Szatmármegyei Közlöny, 1900 (26. évfolyam, 1-53. szám)
1900-10-14 / 42. szám
Nagy-Károly, 1900. október 14. 4=2- szám. XXVI. évfolyam SZATMÁR VÁRMEGYE HÍV AT ÁROS KÖZRÖNYE. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP, mSZEBKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők: Nagy-Károlyban, megyeház-uteza 46. sz. ELŐFIZETÉSI ÁBAK : Egész évre 8 kor. Félévre 4 kor. Negyedévre 2 kor Megyei községek, egyházak és iskolák részére egész évi előfizetés beküldése mellett 5 korona.-sa Egyes szám ára 20 fillér. *sHirdetósek jutányos áron közöltetnek. „Nyilttér“ sora 40 fillér. Kéziratok nem küldetnek vissza, bérmentetlen levelek, csak rendes level- zőktől fogadtatnak el. Vármegyei közgyűlés. Szatmár vármegye közönsége folyó hó 11. és 12-én tartotta őszi rendes közgyűlését gróf Hugonnai Béla főispán elnöklete alatt. A közgyűlés nem volt oly népes mint egyébkor, amit annak lehet betudni, hogy nem volt választás napirenden és azon körülménynek, hogy az évi négy közgyűlés között ugy- látszik megoszlik az érdeklődés. Pedig igen lényeges tárgyak voltak napirendre tűzve, a melyeket a közgyűlés minden nagyobb vita nélkül elintézett. Ugylátszik, a vármegyében beálltak már a teljes béke és egyetértés szép napjai, a minek üdvös hatása napról-napra érezhetőbbé fog válni. Volt a közgyűlésnek egy ünnepélyes aktusa is, a boldog emlékezetű Erzsébet királyné arcz- képének leleplezése. A képet, a mely a királynét a koronázási fehér ruhában tünteti elő, Pállik Béla festőművész festette. Azt mondják, hogy a királyné arezvonásai egészen élethüek. bár a legtöbb közforgalomban levő képtől elütök. A leleplezési beszédet Böszörményi Sándor biz. tag mondta. A beszéd, mely nem volt hosszú, költői lendületű és magas szár- nyalásu volt, méltó azon kegyelethez, amely a királyné emléke iránt vármegyénk fiaiban is megnyilatkozott. * * * A közgyűlés lefolyását adjuk a Következőkben : A közgyűlés megnyitása. Gróf Hugonnai Béla főispán lelkes éljenzések között megjelenve a közgyűlésben, szép beszéddel nyitotta meg a közgyűlést, a melyben utalva a mai kegyeletes ünnepélyre is, érzésteljes szavakban hódolt Erzsébet királyné emlékének. A beszéd a következő volt: Tisztelt közgyűlés I A mai októberi rendes közgyűlésünk összeülése alkalmával hivatva lesznek a tisztelt bizottsági tag urak a megye administrátiójára vonatkozó ügyeket szokás szerint tárgyalni és szokott bölcs intézkedéseikkel oly határozatokat hozni, amelyek kedvelt megyénk javára fognak szolgálni, de ezenkívül egy magasztos ünnepélyes eseménynek is leszünk tanúi, tárgysorozatunkba fel lévén véve megdicsőült Erzsébet királynénk arczképének leleplezése. — Habár az ünnepi szónok ur a mai nap ezen fölemelő eseményét, — és a megye érzelmeit szokott ékes szólásával ecsetelni fogja, mégis engedje meg az igen tisztelt közgyűlés, hogy én ezen helyről szivem érzelmeit föltárva, igénybe vegyem szives türelmüket és szavakban adjak kifejezést annak, amit elrejt bensőm, hogy megkönnyebbülve megnyithassam a mai közgyűlést. Ama perezben, amidőn két év előtt Genfben az orgyilkos tőre Erzsébet királyné szivét átdöfte, — leirhatlan fájdalom, bánat, — szomorúság és gyász borult az egész müveit világra, mert az egész müveit világ tudta, hogy a gyilkostőr a világ legmagaszto- sabb asszonyát érte, egy oly nőt, a milyent a világtörténelem keveset tud felmutatni. Ezen világra szóló gyász és bánat azonban minket magyarokat legközvetlenebbül érintett, mere mi benne imádott királynénkat, Magyarország védangyalát veszítettük el. Országunk akkori gyászát és levertségéi leírnom teljesen fölösleges, hisz annak mindannyian részesei voltunk a Kárpátoktól — Adriáig, és ezen általános gyász érzete indította megyénket, hogj' azonnal elhatározta a megdicsőült élet nagyságú arczképét le- festetni és közgyűlésünk term.v e elhelyeztetni. Hogy ki volt a megdicsőült és mi volt ő minekünk ? ezt mind részletezve elnöki beszédembe fölsorolni teljes lehetetlen, igy csakis dióhéjba foglalva fogok ezekről megemlékezni. Azon percztől kezdve amikor felséges urunk Magyarország területére hozta aráját, a fiatal királyné bájos megjelenésével, igéző szépsége és lebilincselő modorával mintegy varázsütésre meghódította az egész ország összes lakóit, fogadtatása oly lelkesült volt, hogy nagyobbszerüt még képzelni sem lehetett. És ime ezen óriási lelkesedést akkor csakis külsőbájai idézték elő, mert az ifjú királyné először jelenvén meg magyarföldön, a nemzet meg nem ismerhette azon szellemi kincseket és páratlan erényeket, melyeket keblében rejtett. De utóbb fölismerve belső valóját, azt amit hazánk iránt érzett, és aminek számtalan tettekben kifejezést is adott, azon lelkesedés, melyről fogadtatása alkalmával azt gondoltuk, hogy nagyobb nem lehet, napról-napra, perczről-perc^^fokegpáott és határtalan rajongásba ment át. Tudjuk, hogy királynénk házassága legelső éveiben, amidőn honfiaink nagy száma külföldön volt kénytelen elrejtőzni, — angyali szive sokaknak kegyelmet, családjukhoz visszatérést eszközölt ki felséges Urunknál. Tudjuk, hogy a magyar nemzet iránti vonzalma és szeretete legnagyobb részben előidézője volt a kiegyezésnek. Tudjuk, hogy mennyire szeretett Magyarországon, különösen kedvencz helyén Gödöllőn időzni és hogy mennyire szerette nyelvünket. Tudjuk, hogy mily anyai szeretettel csüggödt egyetlen fián, kit Magyarországnak adott, hogy egykor Szent István koronáját viselje, egy oly utódot, aki anyja érzelmeit átörökölve, ami nemzetünket nagy szeretetével mindenkor kitün' te. Tudjuk, hogy min ín ' ' go 'Vjének, jóságos királyunknak mindé vigasza volt. Azt is tudjuk, hogy n érző szív volt, aki csakis jót tett, a Ka megrendítő csapás hallatára, — retteni . - -,.>an ezt mondta : „Hogy lehetett ezen áldott lényt megölni, aki soha nem ártott senkinek“. Ezeket mind tudjuk. De a fájdalom érzetével azt is tudjuk, hogy ő már nincs többé közöttünk, — a kérlelhetlen sors kiragadta körünkből őt, Magyarország védangyalát. Igen! Magyarország védangyala volt. Isten adta őt Magyarországnak, Isten vitte föl őt magához! Mig életében országunk védangyala volt, most már ott fönn országunk őrangyala, — és mig életében minden magyarnak bálványa volt, — halála után mig csak egy magyar lesz e földön, — mindennapi imánk tárgya leend. A megye közönségének köszönetemet nyilvánítva, hogy a megdicsőültnek életnagyságu arczképét közgyűlésünk termének díszére megörökitette, és üdvözölve a megjelent bizottsági tag urakat, van szerencsém a közgyűlést megnyitni. T Á R C Z A. Tovább nem játszom. Tovább nem játszom ; adja vissza Csak gyorsan, gyorsan a bábruhát. Mint sakkban, remis lett a parthink, Lélekölő ez, dobjuk össze hát. Tovább nem játszom; sok a kibicz, S mig elárulják minden lapomat, Mind csak az én káromra drukkol És maga helyett sans géné hívogat. Tovább nem játszom ; maga pakliz, Megnézi titkon, amit nekem oszt, S mig retteg egy kis rizikótól, Engem egész kedélyesen kifoszt. Tovább nem játszom, nincs már semmim. A szivem, nézze, üres teljesen. Most nekem kéne magát visszacsalnom, De én gavallér vagyok, édesem. Szávay Gyula. Dal. Keresem a vigasztalást. Nem találok bánatnál mást. Keresem bor mámorában, Más lány szeme sugarában. De vigaszt sehol sem lelek. Mi az élet te nélküled ? Kél csillag volt fent az égen, Szerették ők egymást régen. Szerelem volt ragyogásuk, Szerelem volt vágyódásuk. És a mikor találkoztak A mélységbe lehullottak. — rd. — VirágfakadáskOF. Délután egy óra ötven perczkor történt. Kint az utczán a katonabanda tele tüdővel fújta a Rákóczy- indulót, bent a lefüggönyözött, homályos szobában pedig kinyitotta a száját a csöppség. Sikított, ahogy a torkán kifért. Akkor született tudniillik a csöppség. A kertben a rózsafákkal beültetett, gyöpös kertben pedig egy ember sétált. Ámbátor hogy rohanásnak is beillett a sétája. A fejét fogta kétségbeesetten és nyöszörgött. Bent a halállal vivődik az édes asszony, ezért oly kétségbeesett a férfi. Két orvos jár-kel az asszony ágya körül, az embernek meg kell őrülnie, ha nézi. A férfi szeméből kiomlott a köny, talán az utolsó, mert a többi kiszáradt. Ekkor az utczán fölzendült a katona banda s az elkeseredett ember dühösen emelte öklét az égnek. Még az Isten is csufolódik. A kertajtó hirtelen kinyílt. Egy fekete ruhás nő közeledett gyorsan és lélekszakadva kiáltotta : — A gyermek !... a gyermek ... olyan édes !... A férfi megrendült. Az égnek emelt ökle lehanyatlott s valami hihetetlenül zavaros, örömteljes hang szakadt ki a melléből. Aztán párlépéssel a kertajtójánál volt és rohant végig a virágos tornáczon. Ott állott az ajtó előtt. Az egész teste megreszketett s idegesen ragadta meg a kilincset. — Hohó, oda tilos a bemenet! — hallatszott mögötte egy rideg, száraz hang. Az egyik orvos volt. Szürke hideg szemeivel végig nézte az egész testében reszkető embert és megfogta a karját. Majd később egy óra múlva 1 A férfi bizonytalanul kérdezte: Hogy van a feleségem? — Jól. — Hát a gyermek ? — Hiszen hallja . . . Csakugyan a szobából kihallatszott a csöppség egészséges sírása. Az apa megállóit s az a^czán boldog ragyogás ömlött el. — Látni szeretném. — Várjon. Egy fél óra múlva. A féfi dühösen nézett az orvosra. Aztán sarkon fordult és megölelte a hirthozó fekete ruhás nőt. A felesége barátnője volt ez, ki az asszony betegsége alatt, folytonosan mellette virrasztón. — Jaj ! hiszen megfojt. . . . A barátnő kiáltott igy és mosolygott. A férfinek ötlete támadt. Tudja mit? Táviratozzunk! A bátyámnak, a nagynénémnek ... Jó ? — Nem bánom. — Hanem legyen szives és írja a táviratokat. Én most nem tudok Írni. Nézze! Mutatta, hogy mennyire reszket a keze. Az asszony leült a tornácz asztalához és íráshoz készült; a férfi diktált: „Kedves bátyám, fiam született! A feleségem egészséges. Áldassék az Isten szent neve!“ Az asszony csodálkozva nézett a férfira. — De kimondta magának, hogy fia született ? — Ön ! — Ugyan ! Én csak gyermekről tettem említést. Különben is leánya van.
