Szatmármegyei Közlöny, 1899 (25. évfolyam, 1-53. szám)
1899-07-30 / 31. szám
Nagy-Károly, 1899. Julius 30. 31. szám. XXY. évfolyam. Szatmármeívei Közlöny TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI ^ és VEGYEST ART ALMU HETILAP. ^ 8ZATMÁR VÁRMEGYE HIVATALOS KÖZLÖNY megjelen minden vasárnap. *=SZERKESZTŐSÉG ós KIAD H IVATAL hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők: Nagy-Károlyban, megyeház-utcza 4tí. sz. ELŐFIZETÉSI ARAK: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre I frt. Megyei községek, egyházak és iskolák részére egész évi előfizetés beküldése mellett 2 frt 50 kr.-=#t ügyes szám ára ÍO kr. *=Hirdetések jutányos áron közöltéinek. „Nyilttér“ sora 20 kr Bólyegdij minden beigtatásórt 80 kr. Kéziratok nem küldetnek vissza, bérmentetlen levelek, csak rendes levele zőktől fogadtatnak el. Holnap lesz 50-ik évfordulója Petőfi halálának. E napon lelte hősi halálát a segesvári ütközetben a szabadság, a demokráczia dalnoka, hogy beteljesedjék látnoki lelkének óhaja: Ott essem el én, a harczmezején. Ünnepet ül holnap a törvényhozás, az egész magyar nemzet, mert Petőfi ma már nemcsak a magyar nemzet szabadság és szerelem dalnoka, de az egész emberiségé is. Mert az ő alakja az idő folyamán nem hogy fogyott volna, de mindinkább nőtt s ma elmondhatjuk róla, hogy a világirodalomban legismertebb magyar költő, költészete ma már az egész müveit emberiség közkincse. De nemcsak eszméi, múzsája vonták reá az emberiség figyelmét, hanem tragikus vége is, hányt-vetett életének szomorú története. A nép fia, a kiskőrösi egyszerű mészáros fia, volt színész, katona, ette a vándorlás, a nélkülözés keserű kenyerét, daczos önérzete, hivatásának tudata és ösztöne, nem csak tanáraival, de szüleivel, rokonaival is összeütközésbe hozta, de azért a génius csókjával szilárdon haladt göröngyös utján, a mely végre is a halhatatlanok közé vitte, emelte. És mikor már ismerte az egész ország a Petőfi nevet, mert költészetében uj, szokatlan, a nép nyelve szólalt meg, mikor a született zseni minden iskolanyügétől függetlenül szólaltatta meg lantját, mikor a szabadságról és szerelemről senki sem irt még oly elragadó bájjal és költészettel, szóval midőn a rövidlátó kortársaknak is észre kelett volna venni azt, hogy Petőfi már világraszóló költő, még akkor is annyi megtámadásnak, üldözésnek s ebből kifolyólag nélkülözésnek volt kitéve, hogy ez rányomta életére a martiromság bélyegét s méltán felkeltette maga iránt az egész emberiség rokonszenvét. Még szerelmében is tragikum van. Első szerelme Csapó Etelke ifjan elhal, második szerelme Mednyánszky Berta kikosarazza és a harmadik, igazi szerelme Szendrey Julia csak sok akadály után lesz nejévé s a hősi halálnak köszönheti a költő csak azt, hogy ne kellessék megérnie azt a csalódást, hogy nem egymásnak vannak teremtve. Szív világának a legnagyobb végzete pedig az, hogy neje még a gyász év letelte előtt mással lép oltárhoz s az utókor még ma is elitéli ezért hitvesét, s nem veszi tekintetbe azt, hogy az ő Júliája mig élt Petőfi boldogította a költőt, valóságos szerelmi múzsája volt s mikor meghalt, eltűnt, mint egy futó csillag a költészet egéről, csak az egyen súlyt vesztett lélek öntudatlan botlása volt mind az, a mit Petőimének a világ, még a mai kor sem tud megbocsátani. De a lánglélek tragikumának betetőzése végzetszerü halála vr : Mer Petőfi, a ki a leggyöngédebb szív mellett, a lánglelkek makacs határozottságát hordozta lelkében, a szabadság és szerelem dalnoka, a ki azt irta magáról, hogy neki szabadság és szerelem kell s midőn szerelméért feláldozni képes életét, szabadságáért feláldozza szerelmét, nem csak ajkán hordta a szabadság igéjét, de meg is halt érte a harczmezéjén, a magyar költészet nagy vesztességére. Mert a ki 26 éves koráig oly nagy költőnek bizonyult be, még mit alkothatott volna férfi kora teljében, nagy szellemének kiforrt, kiművelt időszakában. De talán nem szabad ma, halála 50-ik évforduló napján korai haláláért a végzet ellen felzudulnunk. Talán ha tovább él, nem lesz ma és sok századon át oly nagy, mint ketté szakadt élete tette őt: a szabadság vértanú költője. Épp az ő tragikuma tette az ő nagy szellemét, a fénykorában lehulott csillagot a világ költészet, a szabadság költészetének egén, a világ irodalom tüneményszerü és halhatatlan szellemévé! A magyarság sajátságos helyzete mellett, a szabadságnak csak vérrel megpecsételt költészete tette őt, a magyar géniusz legtisztább megnyilatkozását az emberiség közkincsévé, a szabadság soha el nem múló ideáljává. Nyugodjunk meg azért ma abba, hogy az isteni végzet, a mely ezzel a világra szóló nagy szellemmel rpegajándékozta a magyar nemzetet, azt 50 évvel ezelőtt el is vette tőlünk, hogy a szabadság vértanú költője legyen mindenütt e földön, a hol csak müveit és szabadság szerető nép él. És most, midőn kegyelettel adóz az egész magyarság a félszázaddal ezelőtt letűnt szellem óriásnak, szerény lapunk is ünnepelhet, mert nehány szerény adattal hozzájárult a Petőfi biográfia gazdagításához. Ugyanis az első volt, a mely közölte 1888-ban Szendrey Julia leveleit Térey Marihoz, a melyet azóta Petőfi élet- irói is felhasználtak, hogy megértessék Petőfi Juliskájának szerelmét és szerelmének keletkezését. Ünnepelje meg azért holnap minden magyar ember a nagy költő halálának 50-ik évfordulóját kegyelettel lelkében a gondviselés iránt, a ki ezt az időtlen-időkig halhatatlan költőnek maradó lángelmét adta a magyarnak ! T Á R C Z A. Erdődön. — Petőfi halálának 50-ik évfordulójára. — Nincs többé a költő, a kinek kezében Apollónak lantja zenge olyan szépen, Kinek dala omlott, mint vad folyam árja, Vagy elhalt távoli kis patak módjára. Szabadság, szerelem ! nem kell már szivének, Nem ontja rózsáit szerelmes lelkének, Nem busitja őt már rablánczok csörgése, És nem vidítja fel telt pohár csengése. Nincs többé a költő . . . Ma lett ötven éve, Hogy a szabadságért szállott csatatérre, Hogy szivéből piros vére kiszivárgott Sötét gyászban hagyván nagy Magyarországot. Az az egy gondolat többé már nem bántja : Nem halt meg párnák közt, puha vetett ágyba, Lélekharang nem szólt, harczikürtöt fútak, Holt testén keresztül paripák száguldtak. Nem gyászlobogókkal, nem is gyász-zenével Hanem a nemzetnek fájó keservével Szedték fel csontját s egy közös simák adták Azokkal, kik érted haltak szent szabadság! . . . Te elpusztuló vár emitt e kert felett! Mert láttad őt a mig dalolt és szeretett; Mi édes gyönyörrel járunk e fák alatt És szent tisztelettel bámuljuk tornyodat. Kózenfeld Zsigmond. Szőke haj. Nincs több olyan haj, mint az övé. Ki volt ő ? Őszi délután mélabuja vissza hiv a múltba. Kutatok régi levelek, emlékek között. Itt egy boríték, néhány levél, meg egy hajfürt. A leveleket én Írtam egykor ő neki és visszakaptam azokért, a miket ő irt nekem. Nincs is tőle semmi emlékem, csak ez a hajfürt, meg a visszaküldött levelek. Az egyikből olvasom: . . . Elérhetetlen, soha nem teljesülő vágyak élnek bennem, Mariska. Olykor azt hiszem, hogy megőrjít a reménytelenség, mert hiszen ilyen vágyak nem teljesülhetnek itt a földön. De mégis legjobban fáj nekem, hogy maga nem lehet az enyém. Pedig ha az enyém lehetne! ... Az én elérhetetlen vágyaim akkor sem szállanának el. De a reménytelenségükön való szent bubánat az én kis feleségem vigasztalásával; ez az én boldogságom titka . . . Régen volt. Hosszú évek suhantak el fölöttem s én ezen az estébe hajló őszi délutánon ismét csak ő rá gondolok. Csöndesen hull az eső. Egy csöppje megül az ablakom sarkában. Ezt a csöppet nézem. A fénytelen szürkeségben nem tudom mitől csillog. Csak eső csepp, semmi más. De úgy hasonlít a köny- csepphez, amelyben gyakran benne van egy élet, az egész világ. Ez az esőcsepp piczinyke nyílás a sürü, szürke fátyolon, melyet az ősz ráteritett mindenre. Kietlen egyhangú szürkeségen át száll vissza a lelkem egy könycseppig. Erre a hajfürtre hullott valaha némán, titokban és benne volt egy egész élet boldogsága. Látom, egyre nézem ezt a piczinyke esőcseppet, nő, növekedik, csodásán csillog. A kezemben pedig itt van ez a selymes hajfürt. Olyan mint volt egykor, most is szép, aranyos . . . nem lett olyan csúnya szürke, mint az enyém. Úgy érzem, mintha most is hullana rá egy könycsepp, a vén ember könye. De megbocsátható, mert csodálatosan szép haja volt annak a leánynak. Finom szálai lágy harmóniában simultak egymás mellé, vagy érdekesen kuszálódtak össze, mint zivatar után itt-ott a buzakalászok. És fénylett ez a haj. Olykor úgy csillogott, mint holdsugárban a tengerszem tükre, máskor kápráztatóan ragyogott. Rejtelmes, titokzatos varázsa volt. Ha csöndes sötéten homályos szobába csak egy szikrányi napsugár lopózott, az az ő hajára telepedett le, bujkált az aranyszálak között. Ilyenkor meg-megvillant itt-ott a haj, némely fürt mellől bűvös láng csapott elő, mint a lidérczfény az ingoványon. Még ha nem is látta valaki az ő haját, valami magnetikus erő észre- vétette vele, hogy a közelében támadt valami szokatlan, különös ragyogás. Rá kellett pillantania, hogy azután ne tudja a tekintetét másfelé fordítani, hogy gyönyörködjék benne és hogy busán, lemondóan sóhajtson, ha eltűnt a látomás. A kigyóbüvölő szemének hatalmából volt valami ebben a hajban, mely a viselőjét nagyon ékesítette, csodálatosan megszépítette. Mi volt hát ez a haj ? A nyári nap diadalmasan letűnő sugarában letüző drágaköves, büszke korona, őszi verőfényben aranykalászból, soha nem látott virágokból kötött koszorú, csillagos holdas éjen, glória egy csodaszép fej körül, Petőfi.
