Szatmármegyei Közlöny, 1900 (26. évfolyam, 1-53. szám)
1900-12-16 / 51. szám
SZATMARMEGYEI T r ív ÖZLÖN Y A Szatmáron működő 164—b. sz. lóayató bizottság elnöke lett: Szerdahelyi Ágoston, becslők: dr. Isaák Elemér és Luby Béla. VI. A Szinér-Váralján működő bizottság elnöke lett: Svaiczer Gábor, becslők : Kováts Gyula, Mándy Zoltán és Szentiványi Gyula. VII. A Szatmáron működő 244—a. sz. bizottság elnöke lett: Szuhányi Ödön, becslők : Papp Dezső, Prohászka Lajos és Rébay Dezső. Vili. A Nagy-Bányán működő bizottság elnöke: gr. Teleki Sándor, becslők : Bay Lajos, Péchy József és Szaitz Mihály és IX. a Fehér-Gyarmaton működő polgári lóavató bizottság elnöke lett: Sántha Kálmán, becslők: Balika Miklós, Stréger Arthur és Szoboszlay Sándor. A közgyűlés elutasította az ecsedi-láp lecsapoló társulatot az iránti kérelmével, hogy a Szatmáron felüli Szamos-balparti töltések részére átadassanak. Kaufmann Mártonná mint a nagykárolyi izr. nőegylet elnökének kérelme folytán a nagykárolyi népkonyha czéljaira 100 kor. segélyt szavaztak meg a közmivelődési pénztárból. Az 1901. évre megállapított és bemutatott legtöbb adófizető bizottsági tagok névjegyzékét tudomásul vették « kinyomatni és a belügyminiszterhez felterjeszteni rendelték. Tudomásul vette a közgyűlés az alispán az iránti jelentését is, hogy a pénzpiacz jelenlegi helyzete a vármegyei nyugdíj alap által felveendő kölcsönre nézve nem kedvező. Megbízták azért az alispánt azzal, hogy a kölcsön felvétele iránt tegye magát ismét érintkezésbe a pénzintézetekkel s ha elfogadható ajánlat érkezik be, azt jelentse be. A zsibó—nagybányai h. é. vasútra megszavazott hozzájárulási összegnek kölcsön utján leendő fedezése iránt beterjesztett ajánlatát a pesti hazai első takarékpénztárnak, elfogadták s a kötvény aláírásával az alispán és tiszti főügyészt megbízták. Nagy-Bánya szab. kir. bánya város erdőeladási ügyében beadott felebbezést vissza utasította a közgyűlés s Nagy-Károly város módosított szervezési szabályrendeletét és nyugdíj szabályrendeletét jóváhagyási záradékkal ellátta. A Pásztory ügy. Az avasi községek a vármegye támogatását kérték arra nézve, hogy a bikszádi Bazil rendű zárda volt főnöke Pásztory Árkád állásában meghagyassék. A közgyűlés, tekintettel arra, hogy Pásztory Árkád itteni működése alatt az egész vármegye közönségének osztatlan tiszteletét és becsülését érdemelte ki, tekintve azt, hogy példás papi életet élve, e mellett a felekezeti érzületeken túl tekintve, valláskülönbség nélkül az avasi -lakosok valóságos apja volt, kinek jótékonyságát az Avas valláskülönbség nélkül élvezte, tekintve, hogy működését mindig kipróbált hazafiság vezette, ki a bikszádi zárdát a nyomorból kiemelve, azt fényes palotává alakította át, melyben a magyar szó, a magyar nemzeti érzés lett uralkodóvá — a közgyűlés Pásztory Árkáddal szemben tántorithatlan ragaszkodásának adott kifejezést. Egyben az avasi községek kérvényét oly kérelemmel teszi át a vármegye főispánjához, hogy hathatós befolyásával az illetékes helyeken oda hatni szíveskedjék, kogy Pásztory Árkád továbbra is maradjon meg bikszádi házfőnöknek. Csakhogy ezt az óriási többséggel hozott határozatot egy kis vita előzte meg. Az állandó választmány véleménye ellen felszólalt Lu kács Konstantin gör. kath. lelkész. Nagy mérsékléssel szólott a kérdéshez, de azért tisztában volt vele a közgyűlés, hogy Lukács László öcscsét más indokok vezették, mint a melyeket csinos, kerekded beszédében tolmácsol. Kijelentette szóló, hogy az ügy személyes oldalával nem foglalkozik és azt fejtegette, hogy nem tartozik e kérdés a közgyűlés elé, a mely ekként prejudikálna egy authonomikus szerzet törvényeinek. Fejtegetve ezután a szerzetes rendek szervezetét, hivatását, megengedi, hogy a volt főnöknek voltak érdemei, de hát akkor is csak kötelességét teljesítette s igy ez ügy eldöntése felettes hatóságához tartozik s nem a közgyűléshez. Ezután ecsetelve e téren a közel múltban történteket, kijelentette, hogy a szerzetesnek első kötelessége a feltétlen alázatosság felebbvalóival szemben. Szerinte ez a Szent Bazil rendnek házi ügye, senkinek abba beleszólása nincs, appel- lálhat a választás ellen Pásztory egyházi hatóságához, ne szóljon a közgyűlés hozzá e kérdéshez, annyival is inkább, mert az uj zárdafőnök már elfoglalta helyét. Állitá sait illusztrálva a ref. egyház authonomiájával, arra kérte a közgyűlést mint papi ember, hogy a kérvényt egyszerűen terjessze fel a saját utján a házfőnök felettes hatóságához. Mert meglehet bízni annak a bizottságnak az eljárásában, a melyet Firczák, Szabó János és Szmrecsányi püspökök bíztak meg a volt főnök elleni vizsgálattal. Egyet lehetne tenni a közgyűlésnek, szerinte legfeljebb azt tehetné, hogy Pásztory hazafias és társadalmi érdemeit egyszerűen tudomásul veszi. Nagy László alispán: Mindenek előtt köszönetét mond felszólalónak azért, hogy e kérdéshez hozzá szólt, mert igy nem emelheti ellenünk azt a vádat, hogy átsiklottunk ezen az ügyen. Midőn ő mint református ember hozzászól e kérdéshez, van jog- czime erre, mert liberális nézetének nem adhatja nagyobb bizonyságát, mint mikor más felekezet papjáról elismerőleg szól. Ő tiszteli Pásztoryt, elismeri nagy érdemeit, nagy hivatása van ott, a hol eddig működött. Ha a pap vagy szerzetes, papi hivatásának él, azért a társadalommal is le kell neki számolni. Nagyon csodálkozik azon, hogy előtte szóló épp akkor szólalt fel, mikor anélkül, hogy más valakiről elitélő- leg nyilatkoztak volna, elismerésüket nyilvánítják egy papi emberrel szemben. Ő maga sem tartotta azt opportunusnak, hogy a közgyűlés átírjon és épp ezért azt tartotta helyesnek, ha felkérik a főispánt, hogy találja meg a módot arra nézve, hogy az egyházi felsőbb hatóság tudomására jusson a kérvény. Előtte szóló ellenzi áz állandó választmány javaslatának elfogadását, mert a vármegye reputáczióját félti a beavatkozás miatt, másrészről, nem volt kifogása szólónak sem az ellen, hogy a közgyűlés Pásztoryval szemben elismerését nyilvánítsa. Ha szóló egyszer mint pap és bizottsági tag belement az érdemek elismerésébe, kérdi, nem olyan beavatkozás-e ez is, mint az, a mikor a főispánt felkérjük arra, hogy az egyházi hatóságnak hozza tudomására a kérelmet. Az ellenző felszólalásból egyet meríthetünk, nevezetesen azt, hogy akik eddig még nem rokonszenveztek Pásztoryval, nem ismerték érdemeit, azokat előtte szóló beszédéből megismerhették. Lukács Konstantin: ő nem mondta azt, hogy elismeri Pásztory érdemeit. (Több hang: De mondta!) Ezután N. Szabó Antal emelkedett fel szólásra. Beszéde nagy hatást tett, úgy hogy ennek benyomása alatt határozott a közgyűlés. Körülbelül a következőket mondta: Meglepi őt Lukács Konstantin megjelenése illetve azon eljárása, hogy papi állásában ilyen szellemben nyilatkozik meg. Ugyanis Lukács Konstantin azzal akar bennünket vádolni, hogy mi bele akarunk avatkozni egy szerzet dolgaiba. Mikor Lukács ilyen oldaláról akarja megvilágositani a dolgot, akkor ugyan ezen hibába esik bele, beleavatkozik politikai jogunk gyakorlatába, azt kétségbe vonja. Ugyanis Szatmár vármegye közönségének nem csak joga, de kötelessége is, hogy a hazafiság terén kifejtett érdemeket elismerje s mégis Lukács mint bizottsági tag, mint politikai tényező, az egyházi kérdést akarja előtérbe tolni. Ő nem ösmeri részletesen Pásztory érdemeit, nem hivatott érdemei megbirálására, de a mennyiben mindenki részéről annyi sok jót hallott e férfiú társadalmi, politikai magatartásáról nemzeti szempontból, azt tartja, hogy Szatmár vármegye nem volna következetes múltjához, hanem igyekezett volna egy ilyen kérvény támogatására sietni. Mint magyar ember, leverő jelenségnek tartja azt, hogy akad olyan polgára Magyarországnak, a ki nem méltányolja a hazafias érdemeket. A főtisztelendő ur nyilatkozata nem érdemes, nem alkalmas arra, hogy arra bármilyen súlyt fektessünk. Dr. Schönpflug Richárd: Azon nézetének ad kifejezést, hogy ez a kérdés nem lévén közérdekű ügy, nem szólhat hozzá a közgyűlés. Domahidy István: Kellemes helyeibe van akkor, a midőn az Avas ilyen hazafias kérvénynyel járul a közgyűlés elé. Ő nem ütődik meg Lukács Konstantin felszólalásán, joggal tette, meggyőződését fejtegette, de azért nem osztja azt. Mert szerinte a becsületesen teljesített hazafias kötelesség elismerésének meg kell nyilatkoznia ebben a teremben. Itt megjegyezzük azt, hogy ez a vita a határozat kimondása után keletkezett Lukács Konstantin felszólalására, a kitől csak azért nem vonták meg a szót és engedtek igy tért hallgatagul az utólagos vitára, nehogy ebből felszólaló politikai tőkét kovácsoljon. A Lukács László öcscsének a felszólalása olyan hatással volt erre a kérdésre, hogy még azok is, a kik elvi szempontból azt tartották, hogy nem tartozik e kérdés a közgyűlés elé, azonnal csatlakoztak a többséghez. HÍREK. — Személyi hir. GrófHugonnai Béla vármegyénk főispánja a folyó hó 12-iki reggeli vonattal Budapestre utazott, a honnét holnap este visszaérkezik székhelyére. — Kinevezés. A főispán ur ő méltósága Mándy Ödön helyettesített irattárnokot, árvaszéki irattárnoknak nevezte ki. — Szilveszter estély. A nagykárolyi Kölcsey Egyesület irodalmi szakosztályának elnöke azon tervvel foglalkozik, hogy a legközelebbi felolvasó estélyt ne decz. 30-án, de 31-én Szilveszter estéjén tartsák meg s hogy ez az estély hölgy estély legyen,a melyeh hogy e piczi, keztyüs kéz, amint félénken, egy kétségbeesett elhatározástól ösztönözve vállamat megérinti, reszket a külső hidegtől és valami belső, lázas forróságtól. Nem volt szükség reá, hogy megforduljak. Egy remegő, puha kar fonódott a karomba és egy édes női hang súgta lázasan, könyörgő hangon a fülembe : — Uram, az Isten szerelméért, legyen hozzám irgalommal. . . Kicsiny, filigramtermetü asszonyka volt, vékony köpenykéje fölött nagy, tarka, szinehagyott sálba volt burkolva. A fején valami ócska kapizson volt, alóla pedig néhány kiszabadult hajfürt lógott a homlokába. Még fiatal lehetett, de a szenvedés és nyomorúság megölték a szép fejét. Fonynyadt arczá- ból azonban mint két fáklya lobogtak ki nagy, fekete, mohó tüzes szemei. — Engedje meg kérem, hogy egy darabon önnel mehessek — szólt esdő hangon. Habozás kifejezését láthatta rajtam. Lázas sietséggel folytatta hát: — Ne gondolja, hogy valami kósza, rósz nő vagyok. . . de itt kell, hogy legyek az utczán, most, ebben az órában. . . Oh, ha Ön tudná. Mélységes részvét férkőzött a szivembe ez iránt a szomorú, hervatag, idegen asszony iránt. Önkénytelenül, csak a titkos telepátia utján megéreztem, hogy súlyos, valódi fájdalom kényszeríti ezt az asz- szonyt éjszakai Golgota útjára. Gyöngéden megszorítottam hát a karomba fűzött karját. Megértette, hogy nem utasítom vissza és újra éreztem szemembe kapcsolódni roppant szépséges fekete szemeinek a tekintetét, a mely most a hála és valami gyenge öröm kifejezésével szegeződött reám. Néhány lépésnyire előttünk hirtelen egy fekete alak bukkant ki a hóból. Magas, deli férfialak volt, felgyürt gallérral és mencsikoffjának zsebébe dugott kézzel. Az asszony összerázkódott. — Jöjjön gyorsan, súgta hirtelen, görcsös erőszakkal vonva maga után. A férfi befordult a körút egy mellékutczájába. Mi nyomról-nyomra követtük, oly távolságból, hogy sem el nem veszhetett előlünk, sem észre nem vehetett bennünket. Az asszony mellettem egyszerre megszólalt. Úgy látszott, hogy belső világában a gondolatok küzdése egy oly ponthoz ért, a melynél a lélek egy túlságosan megtelt pohárhoz válik hasonlóvá. — Az ott a férjem — kezdte az előttünk botorkáló alakra mutatva. — Gondoltam. — írnok a városnál. Négy év előtt esküdtünk meg. Két gyerekünk van, egy fiú, meg egy leány. Gyönyörű gyerekek. Ő hozzá hasonlítanak. Kis szünetet tartott. A Ferencz-városban lakunk. Eleinte szépen megéltünk. Nekem cseléd nem kell. Vasárnap este a „Zöldfába“ jártunk. Arra is telett. Magában a világért sem ment volna sehova. Egy este azután vége szakadt mindennek. . . Valami gyűlésre ment s reggel jött haza. A lábán sem tudott állani. . . Azóta egészen megváltozott. . . A pénzét elprédálja, nekünk nem ad semmit. Néha egy hétig sem jön haza. Valami személylyel van. Egészen hozzám simult. Forró lehelete az ar- ezomat perzselte. Most három napig nem volt otthon. Ma este hazajött. Sírtam, a térdemen könyörögtem hozzá. . . Reám sem hallgatott. Megmondtam, hogy nem bocsátom el magamtól, mert neki mellettem kell maradnia, mert a hitvese vagyok, szeretem. . . És mit gondol, mit tett ? Nehezen lélegzett s szeméből nagy, meleg könnycseppek gördültek végig az arczán. Megvert, össze-visszaveü: s azután elment hazulról. Most bizonyosan ahoz a személyhez siet. . . De utánna megyek, s elébe állva, megkérdezem, hogyan merte elrabolni az ér. hites uramat. Azután nem bánom, ha megölnek sem. Megállt és sápadt fejét vállamra hajtván, hangtalan, csendes sírással zokogott. Ebben a pillanatban fordult be a férfi a kőrútról nyiló mellékutczák egyikébe. A nő is felocsúdott és szintén irányt változtatva, követte az előttünk imbolygó setét szilhouettet. De csak néhány lépést tehettünk. A mencsikoffos ember hirtelen megfordult és gyors lépésekkel megindult velünk szemben. Alig volt annyi időnk, hogy egy kapu mellett meghúzódhassunk. A kicsi asszony reszketve, halál- sápadtan tapadt hozzám. De a férfi észre vett bennünket s a mint mellénk ért, vizsga pillantást vetett a rejtekbe. A férj, aki valósággal szép ember volt, megismerte feleségét. Reám egy hosszú, gonosz, kémlelő tekintetet vetett, azután megragadta az asszonyt a csuklójánál és kirántotta a kapu zugából. Egy szót sem szólva, megindult vele a körút felé. Az asszony nem törődött velem tovább, mindenről megfeledkezve, követte a szélesvállu óriást, mint a kutya a gazdáját, aki miután megverte, enni ad neki. Valami ellenállhatatlan kíváncsiság, keverve a megszégyenüléssel és bosszúság homályos érzéseivel arra késztetett, hogy utánuk menjek. Elmerülten beszélgettek. A férfi lármás, goromba hangja, amelyet dühös, türelmetlen mozdulatokkal kisért, a fülemig hatolt. Egyszerre megálltak és a férfi mondott neki valamit. A kis nő erre karját hirtelen a brutális térfi nyaka köré fűzte és hosszú, szenvedélyes mámoros csókban tapasztotta ajkát annak ajakára. Szinte láttam a kitágított óriás pupillák mögött nagy fekete szemeinek mohó, lázas ragyogását. A szélvihar lassan megszűnt és a hó is csak ritkán, apró kristályokban szállingózott alá. Én gyorsan megindultam hazafelé. De még otthon is sokáig járkáltam szobámban, visszaemlékezvén e szomorú téli éjszakára, lelkemben érezve e kis égő tekintetű asszony fekete szemeinek izzó perzselését. Báttaszéky Lajos.
