Szatmármegyei Közlöny, 1899 (25. évfolyam, 1-53. szám)
1899-10-01 / 40. szám
Nagy-Károly, 1899. október 1.-40. szám. Szatmármeívei Közlöny-i-ítjcstiítmt Qíó-DTumiATMT és VEGYEST ART ALMU HETILAP. TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI SZATMÁR VÁRMEGYE HIVATALOS KÖZLÖNYE.-sf* MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. *S=SZERKESZTOSEG és KIADÓHIVATAL hová a lap „széilemi 'és anyagi részét illető közlemények . ... .. s . küldendők: , • ’»‘t Nagy-Károlyban, megyeház-utcza 46. sz. s#» ELŐFIZETÉSI ARAK : Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre I frt. Megyei községek, egyházak és iskolák őszére egész évi előfizetés beküldése melle t£. 2 frt 50 kr.-3* Egyes szám ára 10 kr. *sHirdetések jutányos áron közöltetnek. „Nyilttér“ sora 20 kr. Rólyegdij minden beigtatásórt 30 kr. Kéziratok nem küldetnek vissza, bérmentetlen levelek, csak rendes levele- zőktől fogadtatnak el. H I V AT A L 0 8 B É 8 Z 164 Ein. SZ. Szatmár vármegye alispánjától. íöyy. Mélyen tisztelt vm. bizottsági tag ur! Az 1883. évi XV. t.-cz. 10. §-a értelmében értesítem a t. bizottsági tag urat, hogy a folyó évi október hó 12-én tartandó vármegyei bizottsági közgyűlésen a betegápolási alap tartozásainak kifizetésére 4°/o vármegyei betegápolási pófatfó, valamint l°/o tisztviselői nyugdíj és l°/o közmivelődési pótadó kivetése is tárgyaltatni fog. Fogadja tiszteletem nyilvánítását. Nagy-Károly, 1899. szeptember 27. Alispán helyett : llosvay Aladár, vm. főjegyző. A vármegye kórházi tartozásairól. A betegápolási költségeket eddig a vármegyék megyei pótadó utján fedezték. De minthogy ez czélra nem vezetett, mert egyes gazdagabb törvényhatóságoknál egy fél százalék pótadó is elég volt a kiadások fedezésére, mig más megyékben, különösen a felvidékiekben óriási összegekre emelkedtek a hátralékos tartozások, belátta végre a törvényhozás, hogy ez ügyet egyöntetű törvénynyel kell szabályozni. így jött létre az 1898. évi XXL törvény, a mely kimondta, hogy a nyilvános betegápolási költségeknek fedezésére nézve országos betegápolási alapot létesít s ezt országos betegápolási pótadóval hozza össze. Ezentúl tehát a .betegápolási tartozásokat nem a törvényhatóságok de az állam fizeti. De kellett valamit csinálni a hátralékok kiegyenlítésével is. Kimondotta azért a hivatolt törvény 15-ik §-a azt is, hogy az 1898. évi decz. 31-ig fizetendő tartozásaikat az egyes megyék egy év alatt kifizetni kötelesek s a mely törvényhatóságok ezen tartozásokat egyszerre kiegyenlíteni a saját erejükből nem képesek, hoszabb lejáratú kölcsönre tarthatnak igényt az országos alapból. A mi vármegyénk tartozása is igen nagy. Körülbelül 33 ezer frtot tesz ki, a múlt év végéig megejtett leszámolás szerint. Oka pedig a hátralék ily nagy mérvű felszaporodásának az, hogy mig vármegyénk 1894. év végéig évenkint 3%-tóli pótadót vetett ki e czélra, 1894. évtől csak 2%-tóli pótadót szavazott meg, pedig a betegforgalom emelkedése ezt egyáltalán nem indokolta. A hátrálékok kifizetésének kérdése már három közgyűlésen is szőnyegre került, de vármegyénk közönsége megtagadta a kiegyenlítést. Pedig vármegyénk alispánja a május 4-én tartott közgyűlés elé igen elfogadható javaslatot terjesztett elő. Nevezetesen indítványozta azt, hogy a vármegye tartozását az országos alapból felveendő kölcsönnel fedezze és ezen kölcsönt 4 éven át kivetendő l°/o-tóli pótadóval fizesse vissza. Most a belügyminiszter a megtagadó határozatra ismét leirt a vármegyéhez s igy ez a kérdés ismét napirendre kerül az őszi rendes közgyűlésen. A miniszter leiratában figyelmébe ajánlja a vármegyének, hogy a törvény értelmében a vármegye kórházi tartozásai kiegyenlítéséről egy év alatt gondoskodr^Akateles, hogy a törvény világos és kivételt né'ni enged meg. Végül midőn ismét figyelmébe ajánlja e kérdést a törvényhatóságnak, kimondja azt is, hogy ha nem gondoskodik a vármegye tartozása kiegyenlítéséről, kénytelen lesz az 1886. XXL t.-cz. 6-ik §-nak rendelkezéseit alkalmazni, vagyis az egész tartozást a vármegye költségvetésébe beilleszteni. Hogy a törvény ezen rendelkezésének alkalmazása minő zavart idézne elő költségvetésünkben, ellehet képzelni. Mert a 33 ezer frt tartozás kiegyenlítésének kényszere mellett a közigazgatás többi szükségleteinek fedezésére vajmi kevés jutna, s igy valósággal fennakadna az adminisztráczió. Nincs azért más hátra, mint elfogadni az alispánnak a májusi közgyűléshez tett javaslatát s a 33 ezer frtot az országos alapból kölcsön venni. Mert ez esetre minden nagyobb megter- heltetés és az adminisztráczió fennakadása nélkül egy pár év alatt, az évenkint kivetendő egy százalék pótadóval végleg törleszthetnénk tartozásunkat. Kötelességünknek tartottuk a közgyűlés ezt a tárgyát ekként előkészíteni, hogy a tárgy kellő ismerete mellett a vármegye közönsége ez ügyben legjobb belátása és érdeke szerint hozhasson határozatot és ezt az úgy is eléggé elhúzódott kérdést végre elintézhesse. T A R C Z A. Megváltás. Irta: Lauka Gusztáv. Aligha csalódom, mikor azt állitom, hogy néhány vaskos kötetet tenne ki, a mit Petőfi Sándor élettörténetéből, majd egyszerűen és híven minden glossák nélkül, majd költőileg illúziókat keltőleg kedvesen, majd felczifrázottan fényéből néhány sugarat megsze- rezhetőleg a nyilvánosságnak átadtak. Némi dicsőséget már az is nyújt, ha valaki a Sesostris és Virgilius sírját Párthenopeban láthatta és sétálhatott a Waterlooi csatatéren, a hol a nagy Napoleon dicsőségének fénye kigvuladt. Én magam, a ki nagyon közelről kisértem őt életutain, aligha tudnék olyan újat már mondani, a mi a nagyközönséget érdekelhetné. Életének idyllje, mely őt fehér szárnyaival átkarolta azon tóval, méhessel és virágokkal ellátott kis kertben kezdődött, melynek hátsó oldalát a bükkös és cserfás erdő fái árnyékolták és védték. Boldogító valósággá pedig azon várban lettek szép álmai, melynek tornyain nem ragyogott többé csillag, a vitorlák eltűntek szél játékaikkal, a harczi kürtök elnémultak s olykor-olykor zongora játék hangzott. A sir elválasztja az embereket, de nem a sziveket. A kiket szivünkben hordozunk, azok élnek nekünk, ha a világnak meghaltak is. Clio a nagy-majtényi békekötéssel bezárta az erdődi vár harczias történetét; ami még néhány lap számára helyet kér, az nem a kard és zászló többé, hanem lant, mirtuskoszoru és mennyasszonyfátyol. Az erdődi vár kápolnájában 1847., szept 8-án a déli órákban esküdtek egymásnak örök hűséget Petőfi Sándor és Szendrei Julia. A várnak e története fen- maradt azon lappal együtt, mely azt bezárta. De az emlékezés ott fog virrasztani mostani romjainál, a hősök csatái és a dalnok szerelme fölött. Szendrei Julia és Petőfi utoljára Tordán 1849. julius 21-én látták egymást. Mint szerető nő megérdemli, hogy egy visionalis engedményt szolgáltassunk sok örömben, de még több szenvedésben részesült lelkének; mondjuk azt, hogy lelke férjének leikével együtt szált a fehéregyházi csatasikon az örökkévalóságba. És most emlékezzünk meg Horváth Árpádné haláláról. Azt mindannyian tudjuk, hogy másodszor is férjhez ment, anélkül, hogy szeretett volna. Bizonyos, hogy másodszori férjhezmenetele következtében nyu- godtabbnak látszott, mint azelőtt. De hiába akarta elrejteni, mégis sokat szenvedett a miatt, hogy megszűnt Petőfi Sándorné lenni. 1868. szeptember 4-én egy felleges alkonyban hivatott és én mégis látogattam őt. Hetenként egyszer- kétszer felkerestem. Mikor beléptem hozzá és kezét felém nyujtá, mintha éreztem volna azt a hideget, mely nem a világosnapot, hanem sötét éjszakát jelenti. A halál keze már rátapadt az egykor elragadó szépség porhüvelyére. A pamlag fejénél egy ifjú ült kit azelőtt sohasem találtam nála s így nem is ismerhettem. Miután Julia be nem mutatta, én illetlennek találtam volna kilétéről tudakozódni. Az ifjúnak nehány könycsepp hullott alá szeméből, sőt mindig, mint a gyermekeknél szokás, ajkai is rángatództak. Előbb legcsekélyebb fájdalom kifejezése nélkül reá tekintett, azután felém fordult s igy szólt: — Van hát mégis valaki, aki sajnál, hogy meghalok! — Ne beszéljen igy Julia. Hányán voltak, akik ön miatt már akkor sírtak, mikor ön még az élet frisseségében ragyogott. — Igaza lehet, válaszolt alig hallhatóan, fájdalomkönnyeket ejteni és szívből sirni, csak akkor volna szabad, mikor azt siratjuk meg, a kiknek szerelmet esküdtünk és a kiket örökre elvesztettünk. Ezeket mondva, Julia mosolyogva nézett a fiatal emberre, kezét nyujtá neki, a melyet az megcsókolt, felkelt ülőhelyéről s jó éjszakát kivánva, eltávozott. — Mit gondol barátom miért könnyezett, mig mellettem volt, ez a fiatal ember ? — Bizonyosan valami közeli rokona. — Szivbeli rokonság, nem egyéb ! — Sándor volt ideálja. Amint meghallotta, hogy beteg vagyok és szenvedek, bemutattatta magát nálam és azóta gyakran meglátogat, hogy vigasztaljon. És hiszi-e ön, hogy ez a látogatás némi könnyebbülést szerez nekem, annyival is inkább mert ön a múlt és ő a jelen őrködnek felettem. — Remélem, férje is gyakrabban meglátogatja, vagy ha azt nem tenné is, kérdezősködik testi és lelki állapota felől. — Látogatni meg nem látogat, mikor kérdezősködik, mindig válaszolom küldöttének, hogy sokkal jobban érzem magamat. Minek tetézném örömét, mikor úgyis bizonyos vagyok benne, hogy mielőbb szeretne tőlem magszabadulni. Én meg akartam magamat büntetni, a mikor különben ezt a becsületes tudóst az oltár elé kisértem. Én a virágokat mindég jobban szerettem a gyümölcsöző fáknál és több örömöm lelt a csillagok mint a csillárok szemlélésében. Mindenütt szenvedek, de itt legjobban. Ezt mondva, szivére helyezte lesoványodott kezét. Nem tudom, az ég kegyelmes lesz e irántam, pedig igazságosan számit- nék irgalmára, mert az Isten tudja, hogy mig élt, csakis Sándort szerettem. E szavaknál görcsös köhögés fogta el, a melynek megszűntével kezét kezemre tette s azt mondta: — Vallja be, hogy nem hiszi, mit most mondtam. Ave Máriára harangoztak, én felkeltem, elbúcsúztam s távoztam. Amint az utczára kiléptem azzal az emberrel találkoztam, a kitől legjobban félt életében. Azok miatt kiket szeretsz, el fogod hagyni atyádat és anyádat, mert a szeretet, a melyet az érzés és érzékiség szit, erősebb annál a szeretetnél, a melynek egyedül az érzés a támasza. Minthogy távozásomkor biztosan megígértem neki, hogy másnap még korábban meg fogom látogatni, a mint ebédemet bevégeztem, szokásos félórái nyugalmam után siettem lakására. (Folyt, köv.)
