ideiglenesen alakítottak egy külső templomot, hol szivük hagy busulásával, de mégis is dicsérhették Istent. Katónak is akadt szerencséje, tiszteletes Dörögi Pál személyében, ki ugyan még csak most került elő külföldi tanulmányából, de már két eklézsia is biztosítja újévkor megválasztással. Örömmel adta tudtára ezt Katának, ki egy kissé szepegve s szűzies szeméremmel, de határzottan ki nyilatkoztatta, hogy nem megy hozzá. Ez már nagy baj volt! De még sem olyan, a melyen segíteni nem ehetett. Akkor még minden évben pap marasztás volt, t. i. az év elején a gyülekezet tisztességtudólag fel- szóllitotta lelkipászorát, hogy maradjon ott továbbra is. Ha meg voltak egymással elégedve, úgy megmaradt minden a régi mederben, ha pedig a papot nem ma- rasztották, vagy menni akart: úgy mehetett tovább minden év elején. Körmendi Péter nagy meglepetésre, gyülekezete marasztását nem fogadta el s elköltözött Erdődre, vi- vén magával a bánatoskeblü Katót. A végzetnek ezzel sem lehetett útját állani . . . Egy portyázás alkalmával Johann Heinrich Cristoph kurucz kezébe került s többé vissza sem tért az ecsedi várba, hanem felcsapott kurucznak. Nehány hónap múlva pedig, mint deli magyar vitéz feleségül vette Körmendi Katát. Berey József. Gloria Deo in exeelsis! Szállj le reám, szállj fényes álom, Karácsony éjjelnek álma, Ringasd lelkem, hadd merüljön el A legédesebb bűbájba. . . . Nyilt ég, csodás, szép fényességgel. Meleg, reszkető sugarak, S e sugarakból vert hídon át Hozzám angyalok szállanak. Szárnyukra vesznek és röpitnek Messze, messze Bethlehembe, S mire lelkem fölocsudhatna Jászol bölcsőnél tesznek le. Itt vállik csak álmom valóra. Az ég a földre költözött, Isten fia fekszik a szegény Jászol bölcső rongya között. S az arczok itt, mind-mind mily édes Boldogságtól sugároznak, S minő varázs ! . . hogy még nyoma is Törölve itt minden rosznak ! Földiekből egy van itt csupán: A szegénység, de gloria Veszi körül, jelül, hogy ennek Is van mitől ragyognia. ... Ez Mária, amaz ott József, Ezek meg itt a pásztorok, S ez a sereg, mely rózsa fátyol Ruhácskában sürög-forog. Nem tudnátok ? . Haliga ! . . Zengenek, S velők együtt zengem én is: „A megváltó meg született, Glória Deo in exeelsis“ ! (Majtis, 1900. deczember.) F. Varga Lajos. Két karácsony. Zimankós, csúnya idő volt oda kint, mindenki sietett haza, csomagokkal jól megrakodottan, hiszen ma van karácsony szent napja. Az utczák egyre kihaltab- bak lesznek, itt ott szállingózik egy egy elkésett, siet haza övéihez. Bárczy Gézáné férjével hivatalos volt, egy előkelő ösmerősükhöz estélyre — mondták, hogy a miniszter is ott lesz, illő módon akartak tehát megjelenni, de mert a kis hivatalnoki fizetésből nem igen tellett; régi fekete selyem ruháját vette fel Bárczyné ez estélyre, s a mély kivágást egy remek gyémánt nyakékkel fedte, melyet ez estélyre kért kölcsön egyik barátnőjétől. Mikor a teremben megjelent Bárczyné, minden szem egyszerre feléje volt irányítva: honnan vette ez a szép asszony azt a remek nyakéket ? mindenki tudta : hogy teljesen rendezett viszonyok között éltek kis hivatalnoki fizetésükből, de hogy honnan tellett erre a nyakékre ? — nyilt kérdés maradt. Az estély igen fényesen sikerült, mindenki meg volt elégedve. Bárczynét eltöltötte a büszkeség, hogy daczára szerény egyszerű öltözékének, mégis észre vették, s mikor az előszobában búcsúra nyújtotta a vendéglátó háziasszony kezét, mégegyszer a tükörbe nézett; hogyne, hisz oly jól állott neki az a remek nyakék. Igazított egyet rajta, s néhány perez múlva már boldogan simult férje oldalához az időközben előszóllitott egyfogatuban, mely őket haza vitte. Otthon megérkezve, levetette szőrmebelépőjét, s mikor a nyakék után nyúl, ijedten veszi észre, hogy az bizony eltűnt. Kereste, kutatta mindenütt, ruhában bélésben,— hiába. A férj leszaladt az utczára és gyalog tette meg e hosszú utat, hátha útközben vesztették el valahol. Keresztül kutatott minden követ, megállt a kapu alatt, keresett, kutatott — hiába —, hiába. Busan érkezett haza, hol aggódva várta szegény felesége, egész éjjel nem aludtak semmit. Már most azon tanakodtak hogy hát mit tévők legyenek, mert egy volt csak bizonyos előttük, hogy bármiképen, bárhonnan is elő kell reggelre keríteni a nyakéket. Álmatlan éjszaka után, kora reggel útnak indultak, minden ékszerészhez benéztek, de meg csak hasonlót sem találtak. Már-már egészen elcsüggedtek, a mikor a. véletlen segítségükre jött. Egy kirakatban tulajdon azt az ékszert pillantották meg, még a tokja is ugyanaz volt mint az elveszetté. Bementek hát, oly sietve, hogy még az ékszerész maga is megijedt, de mily nagyra vált örömük, a mikor Bárczy az ékszerészben egy régi iskolatársra talált. A mikor Bárczy elmondta neki baját, megállapodtak, hogy az ékszert 10,000. korona vételárban megveszi Bárczy oly képen, hogy azt öt év alatt, egyenlő részletekben fogja törleszteni, mégis ha ez idő alatt visszakerülne az ékszer, ő a már lefizetett pénzt csekély levonással visszaadja és az ékszert vissza veszi. Senki sem volt boldogabb mint Bárczyék a mikor végre kezükben volt a drága kincs, melylyel sietve mentek haza. Az ebéd is jól esett már és mikor ezzel is végeztek első dolga volt az aszonynak, hogy visszavitte barátnőjéhez az ékszert, és bocsánatot kért tőle, hogy reggel helyett, csak most hozhatta vissza. A mi most következik az hosszú, sanyargatott évek sora volt, takarékoskodtak minden vonalon, rém mentek társaságba, otthon ültek szegények, csakhogy a kereskedőnek elvihessék az ígért részleteket. Sok sok részletet fizettek már le, a mikor egy reggelen a kereskedő felküldte a kifizetett számlát. Boldogan sóhajtottak fel, ez okmány egyben nyomorúságok fel- szabadulását jelentette. Újból a régi rendezett viszonyok állottak helyre, és az asszonyka csak úgy sugárzott az örömtől. Csúnya, zimankós az idő, mint akkor karácsonykor, siet a sok ember, bevásárlásait végzendő, karácsony előtti napon, mindenki törekszik valami kedveset, kellemeset övéinek venni. A barátnő, ki annak idején Bárczynénak kölcsön adta a nyakéket, többek között egyik üzletbe ment .és ott a kereskedőnek meg akarta mutatni, hogy a nyakék közepén lévő nagy kő meglazult egy kissé, igazitassa meg. A kereskedő elébb nagyot nézett, azután igy szólt elcsodálkozva. — Nagyságos asszonyom, ez nem hozzám tartozik ez ékszerész munkája. — De hiszen magától vettem néhány év előtt. . . . Hosszas kimagyarázás után is azt hitte a barátnő, hogy a kereskedő csak térfát üz belőle, s csak akkor győződött meg a valóról a mikor az ékszerészhez ment és az azt mondotta, hogy a nyakék (a gyémánt ára időközben igen felszökött) legalább is 12—14,000 korona értékű és hogy megerősítse állítását, ajánlko1 zott, hogy bármely perezben meg is veszi ez összegért. Elment hát a barátnő és útközben, hogy gondolkozott egy kissé, eszébe jutott, hogy évekkel ezelőtt kölcsönbe adta a nyakéket Bárczynénak, — neki tudnia kellett ez ördöngős dolog nyitjáról, — elment hát hozzá. Bárczyné amikor meglátta a rég nem látott barátnét, — sejtett valamit, — elsápadt. A barátné mindjárt a dologra tért és azt mondta, hogy néked adtam csak kölcsön a nyakéket, azt pedig kicserélték, igy hát csak Bárczyné adhat róla felvilágosítást. Bárczyné átkarolta a térdét, és úgy kért tőle bocsánatot, mondván : hogy kész utólag is minden kárpótlásra és könnyek között mondta el az egész históriát. — Te kis csacsi, hiszen az ékszerem nem is volt valódi, azt egy utánzat-boltban vettem, kiáltott fel a barátné. . . Néhány perez alatt már útban voltak, az ékszerész felé és hosszas tárgyalás utján megállapodtak 14000 koronában, a kapott összeget betették egy takarékpénztárba és a könyvecskét este oda tették Bárczy asztalkendője alá a tányérba. Képzelhető az a nagy öröm, a melyben úsztak Bárczyék is és a barátnő és férje is, kit Bárczyné meghívott karácsony szent napját együtt töltendő. Nem hisszük, hogy volt valakinek szebb karácsonya mint éppen Bárczyéknak. Ez a két karácsony históriája, a melyben talán az a legérdekesebb, hogy mindez elejétől végéig megtörtént, való igaz dolog. D’ Amant Leó. Karácsony. Zug a harang, imára menjünk, Buzgó ajakkal énekeljünk, Szivünket öröm töltse be, — Békesség szállt a földre le ; — A megváltó ma született! Csillag lobog, csillag vezérel, Tele az ég sugárral, fénynyel. Pásztorok hosszan útra kelnek Kapuja felé a Bethlehemnek: — A megváltó ma született! Királyok jönnek messzi tájról Kis Bethlehembe. Ott a jászol, Körötte tenger-tenger népség, Hallgatni az angyal beszédét: — A megváltó ma született! Örök sugár, derengő, fényes, El odaért, elodaszállt a néphez. Hideg szivet is fölmelenget, Kétséget is elűz e gyermek, — — A megváltó ma született! Arany derű mosolyg az égen, A föld is ég öröm tüzében,
