Szatmármegyei Közlöny, 1899 (25. évfolyam, 1-53. szám)
1899-08-06 / 32. szám
SZATMARMEGYEI KÖZLÖNY István erdődi r. kath. plébános az erdődi vár kápolnájában. Tanuk Lauka József és Sass Károly voltak. Az apa áldás nélkül, anyagi segítség nélkül ereszti útjára az uj párt, Koltóra mentek, honnan gróf Teleki Sándor maga is eltávozott, hogy ne zavarja a mézeshetek örömeit. Az ut mindjárt rósz előjelek közt kezdődött, mert Misztótfaluban eltört kocsijuk kereke, s az első nászéjt Nagy-Bányán a fogadóban töltik el, és csak szept. 9-én érkeznek meg Koltóra, hol mint maga irja, oly édes, de oly édes heteket töltének, a milyen boldogságot halandó álmodni és elbirni képes. Ne zavarjuk e napokat! 22 gyönyörű költemény hirdeti e napok emlékét. Megjegyzem, hogy „Ez már aztán az élet* * czimü költeménye tévesen van Kohóról keltezve, mert a szövegből is kivehető, hogy azt már útban irta s az valószínűleg Deéset vallhatja bölcsőjéül. 1848. évi szept. hó 26-án tér vissza újra vármegyénkbe, a mikor is nejével Erdődre megy, kit ott hagyott, ő maga pedig Nagy-Bányán át Erdélybe akart utazni. El is indult, azonban Nagy-Bányán az oláhok felkeléséről értesülvén, visszafordul Erdődre, s útközben Szinfaluból irja szept. hó 30-án, Szatmár város levéltárában őrzött levelét Eötvös Mihály vármegyei alispánhoz, kit általános népfelkelés szervezésére szólít fel. Október elején Pestre utazik, de 17-én újra visszatér Erdődre, a hol is 22-ig maradt; a mikor is nejét otthagyva, Debreczenbe utazott zászlóaljához. E két erdődi útjában 5 szép költeményt irt Erdődön és Nagy-Károlyban, a melyek egyikében nejétől búcsúzik el meghatóan, a másikban pedig a nagykárolyi uradalmi inspektori lak akáczfáitól, a hol először látta Júliáját. November 17-én ismét visszatér Erdődre, a hol 31-ig maradt. Ez volt utolsó tartózkodása vármegyénkben a mikor is „Itt van az ősz, itt van újra“ és az „Elpusztuló kert ott a vár alatt“ czimü költeményeit irja, s ezekkel együtt összesen 102 költeményt irt vármegyénkben. Vármegyénkben utolsóul írott „Elpusztuló kert ott a vár alattu czimü költeményében is megcsendül az a bus sejtelem, az a jövőbelátás, a melylyel Petőfi oly csodásán megérezte jövőjét; a mely jövőbe látás legerősebb kifejezést nyer „ Egy gondolat bánt engemet“ és „Szeptember végén“ czimü költeményeiben. Avagy nem látnok e a költő, midőn a mézes hetekben ily sejtelem ragadja dalra ? „Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt Fejfámra sötét lobogóul akaszd, Én feljövök érte a siri világból Az éj közepén, s oda leviszem azt. stb. Méltó volte a költőhöz a nő? Ne fejtegessük ma azt! Bocsássatok meg neki: nő volt! Hisz oly fenségesen dalolja Lord Byron „Don Juan-jában : „Száll és apad az asszonysziv szeszélye. Használd dagályát s eljutsz — tudja ég Hová? Ki tudná, hogy sodrója mélye Miket takar ? Nem láttunk rajta még Hajóst megállni ; —- nincs ész mely ki mérje Zavart futását, örvénylő körét ; Fejével számit, tervez férfi, de Az asszonynak szivében a feje.“ * * * A fehér-egyházai csatamezőn egy fél század előtt utolsót dördültek az ágyuk. Az erdélyi magyar hadsereg megsemmisült. A költők királya, a szabadságért küzdő ifjú hős szivéből ott folyt ki az a féket nem ismerő, lázongó, forró vér, mely a hazáért, a szabadságért, a szerelemért hevült. Annyi bizonyos, hogy a végzetes segesvári csata után, a költőt nem látta az élők között senki sem. Azt mondja Jókai, hogy annak a buta kozáknak dzsidája, mely élte fonalát elmetszé, egy templomot döntött le, tele istenséggel. Sok szépet Írtak össze Petőfiről. Kötetekre menőket lehetne összegyűjteni azokból a munkákból, melyek vele foglalkoznak, s a tenger anyag közt egy sincs, mely e pár sornál találóbban fejezné ki a költőkirály nagyságát. A görög és római mythologia a nemzeti hősöket a fél istenek közé sorolja és isteneit az Olympusra helyezi el. Onnan uralkodnak azok a bennök hívők között. — Miért ne helyezhetnék mi is fel a szerelem felkent dicsőítőjét, a szerelem édes dalu lantosát a modern Olympusra, ahonnan uralkodjék időtlen időkig ? Nehéz elhinni, hogy annyi fényt, annyi ragyogásnak forrását, mely forró fényőzönnel borítja el az egész világot; mondom, nehéz elhinni, hogy e fénytenger mozgató erejét, „azt a kis patakot, mely a szivet hajtja“ egy kozák dzsida örökre elnémíthatta ott a fehér-egyházai harczmezőn. A megváltoz- hatatlanba belenyugodni oly nehéz! A megmásitha- tatlant elhinni oly végtelenül fáj érte hevülő lel keinknek 1 A költőkirályt ismerők közül nem látta őt senki sem eltemetni. S a rejtélyes eltűnés oly önzéssel tölti el érte rajongó szivünket, hogy sírjából még mindig feljár kisérteni. A népek megváltóikból, nemzeti hőseikből, a közülök kivált szellemóriásokból legendái alakokat szeretnek teremteni. Ezeknek koporsóival nem zárul be a sir szája, hanem szárnyára veszi őket a hir, legendát sző nagy alakjukból a néprege, bibliájába veszi fel a mythosz; mert nem tudja elhinni, hogy ezeknek is megkellett halniok. Emberi önzésükből fakad ez természetesen. Petőfi alakja is ilyenné vált ! Ép úgy mint a görög és római nép héroszait magukkal ragadják az istenek ép oly tüneményszerüleg, rejtélyesen tűnik el Petőfi is, és válik legendái alakká. Szent hely ez, a hol állunk! Hányszor állhatott a költőkirály elmerengve e hegyfokon, honnan tekintete az általa annyira imádott magyar alföld végtelenségébe bolyongott el? Talán e hegyfokon születtek meg vármegyénkből kelt verseinek legszebb gondolatai? Mélyen tisztelt ünneplő gyülekezet! Önökhöz szólok! és velők az egész magyar nemzethez! S most az ünneplés mámorában, m időn minden honfi szive nyitva van, azt hiszem, hogy kérő szavunk nem lesz a pusztába kiáltó elveszett szó! Az a buta kozák dzsidája egy istenséggel tele templomot döntött le a fehér-egyházai harczmezőn! Építsük fel sziveinkben újra e templomot a költőkirály dicsőítésére, s e templom oltárául állítsuk fel a szerelem édes dalu legnagyobb lantosának szobrát ezen a megszentelt helyen, hol most állunk ! A nemzetet álmából felriasztó Tyrtaeus szobra ott áll a székes fővárosban a királyi Duna partján, mintha most is ébresztené a nemzetet: „Talpra magyar, hi a haza !“ A szabadságharcz marthyrjának szobra Segesvár legszebb teréről a költő rejtéjes, legendás temetője felé, a fehér-egyházai harczmezőn néz, tanítva szeretni hazát és nemzetet: Tyrtaeus és a martir szobra körül koszorút fon a nemzeti kegyelet. Hát a szerelem édes szavú dalnoka maradjon csak emléktelen ? S mondjátok, van e hely, mely méltóbb lenne a szerelem világuralmu költőkirályának, mint Erdőd édes szerelmi daltól ittasuk hegyfoka ? Erdőd vérrel megszentelt sasfészkét Smid Pál uradalmi jogtanácsos és Válik Károly uradalmi inspektor, az ősök iránti kegyeletre mit sem adva romokba döntik ugyan, de az ősök iránti kegyelettől áthatott uj várur nemzeti érzéstől hevülő gyámja Gróf Károlyi István újjá építi a vár legkiemelkedőbb s a térséget legszebben uraló tornyát, melyben a költő emlékére külön szobát rendeztetve be, abban mellszobrát is elhelyezi. Itt áll tehát a szép keret ; csak foglalat kell bele! „Elpusztuló kert ott a vár alatt, Elpusztuló vár ott a kert felett. Elhunyt vitézek sírja az a vár, S élő szerelmem bölcsője a kert. Itt lenn ringattam én ölemben őt, Itt lenn öleltem ón galambomat, S ott fenn tanyáztak hajdan a sasok, Ott fenn tanyáztak a Rákóczyak.“ így dalol Erdődön irt utolsó költeményében a költőkirály, s fájó sóhajjal kérdi ez egyik legszebb költeménye befejezésében : „Lessz-é ezentúl, óh kert, a ki majd Édes gyönyörrel jár-e fák alatt? Lesz-é ezentúl óh vár, a ki majd Szent tisztelettel nézi tornyodat ?“ A kegyeletes várur bizonyságot tett róla, hogy tiszteli a vár történeti múltját. Mi bizonyságot teszünk ma róla itt, hogy gyönyörrel járunk e kertben, itt a fák alatt, ahol minden fűszál, minden falevél a költőkirály szerelméről zizeg nekünk, a hol minden kis szellőből a költőkirály szerelme susog hozzánk : Azzal végzem a mivel kezdtem ismét csak nagy Kölcseynkkel szólva; „Illő a kor embereinek tudtul adni, hogy e czimekkel nem ragyogott férfiúban azon kevesek egyike van eltemetve, a kik a sülyedés szélén gyakran állott magyar nemzetre való díszt hoztanak.“ A nemzet megmozdult. A költőkirály nevét viselő társaság indította meg a mozgalmat a Petőfi- ház létesítése iránt s az immár biztosítva van. Pápa város, hol tanulói évei egy részét töltötte szobrot akar emelni emlékének. Hát csak mi maradnánk hátra ? Mi akikhez házassága révén a sors ide kötötte őt ? Mi a kiknek a szabadsághősök vérétől pirosló földje, a költőkirály második szükebb hazája lett? Mi Szatmár vármegye lelkes népe, a kiknek földjén élte le a költő legboldogabb napjait ? Mélyen tisztelt ünneplő gyülekezet! Kevés szóval szólok még. Mert hisz a költő Szabolcska Mihály szavaival élve • „A szent könyvek is up;y tanítják Hogy akkor legszebb az imádság Ha mit az ájtatos szív érez, Kevés szóval küldjük az éghez.“ Mi kik porból vagyunk csak, hajtsuk meg fejünket az örökké élő előtt: emeljünk szobrot Erdőd szentelt hegyfokán a szerelem legnagyobb lantosának, Petőfinek! És Jókaival szólva „jönnek még idők, mikor ennek a szobornak érczkeble úgy megtelik gyönyörrel, hogy annak hőségétől a szobor izzóvá válik, s világítani fog az éjszakában.“ A megéljenzett felolvasás után Demidor Ignácz szavalta Petőfitől a következő szerelmi költeményt nagy hatás mellett; Júliához Piros orcza, piros ajkak, Barna fürtök, barna szem, És ez arezon és e szemben Mennyi lélek istenem ! Szuhányi ellen vitte ugyan a zászlót, most azonban meghajtja azt a jó barát előtt. * * * Az engesztelés, a béke lakozott köztünk. Milyen szépen nézett ki ott egymás mellett Nagy László alispán s a gróf Károlyi Pista fia György gróf! Úgy elgyönyörködött rajtok szemünk ! S vajami titkos vágy, valami édes sejtelem ragadta _ meg szivünket, hogy; „Ha ez mindig igy lehetne ! Én Istenem, mit ís tudna az a két nemzeti ideálokért hevülő fő ebből a vármegyéből teremteni!“ De hát ez csak álom. Nagyon erős aczél mind a kettő, nem tudnak összeolvadni. Pedig úgy álmodtunk róla! Hátha Petőfi napja .összehozza őket is ? Pista gróf azonban Segesvárra ment a költőkirályt ünnepelni, s Erdődre maga helyett elküldte a fiát. Valljuk meg, ez a kis közeledés is jól esett nekünk. Mert hát ezt az ünnepet Nagy László csinálta meg, s az általa rendezett ünnepen jól esett ott látnunk gróf Károlyi Pistának legalább a fiát! * * * Nagy László szépen megcsinálta ezt az erdődi napot, s azt hiszem, annak az ő puritán lelkületének is jól esett az a meleg szeretet nyilvánulás, a melylyel a közönség úgy elhalmozta őt. Igen jól esett nekünk az ő érdemeit is ünnepelni, a mit mi már oly régen látunk, csak a hatalmasok nem akarják észrevenni. * * * Hogy rajongó, ideálokért hevülő és küzdő ember Nagy László, azt rég tudtam; de hogy mennyire diplomata is, erről Erdődön győződtem meg. O maga mondta el, hát hadd tudja meg az egész vármegye. Ő alkotta meg a nagykárolyi Kölcsey-egyesületet, s hogy legbuzgebb szolgája, azt mi nagykárolyiak nagyon jól tudjuk. Már rég kísérletezett, hogy nagyobb szabású életjelt adjon magáról az egyesület, de eddig .még-nem sikerült. — A Petőfi-ünnepély tehát kínálkozó alkalom volt, hogy nagyobb tüzbe vigye lelkes gárdáját. — Próbált, mert, és sikerült. A közönség lelkesen karolta fel eszméjét s mellé állt. Azonban mig nem bízott a teljes sikerben, nem ütötte nagyon a dobot. Mikor aztán látta, hogy a siker biztosítva van; meghívta a Petőfi-társaságot is, hogy vegyen részt a mi ünnepünkben is. Úgy látszik azonban, hogy a Petőfi társaság irigyelte tőlünk az erdődi napot; mert Bartók Lajos a társaság alelnöke s a Petőfi ünnepélyek főrendezője, leszerelést kért, újból Ígérve, hogy ő is haza jön majd hozzánk, s akkor a Petőfi társaság rendez majd egy ünnepet Erdődön. Azonban Nagy László nem az az ember, a ki a fél utón megálljon. A mozdony fütve volt, a lelkes csapat útra készen, s miután már példák igazolták előtte, hogy az abban hagyott ünnep félünnepé válik kiadta a vezényszót: „Készen ! Indulj!“ S betört egy magában az erdődi romok közé és győzött az ő rajongó hitével, az ő nemes lelkesedésével. Magasan lobogott a lelkesedés szent tüze, s Nagy László kis nagykárolyi gárdájával győzött. A nagykárolyi Kölcsey-Egyesület megmutatta, hogy életképes, s magában is tud nemzeti ünnepet csinálni.-* Hát bizony roszul esett az mindnyájunknak, hogy a Petőfi társaság mindenüvé küldött képviselőt, csak Erdődre nem; de megvigasztalódtunk abban, hogy a mit a Petőfi társaság 1897. évi szept. hó 8-án elmulasztott Erdődön, azt legalább 1899. évi szeptemberben helyre akarja pótolni, Legalább Nagy László kijelentette, hogy a Petőfi társaság szeptemberi erdődi ünnepségeinek rendezésében örömmel vesz részt s Rébay Dezsőtől „A szeptemberi viszontlátásig!“ szavakkal búcsúzott el. Hát mi örömmel várjuk a Petőfi társaságot! S hisszük is, hogy Erdőd nagy szülöttje Bartók Lajos, s az erdődi hegyek neveltje Bársony István a kiknek költői lelkűkbe talán Erdőd dalteli várkertjéből is jutott egy-egy kis fénysugár, — végre beváltják Ígéretüket, s meglátogatják már egyszer a kis hazát is ? * * Meglátogattuk a Petőfi tölgyeit is, s emlékül majd mindenki tűzött mágának róla egy kis ágat, vagy legalább egy kis levelet. * * * Lementünk a vár alá a költőtől megénekelt tóhoz is. Ott áll az emlék a tó partján, rajta a felírással ; „Álldogálok a tó partján Szomorufüz mellett“. De már csak az emlék áll ott! A tó elapadóban, a szomorufüz elszáradóban. S épen akkor, midőn a költőkirály feltámadását ünnepeljük! Mikor oly glóriával ragyog homlokán az Apotheosis. Kérdjük; hová lett a tó, mi bántja a szomorú füzet ? Hát bíz azokat elviszi a czivilizáczió. Az Ecsedi-láp lecsapoló társulat csatornája és a Szatmár—erdődi vasút anyagárka ugyanis közvetlenül a tó mellett vonul el, s ezek mélyebben feküdvén a tó fenekénél, a tó vizét elnyelik a mélyebb fekvésű vízelvezető csatornák, s igy nem nyervén tápot a szomorufüz, senyved és örökre elhal. Péchy László igazgató-főmérnök ur! Szólok az úrhoz! Az a tó nekünk nem békatenyésztő intézet! Ahhoz minket nemzeti hagyományok fűznek. Az nekünk nemzeti kincsünk, s a ki a nemzeti kincsünkben akar megkárosítani bennünket, az a nemzetnek a vízjogi törvény értelmében kártérítéssel tartozik. Tessék gondoskodni a tó vizének fenttartásáról! S ha erre a társulat nem hajlandó: úgy alispán uram, szólok az úrhoz: „Tessék alkalmazni a törvényt!“ Ä Sóspatak csatornán átvezető madarászi ut hídjának tengelyébe eső Petőfi tölgyet az elpusztítani vágyástól a technika rideg emberének Kacsó Károly vármegyei államépitészeti hivatal főnöknek kegyeletes szive megvédelmezte. A tót az elpusztulástól védelmezze meg Szatmár vármegye alispánja. * * * A Nagy Sándor szobor eszméje magtalálta az utat a szivekhez. Rögtön gyűjtést is akartak rendezni a túlbuzgók; de a Nagy László tapintata megtalálta
