Szatmármegyei Közlöny, 1900 (26. évfolyam, 1-53. szám)

1900-06-17 / 25. szám

SZA i íviARMEGYEI KÖZLÖNY

Fiatal, 25—27 év közötti fiatal emberek vagyunk. Forr bennünk az ifjú életerő, most vagyunk a legalkalmasabbak az érzések befogadására, a szerelem energiájára. A természet törvényei szerint ez a leghelyesebb ideje a házasság megkötésének. De mi mégsem házasodunk — ki vagyunk tiltva a paradicsomból. Nem látjuk biztosítottnak ekzisztenczián- kat és egy jobb jövő reményében küzdünk, törekszünk, dolgozunk, hogy eltudjuk érni azt a minimumot, amelyből családot lehet eltartani.

S mialatt dolgozunk, elszállnak fölöttünk az évek, öregszünk, testben és lélekben. S őszintén szólván hozzájárul ehez az a körülmény is, hogy gyorsan viharosan él a mai ifjúság. S mire végre eltudjuk érni azt az évi jövedelmet és azt a biztos pozicziót, melyet a házasság biztos bázisának tartunk, lelkünk megkopott, szivünk elszegényedett, fejünk megkopaszodott. így állunk az oltár elé. O micsoda egészen más, külömb vőlegények lettünk volna mi 5—8—10 esztendő előtt, amikor csak 600 forint volt a fizetésünk!

így történik aztán, hogy igen sokan közülünk, akik 30—40-ik életévük között nősülnek, nem találják meg a házasságban azt a boldogságot és megelégedettséget, melyet kerestek.

S éppen igy nem találják meg azok sem, akik fiatalon bár, de tisztán az anyagi érdek szemelőtt tartásával lépnek az oltár elé. A leány, akihez őket szivük vonzalma huzza, rendszerint szegény, s mint ők hiszik, nem nekik való feleség. Újsághirdetés, közbenjárás és egyébb üzleti utón keresnek és találnak olyan asszonyt, akinek hozományából telik három szobás lakásra és járulékaira. Megházasodnak és szivük hidegen marad, mikor az igent a pap előtt kimondják.

Általánosan nem lehet azt állítani, hogy az érdek házasságok boldogtalanok. Gyakran bekövetkezik, hogy az összekerült házasfelek, meglévén bennük egymás kölcsönös becsülése és a vérmérséklet egyenlő erejű delejessége, összeszoknak és meg szeretik egymást. De ez véletlen. Az érdekből házasodok legnagyobb része nem boldog, nem megelégedett és mig csak a sir be nem záródik fölöttük, idegenek maradnak egymásra névé.

Nézzünk csak egyszer figyelő szemmel szét magunk körül, vessünk egy szélesebb pillantást ismerőseink házi tűzhelyébe, látni fogjuk, hogy sok helyütt csak alig pislog az a tűz, a lelkek fanyarak, a szivek elfásultak. Ezek az emberek mind boldogok lehettek volna, ha nem a rideg számítás tanácsára hallgatnak.

A nők sorsa ebben a tekintetben még rosszabb mint a férfiaké. A boldogtalan házasságban letöbbnyire a nőnek jut ki a nagyobb rész a boldogtalanságból, mert a fótiaknak több alkalma van szórakozást keresni a házi tűzhelyen kívül, kárpótolni magát azért, amit az

és mulatott, mert nem sajnálták a jó füszeresbort a cselédektől sem.

Aztán a rakéták, meg az örömtüzek a szérűkön, a szines lámpácskák a szilfák lombjai közt. — Éljen szent Elegius! A „kicsike“ elégette az uj kabátját, Jan maga is olyan jó kedvben volt, hogy édes anyját is megakarta tánczoltatni, amin a derék asszony úgy elérzékenyült, hogy örömkönyek gyűltek a szemébe.

Éjfélkor elszenderedett a ház.

Mindenki elálmosodott a mulatozástól, csak Jan nem hunyta be a szemét. A „kicsike“ beszélte később el, hogy az egész éjszakán át sirl. Oh uram az szörnyű volt.

Másnap hajnalban, még alig pitymallott, az anya valakit lát, hogy a szobán hirtelen átmegy. Egyszerre valami sejtelem kapja meg.

— Jan, te vagy?

Jan nem felelt, már túl volt a küszöbön.

— Jan, hová mégy ?

A pajtának ment; az anyja utánna

— Fiam, az Istenszerelmére . . .

Az beteszi maga után az ajtót és rátolja a reteszt. — Jan, egyetlen fiacskám, anyád kérdez, mért nem szólsz.! Mit csinálsz odabenn ?

Csak annyit mondott még:

— Nagyon szeretem, nem birom tovább.

Oh micsoda gyönge a mi szivünk, hogy még a szerelem bánatát sem tudja elviselni!

Ezen a reggelen azon törték a fejüket a falu népei, ki az aki úgy kiabált ott benn az Éstéve gazda portáján.

Az édes anya volt, a ki egy száll ingben ott állt a harmattól és vértől nedves kőpadnál és siratta egyetlen, immár holt gyermekét . . .

Ford. R. B.

oltár előtt elveszített. Ezer és ezer házaspár hordozza egész életén keresztül Hymen tövis- i koszorúját, a modern társadalom még sem akarja e megdöbbentő tényből levonnia helyes következtetést.

A leányos szülők, a leányok s a házasulandó fiatal emberek előtt egyaránt ott lebeg a sóvárogva kergetett varázshatalom, a Mammon. Csak mikor elérik, akkor látják, hogy hamis útra tévedtek, hogy a pénz csak azt adja meg, amit vásárolni lehet. így romlik meg a társadalom, igy zülik el az emberiség.

Hol keressük ennek a nagy bajnak orvoslását? Hisz itt annyi a tényező, hogy mindazt el sem lehet sorolni. És azért orvosságot sem tudok ajánlani.

Csak elkomorodva konstatálom és velem együtt minden gondolkodó elme és érző szív, hogy a modern életfelfogás megfosztotta az emberiséget a boldogságtól. Csak uj kor, uj életfelfogás tud itt segíteni. Az pedig messze van még és csak óriási rázkódtatások után fog bekövetkezni.

Addig is mi, férfiak és nők, akik rabjai vagyunk a szegénységnek, az úri módnak, a szépruhának, és társadalmi követelményeknek, czélunkat tévesztve és megelégedetlenül járjuk a modern Golgothát.

A márki ev. ref. egyház építkezési ügye.

Sokkal ismertebb ma már a közönség előtt ez az ügy, sem hogy annak előzményeit, fejlődését és jelenlegi állását részletesen ismertetni szükségesnek tartanám.

Ismeretes az is, hogy alólirott azért, mert hivatalos teendőiben kötelességszerüen eljárt, hírlapi meg- támadtatásoknak, gyanúsításoknak volt kitéve s vele együtt a vármegyei közigazgatás is.

Hogy mindezen alaptalan támadásokra, felekezeti elfogultságból származó ferdítésekre eddig nem nyilatkoztam, ennek akarom most indokát adni.

A köztisztviselő hivatalos ténykedéseiért folytonos kritikának, sőt esetleg megtámadtatásnak van kitéve, és pedig minél szigorúbban ragaszkodik a törvényhez, minpl részrehajlatlanabb, annál többször és annál nagyobb mérvben.

így voltam én megtámadtatásnak kitéve azért, mert mint I-ső fokú hatóság a mérkí ev. ref. egyház ügyében egy építési engedélyt voltam bátor kiadni és mert határozatom meghozatalában a törvényesség és a magyarság érdekeire nézve oly becses felekezeti békesség fentartásának óhaja vezetett. Szóval azt akartam elérni, hogy a mérki mindkét hitfelekezet híveinek érdeke megóva legyenek, na meg ha lehetséges, a mérki róm. kath. plébános ur felekezeti érzékenysége se sértessék.

De hát a felekezeti tulhajtás, avagy szereplési vágy ki nem elégíthető, illetve el nem fojtható.

Ebben lelik magyarázatukat Hrabovszky István plébános ur hírlapi támadásai, melyekre hogy eddig nem válaszoltam, polémiába nem bocsátkoztam, ennek kettős oka volt.

Először azt tartottam, hogy a tisztviselő hivatalos eljárásának nem a hírlapi nyilatkozat adja meg a szankcziót, hanem a felsőbb hatóság felülbirálata, döntő szava.

De nem nyilatkoztam azért sem, mert visszatartott attól eddig azon subtilis ok is, hogy véletlenül hivatalos állásom mellett egyházmegyém az egyház- megyei gondnoki tiszttel is megtisztelt s igy akármit válaszoltam volna, arra a felekezeti viszketegség ráfogta volna, hogy nem a főszolgabíró, de az egyház- megyei gondnok mosakodásáról van szó.

Most azonban, hogy a belügyminisztérium vezetésével megbízott miniszterelnök ur válaszolt már azon interpelláczióra, a melyet ezen nagy port felvert ügyben Molnár János apát, országgyűlési képviselő intézett hozzá s a miniszterelnök ur a közigazgatási hatóság eljárásában mi kifogásolni valót sem talált s a képviselőház is tudomásul vette a választ, kijelentem, hogy ez nekem mint tisztviselőnek teljes elégtételül szolgál az alaptalan, ráfogásokból álló hírlapi támadásokkal szemben s ennyiből áll az egész válaszom.

Midőn ezt az ügy és saját reputáczióm érdekében elmondani szükségesnek tartottam, egyúttal kijelentem, hogy ez ügyet személyemre nézve befejezettnek tekintem és semmiféle további hírlapi nyilatkozatra nem válaszolok.

Nagy-Károly, li'OO. junius 15.

Domahldy Elemér,

an.-károlyi ev. ref. egyházmegye gondnoka, főszolgabíró.

HI^EK

— Lendvay ünnepély. Gr. Hugonnai Béla főispán és kedves neje lelkes és adaadó fáradozásait, hogy a nagybányai Lendvay szobrot a megvalósításhoz segítsék, fényes erkölcsi és anyagi siker koronázta a f. hó 9-én a szatmári színházban megtartott díszelőadásban. A színház egészen megtelt előkelő közönséggel, a melyen erősen képviselve voltak a vidék úri családjai is. — De ez nem volt csoda. Mert mainapság már esemény számba megy az, hogy egyszerre a nemzeti színház öt művésze adjon elő egy darabot a vidéken. Ugyanis egy két művész le szokott rándulni vendégszereplésre s ilyenkor az szokott történni, hogy ezek művészi játékának hatását csak rontja a vidéki színészek, mint mellékszereplők játéka. Azért csak köszönettel tartozhatunk a főispáni párnak, hogy megyénk nagyszülötte, a nagy Lendvay iránti kegyeletből ilyen elite előadást tudott összehozni s kivinni befolyása által azt a nemzeti színház intendásánál, hogy a nemzeti színház műsorának megváltoztatásának árán is ilyen lelkes művészi gárdát bocsátott a hazafias czél nemes szolgálatára. Az előadást a dalárda nyitotta meg Zichy gróf szerenádjával, a melyet a honvéd-zenekar kisért. Ezután a közönség zugó tapsvihara között megjelent a színpadon megyénk fia, a jeles költő, Bartók Lajos, a „Petőfi-Társaság“ elnöke, hogy elszavalja az ünnepélyre irt ódáját, a melyből a Lendvay művészetét és nagy hatását ecsetelő versszakot itt közöljük:

Már tetszhalott volt szellemünk s megásták Sirját és megkisérlék eltemetni ;

De keltek a szegény apostolok,

Hazafiság vándor madarai,

Magyar szív, ajk, szó szentlelke sugalván,

Elolthatatlan ihíett érzetekkel,

Keltek, hirdetni a magyar igét.

Hajléktalan múzsánk, — ütvén tanyát,

Itt-ott, — szégyenkezőn fogadta be ;

S koplaltak, rongyosak valának ők, de Királyok voltak, — koronát fejükre!

Ők alkoták ez országot magyarrá !

S ki jár elől, oly büszke déíezegen?

Reng a világ hóditó léptein,

S fejét felhőkben hordja, onnan is szól, —

Színpad deszkákról, szirf'al fellegekből.

S a múzsa mind szerelmes lesz belé,

Könnyet, mosolyt csal férfi női szembe ;

Mélyebbre ássa a sekély kedélyt,

Vetvén belé lángérzést, szenvedélyt;

Kilopja szived és hazádnak adja,

S szivedbe lopja az édes magyarszót. így pazarol kincset üres zsebekből,

Tanít emelt homlokra, férfiságra A természet virágzó dísze, ő,

Lehelve honszerelmet — éhezőn,

S a részvétlenségtől didergő múzsát Fedvén egész köpenyével — ha volna, —- Mint szent Márton lovag. Te Lendi/a/nk vagy 1 Helyet neked dicsőség-templomunkban,

Szobrot neked, s nem „kisebb méretüt“ 1

Bartók Lajos szép költeménye óriási hatást keltett s megérdemelte a kitörő éljenzést és tapsot, úgy is mint költő, úgyis mint megyebeli, ki minden alkalmat megragad arra nézve, hogy szeretett vármegyéje művészi és irodalmi érdekeit szolgálja, a szellem és érzés összetartó kapcsát szülőföldjével fentartsa. Ezutáu Csillag Teréz, Maróthy Margit, Náday Ferencz, Zilahi és Gyenes Sardou szellemes vigjátékát a „Csapodért1' adták elő, magas művészi színvonalon, a mely előadás egészen elbájolta a közönséget. Ismét kitört az alig szűnni nem akaró tetszés nyilatkozat, a mely a művész Lendvay méltó utódjainak szólt, a kik kegyeletből nagy elődjük iránt, fáradtságot nem ismerve lejöttek, hogy a szobor alap filléreit növeljék. Befejezte az élvezetes díszelőadást a dalárda által előadott: Őseink emlékezete, Huber hatalmas müve. Szinházután a közönség jórésze a kies Kossuth kerti kioszkba vonult vacsorára, a melyet jókedvű tánczmulatság követett. Sokáig feledhetetlen marad ez a művészi díszelőadás.

— A nagyecsedi ev. ref. templom felszentelési ünnepélye ma lesz. Közöltük már a programot, de ugylátszik az ünnepély mindinkább nagy arányokat kezd ölteni. Ott lesznek Kiss Áron püspök, a ki tegnap este utazott itt keresztül s a kit ünnepélyesen fogadtak a vasútnál, gr. Dégenfeld József egyházkerületi főgondnok, Domahidy Viktor országgyűlési képviselő. Városunkból is igen sokan mentek ki az ünnepélyre. Így gr. Hugonnai Béla főispán, Nagy László alispán, Domahidy Elemér főszolgabíró, egyházmegyei gondok is megtisztelik az ecsediek házi ünnepélyét jelenlétükkel.

— Kölcsey majális. Talán azon időben, mikor Kölcsey ragyogó szelleme még élő valóság volt, mikor a magyar még azon typikus jókedvvel mulatott, mely annyira nemzeti sajátsága; voltak ilyen kedélyes, fesztelen mulatságok, mint a folyó hó 13-án városunkban a Kölcsey Egyesület által rendezett majális. Szép asszonyok, lányok gondoskodtak róla, hogy a mulatság bevezető része egy Ízlésesen terített hosszú asztal legyen, minden jóval terhelve, mely mellett az összegyűlt társaság esti 8 óráig kedélyesen mulatott. Közben a kedélyes társaság a Thanhoffer Pál által igen ügyesen rendezett tűzijátékban gyönyörködött. Ezután kezdetét vette a táncz, mely folytonos fesztelen, igazi jókedvvel tartott még akkor is, midőn a lámpionok világítását már a nap világa helyettesítette, áttörve a „Lövölde kert“ hatalmas lombsátorán. Mert tánczos volt elég s a mi ma ritkaság, a tánczoló fiatalságnak tán- czoló kedve is volt. A Kölcsey-Egyesület e mulatság rendezésével is bebizonyította, hogy társadalmi életünkben az összetartó kapocs s hogy élén oly férfiú áll, ki már egyéniségével előre biztosítja az egyesület minden vállalkozásának sikerét. Szóval ez a batyumajális házias fesztelenségben, jókedvben olyan aranyos kis mulatság volt, hogy megérdemelné azt, hogy e nyáron egy néhányszor megismételjük, annyival is inkább, mert az ilyen mulatság nem kerül sokba és a szép lövelde kert nagyon alkalmas arra. Lehet, hogy jövőre még többen is résztvesznek azon. A mulatságon jelen volt városunk színe javának nagyrésze. A jelenvolt hölgyek névsora a következő : Gróf Hugonnai Béláné, Nagy Lászlóné, Barkóczy Ferenczné, Debreczeni Istvánné, Domahidy Elemérné, Domahidy Leona, Fogarassy Károlyné, Ilosvay Ferenczné, Jeney Istvánné, Horváth Mihály- né, Horváth Ida, Kacsó Károlyné, Pazuchanits Ig- náczné, Stróbencz Péterné, Balika Ida, Rutkay Jolán,