Szatmármegyei Közlöny, 1899 (25. évfolyam, 1-53. szám)
1899-08-06 / 32. szám
Melléklet a „Szatmármegyei Közlöny^ 1899. évi^ 32-ik jzámához. mint bárki mást, de szerelmében bizni nem mer, mert fél a megszokástól. Tehát ismét a hideg számítás az irányadó. A költő most már ismét remélni kezd. Okt. 23-án elbúcsúzik egyelőre Júliától s előbb Szatmárra, majd T. Papp Zsigmondhoz Nagy-Bányára megy, a hová bemegy utánna gróf Teleki Sándor s magával viszi Koltóra, hol egész novemberig maradt. E költői tartózkodása alatt költői lelkésedése egy szép czigány leány Pila Anikó iránt lobban lángra; azonban házassága megkötése előtt a czigány leány szerelme által inspirált verseit saját maga megsemmi- sitette nagy kárára az irodalomnak. Jókai egy költői látogatásakor „Az utolsó eszménykép“ czimen megható szép költeményt irt erről az idylről, a többek közt igy zengve: „Csak neki nem jutott egy húr sem a lantból Őt nem emelte fel, ő mindig alant volt.“ November 9-én Költőről Szatmáron, Nagy-Károlyon, Debreczenen keresztül Pestre utazott. E Szatmár vármegyei tartózkodása idejében Nagy- Károlyban, Szatmáron, Nagy-Bányán, Berenczén, Cse- kében, Erdődön, Költőn, és Berkeszen összesen 34 költeményt irt, a melyek a már említett Nagykárolyban és az Unióra lelkesítő „Erdélyben“ czimü politikai tartalmuakon illetve „A Tisza“ leiró tartalmún kívül mind Júliát dicsőítik. A két egymással ellenkező szenvedélyes szív sokszor volt közel ahhoz, hogy a köztük fentálló viszony feloldódjék, s e két különböző lény érzelem világát könnyen összeállíthatjuk Petőfi költeményeiből s Julia naplójából és leveleiből. Debreczenben átutaztában megállapodván itt történt vele amaz emlékezetes esemény, hogy Prielle Kornélia kezét daczból megkérte, s ezt haladéktalanul nőül akarta venni, a mely esemény Júliának tudomására jutván, ez tartós feszültséget okozott köztük. Az 1846. év telén Julia szülei megismervén leányuknak Petőfivel való viszonyát, Szendrey azt teljes erejével megakarta semmisíteni s a Petőfivel való viszony lebonyolítására egy évi próba időt köt ki, e közben azonban mindent elkövet, hogy leányát az ennek komolyan udvarló Uray Endréhez adja nőül. Erdődről való eltávozása után a költő Térey Mária és Sass Károly erdődi uradalmi Írnok utján állandó összeköttetésben volt Júliával s viszonyukat több félreértés zavarta meg. 1847. évi május hó 7-én végre elhatározó lépésre szánja magát Petőfi, s levélben megkéri Julia kezét, mire Szendrey Ignácz azt válaszolta, hogy határozott választ csak az egy évi határidő leteltével ad. Petőfi szóval is megkérte a szülőktől Julia kezét, de Szendrey újból elutasította miközben heves jelenet volt az apa, és költő között, s Petőfit ki is tiltották a házból, azonban Petőfi talált rá alkalmat, hogy Júliával érintkezzék s leginkább a várkertben találkoztak. Petőfi naphosszat a keleti vártorony alatt még ma is fentálló nagy tölgyfa alatt szeretett a zöld gyepre lehe- veredve tanyázni, a honnan Julia ablakára láthatott, ez pedig viszont láthatta a költőt, s igy a vártorony és tölgy között egy légi levelezés állott fent. Május 20-án Nagy-Bányára indult, s útközben Zelestyén megállapodva, a Pünkösd első napját Schreiner (később Rényi) Károly üveggyári bérlő . házánál töltötte. E zelestyei látogatást ő maga is élénken megírta Nagy-Bányáról május hó 27-ikéről Kerényi Frigyeshez írott levelében, a midőn is a következőket Írja: „Nehány napi mulatás után Erdődről Nagy-Bánya-felé indultam. Pünkösd első napját Zelestyén töltöttem az üveghutában, mit még sohasem láttam s igy rám nézve igen érdekes volt. Láttál-e már üveget fújni ? barátom azoknak az embereknek ez olyan könnyen megy, mint nekem a versírás, az ördög gondolta volna. Azt tudtam, hogy minden üvegnél egy-egy tüdő szakad meg, hát pedig dehogy. A vidék gyönyörű, regényes, erdős völgy, Erdély tőszomszédságában. Különösen gyönyörködtem este, midőn minden sötét volt, csak a hutából világított rám pokoli tűz. Köröskörül a roppant sötétség s középütt ez a láng.. . olyan a világ, mint egy haragos félszemü óriás.“ Innen Nagy-Bányára ment T. Papp Zsigmondhoz, a hol kapta Szendrey elutasító levelét, mire újból Erdődre siet. Nagy-Bányáról Erdődre újból Zelestyén át tért a költő, s a Nagy-Bánya és Vidéke 1888 évi deczemberjhó 5-iki számában Lanka „Petőfi Sándor Nagy- Bányán és a zelestyei hutában“ a következőleg Írja le, amint azt egész terjedelmében közlöm: — „Schreiner Józsi (később Rényi) az irodalomnak nagy pártolója és a zenének jeles művelője ugyanaz időben tett látogatást Nagy-Bányán és sikerült rávennie Petőfit, hogy az atyja által a gróf Károlyiaktól haszonbérbe birt zelestyei hutát meglátogassa. Az utolsó estét N.-Bányán a Kováts Lajos. Teleki Sándor, Schreiner Józsi és csekélységem társaságában töltöttük s Petőfi szives volt kinyilatkoztatni, hogy a legkedvesebb emlékekkel keblében távozik e városból. Az ut Nagy-Bányától a zelestyei határig erdős pártiekon, bájos ligeteken, bokros völgyekben és harasztos halmokon vezet keresztül, s a most már maradandó emlékekben élő iró az egész utón át ábrándozott, verselt és dalolt. Mi természetesebb, minthogy mi — az egyéni előkelőség önkéntes alárendeltjei — őt azolympusi inspiratiok ezen állapotában nem háborgattuk. Ő különben sem tartozott azon egyének közé, a kit a meghasonlás veszélye nélkül háborgatni tanácsos lett volna. A déli órákban érkeztünk meg a zelestyei hutába. A házi gazda, a szeretetre méltó öreg az időszaki műveltség sokkal magasabb fokán állt, hogy sem a már hírneves költőt ne ismerte és szívesen ne fogadta volna. Mielőtt a választékosán Ízléses ebédhez ültünk, a szives házigazda megismertetett bennünket az üveghuta belső berendezéseivel és munkakörével. Petőfi tekintete mindjárt a munkának azon halvány és testileg senyvedő rabszolgáin akadt meg, a kik a poharakat és palaczkokat készítik, a melyekkel mi a vigság és tivornya istenének áldozunk. Fennakadt még szeme néhány ifjú és kiváló szépségű oláh fátán is, a kik bizonyosan többre becsülik választottjaikat a titokteljes múltú Homernál és Ossiánnál. Mi természetesebb, minthogy a vendég- szerető házigazda emlékül hírneves vendégének még ott jelenlétében nehány apró csecse-becsét fuvatott s azt neki átszolgáltatta. Az öreg Schreiner kiválóan képzett, társadalmilag müveit, világlátott és tapasztalt ember volt, a magyar nyelven kívül németül, francziául, angolul és románul is irt és beszélt. Vendége a választékos és ízletes ebéd alatt a több tárgyra kiterjedő társalgás nyomán őt — a mi annál ritkaság volt — annyira megszerette, miként Ígéretet tett, hogy többször fogja meglátogatni. A feketekávé felszolgálásakor a házi urnák zeneileg művésziesen kiképzett fia zongorához ült s a több — Petőfire kevesebb hatást gyakorlott — darabok közt Wilmersnek „Lapluie de perle“ darabját is eljátszotta. E darab oly mély benyomást gyakorolt a figyelmesen hallgató költőre, — hogy alkalmasint a feledhetetlen halottra visszaemlékezve, — egy nehéz könycseppet törölt ki szeméből. Petőfinek lelke sok magasztost és szépet felkarolt, a nélkül, hogy valamennyit megtartani képes lett volna, ekkor is meghatottságában úgy nyilatkozott, hogy ez egyetlen darab kedvéért megtanul zongorázni. —Talán ha szavát megtartja, a zene csendesen közvetítő melódiája a lelke világában olykor keletkező viharokat le- csendesiti vala. A szívesen látott vendég a zelestyei hutából fogadtatással megelégedetten, de azért fájdalmas szívvel vált meg, mintegy előre érezve, hogy ha boldog lesz is uj szerelmében, az igen-igen rövid ideig fog tartani.“ Rényi József úrtól Petőfi zelestyei tartózkodásáról évtizedek előtt sok érdekest hallván elbeszélni, a napokban megkerestem őt, hogy a költő zelestyei tartózkodásának részleteit szíveskednék velem közölni, mire Rényi József úrtól egy félórával ezelőtt Lauka Gusztáv fentebb említett tárcza közleményét a következő helyreigazító sorok kíséretében kaptam meg* melyet nem tartok érdektelennek egész terjedelmében közölni: „Midőn a mellékelt leírást én, mint az akkori idők szem és fültanuja ma hitelesítem, csak két tévedésre érzem magam kötelezettnek a történetet rectifi- cálni. Az egyik tévedése Lauka Gusztáv öreg barátomnak az, hogy a bevezetésben említett látogatást nem én tettem Nagy-Bányán, hanem Petőfi és Lauka Zelestyén. Innét a következő nap reggelén őket Nagy- Bányára szállítottam és a Papp Zsiga társaságában bejárva a bányamüveket s aknákat, ismét haza az üveggyárba jöttünk. E napnak az estéjén zongoráztam Petőfinek, nem a „Pluie de perles“, hanem a „Pompu di festa“ és „Epedés a tengeren“ zenedarabokat; és ez a Lauka barátom második tévedése. A mi pedig a leírásban feledésbe merült, de emlékezésemben frissen megőrzött zelestyei idylli jeleneteket illeti, Petőfivel, Lauka Gusztáv és Józseffel rendezett állövöldözések, hajtó vadászat, Flóra és Fauna kirándulások alatt előfordult szóbeli metaphorák, aphorismák, nudi- tások, költői liczencziák és orgiák Fhraseologiája, azok itt nem reprodukálhatók, mert azokat leírni ugyan lehet, de nem szabad, mert tiltja az illem, az ildom és a társadalmi decorum! A mire én büszke vagyok, az a Petőfi barátsági rohama irányomban, még pedig arra a kérdésére adott válaszom után „mikor született ?“ felelet „1823. január 1-én“, mire átölelt és „én is“ kiáltással in flagranti „te“ barátjává avatott. Zelestyén, 1899. julius 28-án. Rényi József.“ Május 26-án újból megkéri Julia kezét. Az apa végre enged, s Petőfi elnyeri Julia kezét oly feltétellel, hogy kiházasitást nem kapnak, s az esküvő megismerkedésük évforduló napján szept. 8-án lesz, a mely időig csak levelezhetnek, azonban találkozniok nem szabad. Május 27-ikét még Erdődön tölti Petőfi s 28-án Szatmáron, Kis-Majtényon, Nagy-Károlyon és Nagy-Váradon át Nagy-Szalontára indul. Ez idő alatt Erdődön, Nagy-Bányán, Szatmáron és Kis-Majtényban 7 költeményt irt vármegyénkben; megjegyezvén, hogy a „Kérdezd szeretlek-e“ czimü költeményt Szatmárvár- megyei eredetűnek vettem, a mennyiben e vers születési helyéül tévesen van Pest megjelölve, mert midőn e vers először megjelent az „Életképében, költő maga ezt a megjegyzést tette hozzá: „Május 1847“ s igy e költeményt Nagy-Bányán, vagy Erdődön kellett, hogy írja, miután május hóban e helyeken tartózkodott. Julius 13-ikai felsőmagyarországi utjából, Cseke, Zajta, Nagy-Peleske útirányban Szatmárra érkezik s itt marad vármegyénkben egész esküvője napjáig, majd pedig itt töltve mézes heteit, egész október hó 20-ikáig. Esküvője napjáig Nagy-Peleskén, Szatmáron és Erdőilön összesen 31 sikerült költeményt irt vármegyénkben, s ugyanitt irta meg „S zécsi Mária« czimü költői elbeszélését is. Augusztus 5-én volt a jegyváltása Júliával, és szept. hó 8-án eskette össze a költőt és Júliát Kallós TÁRCZA. Erdődi rózsák és tövisek. (Összeszedte: Rigó.) Az erdődi várromok alatt bolyongva, két rigótársamat hallottam egymással csevegni. Figyelmessé lettem rájuk s hallottam tőlük, hogy rózsákkal és tövisekkel telt az erdődi Petőfi ünnepély. Elindultam tehát, s összeszedtem a talált rózsákat és töviseket, és im csokorba szedve küldöm azokat szerkesztő úrhoz, hogy titoktartás mellett használja fel őket; mert a rózsák miatt nem félek, de a tövisekért, habár ártatlan dolgok is, egy kicsit aggódom, hogy érzékeny lelkületű emberek nem érzik-e általuk sértve magukat s nem szeretném, hogy ez ártatlan kis csokor miatt szerkesztő ur szekundánsi minőségét legyek kénytelen igénybe venni. * * * Lezajlott a szép nap, a milyen kevés ragyogott még vármegyénk egén. Költői ihlet szállta meg a sziveket. A fák zizegő levelei a költőkirály szerelméről beszéltek, a szinpompájukban ragyogó virágok mámort leheltek. Feledtünk mindent, s a Petőfi lelke volt velünk. Együtt éreztünk a szónokokkal, kik e napon még Szendrey Julia elvetett özvegyi fátyoláért is bün- bocsánatot hirdettek. * * * Baudisz Jenő magasan szárnyaló, költői lendületű beszéddel védelmezte Júliát, s lélektanilag igyekezett a hűtlen özvegyet védelmébe venni. Ő megbocsátott azért; mert ő inspirálta a költőkirály legszebb szerelmi dalait. * * * Nagy Sándor nem volt ily kegyelmes hozzá. Az ő szavai mérget leheltek Júliára, de végre ő is kegyelmes akart lenni iránta és mentette benne a n ő t. Az ünnepély lefolyása után ő is azonban enyhült Julia iránti gyűlöletében s e napra kezet fogott Baudiszszal azokért az erdődi szép dalokért, melyek Julia nélkül nem születtek volna meg, s melyek nélkül nem lett volna a szép erdődi ünnepély. * * * Az erdődi svábok kitettek magokért. Az utczák ünnepi díszben voltak. A házak fellobogózva. Egész sor bandérium került ki közülök, s szép lovaikat dél- czegen ülték meg. Ha a költőkirály csillaghonából lenézhetett volna, örömmel látta volna, hogy Würtem- berg ide szakadt fiai milyen derék magyar emberekké váltak, milyen deli huszáralak volt mindenik. * * * De hajtsunk fejet az uradalmi tisztikar előtt is. Rébay Dezsőt mindig úgy ismertem, hogy tetőtől talpig gavallér ember, s vendégszerető igaz magyar házi gazda, de hogy oly előkelőén képviselje vendéglátó urát, valóban meglepett. Igaz vendégszeretet, előkelőség, barátság, melegség sugárzott ki egész lényéből. Látszott rajta, hegy meg volt magával elégedve. De őszintén szólok: mi is! * * * Haragos ember nem volt az egész társaságban. (Még Nagy Sándor sem !) A rósz nyelvek ugyan úgy mondják, hogy Majláth Ferkó haragudott. Pedig hát, aki Ferkót ismeri, tudja róla, hogy galambszive van epe nélkül. De hát miért haragudhatott Ferkó? úgy mondják, hogy haragja villámai Rébayra, Prohászkára és Poór Jánosra szerettek volna lesújtani. De hát miért ? Hát bizony Ferkó szeret dikcziózni? s biz Isten van benne rá véna is szépen, ügyesen tósztozik ! Ó akarta fogadni a nagykárolyiakat, de neki más szerepet osztott ki a directorium. S igy Prohászka Lajosnak kellett fogadni a vendégeket. Prohászka pedig úgy örvendett ennek a dicsőségnek, hogy inkább vállalkozott volna rá, hogy beültet egy erdőt, mint elmondjon egy dikcziót. Hevült, izgatott volt. Pedig kár volt, mert velős szavakkal, csinosan összefűzött kis beszéddel fogadta a várkert bejáratánál a vendégeket. De hát Poór Jánosra miért haragudhatott Ferkó? Mikor ennek az egyszerű papnak költői leikéből csupa melegség, tiszta őszinteség sugárzik ki, s a megtestesült szivjóság az egész ember. Hát-bizony a főtisztelendő urra is nagy oka volt Ferkónak haragudni; mert Ferkó vigasztalásául úgy volt kicsinálva, hogy ő az asztalnál üdvözölje a vendégeket. Amennyiben pedig Ferkó a viczeházigaz- dának a helyettese volt, s mindig sürgött forgott, mindig rendezkedett, sőt még a székeket és tálakat is hordta, hogy mindenki ki legyen elégítve; — csak várt, csak várt a dikczióval, mig egyszer csak Poór János a fő fő rendező kijelentette az ebéden, hogy a hivatalos dikczióknak vége van, s igy Ferkóban bent rekedt egy szép dikczió. Hát biz ezért haragudott ő, Rébayra, Prohászkára és Poórra! S kérdem, hogy nem méltán-e ? * * * De hát Ferkó nem az az ember, a ki magán kifogni hagyjon. Ha már hivatalos tósztot nem mondhatott, úgy elmondta azt, a mi a szivéből fakadt. Fel- köszöntötte Szuhányi Ferit, a kerület országgyűlési képviselőjét, ráczélozva a mellette ülő két faktorra az egyházra, (Hirly József apátplébános személyében), a közigazgatásra (Domokos Ferencz főszolgabíró személyében) és a vele szemben ülő harmadik faktorra, az uradalomra (Rébay Dezső személyében.) Szegény Szuhányi valóban úgy nézett ki a három faktor közt, mint Krisztus a Golgothán! Pedig csupa rózsát hintett elé Majláth! De azért Szuhányi is azt mondta rá: „Tudom én, hogy tövisei is vannak ennek a sok rózsának !“ * * * De hát ilyen a magyar! Milyen szép is volt az a Ferkó tósztja. Én a mint ismerem őt, tudom, hogy a szivéből jött, a mit mondott. A képviselőválasztáskor
