Szatmármegyei Hírmondó, 1916 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1916-08-27 / 35. szám
Nagykároly 1916. augusztus 27. Vasárnap. VI. évfolyam. — 35. szám. ,A VARMEGYE“ Szatmármeöyei / Közigazgatási, társadalmi és közgazdasági hetilap. SZATMÁR VÁRMEGYE jEGYZŐEGYESÜLETÉNEK HIVATALOS KÖZLÖNYE. A lap szellemi részét érdeklő közlemények felelős S» szerkesztő címére — Érendréd — küldendők, -tgKiadóhivatal: NAGYKÁROLY, SZÉCHENY1-UTCA 20. SZ. („KÖLCSEY-NYOMDA“ RÉSZVÉNYTÁRSASÁG.) Felelős szerkesztő: NAGY ISTVÁN, a szatmárvármegyei jegyzőegyesüiet főjegyzője. Munkatársak: BODOKY ISTVÁN, KOMORÓCY PÉTER, kismajtényi körjegyző. kapnikbányai jző, e. jző. Előfizetési árak: Egész évre — — — — — — — 8 korona. Félévre — — — — — — — — 4 korona. Nyilttér sora 40 fillér. Egyes szám 20 fillér. Középiskoláink reformig. A háború utánra sokféle reformot tervez az állam a kormányzás különféle ágaiban. Persze a legelső helyen az adóreformok járnak s valószínűleg a többi hadviselő államoknak is ez lesz a sorsuk. A háború mindenütt kimeríti az államok gazdasági erejét s ma már még a gazdagnak mondott Anglia parlamentjében is kétségbeesve panaszkodik a szónok, hogy a naponta öt millió íontnyi háborús kiadás tönkreteszi az országot. A háborúnak ez az utóbaja mindenütt érezhetővé fog válni, annál jobban, minél későbben következik be a béke. Tehát jönnek az adóreformok, amik ugyan csak az állampénztárt fogják reformálni, az adózókat pedig még jobban kétrét görbítik. De hát kellenek más reformok is. A politikai jogok terén, a haderő terén, a gazdálkodás intenzivebbé tétele terén is. És az oktatás körül. A mi középiskolai oktatásügyünk annyira kavart és kevert, mint sehol más országban. Nagyon meglátszik rajta, hogy a fejlesztése különböző idejeiben nagyon különböző programok után indultak, egyszer egyik, máskor másik idegen mintát vették hozzá bálványul. Erre is nagyon ráfér a reform. Tervezik is, hogy a sok különbözőséget egységesítsék, egy legyen a tanrendszer, vagy legalább egységes alapon dolgozzon. Hogy kiküszöböljön olyan felesleges dolgokat, amikkel ma oknélkül, minden gyakorlati cél nélkül, tömik teie a diák fejét, anélkül, hogy azokra a tudásokra az életben szüksége volna. Amiknek akkor sem vehetné hasznát, ha el nem felejtette volna a tudásukat. Mennyi céltalan gyermekkinzás történik ezen a téren s az élettől milyen idegenül neveli föl őket a mostani rendszer! Egy volt közoktatásügyi miniszterünk ezt igy mondta el: kitünően érettségizett fiát jutalmul a nyári vakációban a külföldre vitte utazni. A fiú mindent megtanult, amit az iskolában tanulni kellett, a lélektantól a görög klasszikusokig, de hogy miként kell Bécsből Berlinig vasúti jegyet váltani, arról fogalma sem volt. A középiskolák egyik reformja az volna, hogy törülnének egyes fölösleges tantárgyakat a mostani görögpótló mintájára s ahelyett behozzák a hazai, elterjedtebb nemzetiségi nyelvnek tanulását. Nem a kisebbeket, nem szlovént vagy bunyevácot, de az elterjeltebbeket, mint a tótot, románt, szerbet, mindenütt azt, amelyik az illető vidéken járatos. Ez a tervezet már is vita tárgya. Egyfelől a konzervativek, akiknek minden úgy van jól, ahogy van, ellenzik, más pedagógusok pedig, különösen nemzetiségi vidékeken tanítók, helyeslik. Valószínűleg ez az irány fog győzedelmeskedni. De akkor vegyék bele a német nyelvet is. Talán nem tanítják a német nyelvet az iskolákban ? Dehogy nem, sőt mostanában a szövetséges németnek elsősorban azzal szoktunk eldicsekedni. De tanult-e meg valaki jól a középiskolákban németül, vagy franciául ? Nem. A tanárok talán az okai ? Dehogy. Elsőrendű emberek a szakmájukban, amint hogy az nem is lehet másként, de a rendszer rossz, amely szerint tanítani kötelesek. Ez a rendszer a latint nyolc éven át csaknem minden nap taníttatja, a tanuló azonban nyolc év múlva is csak annyit ért latinul, de használni annyira sem tudná ha az járónyelv volna amennyi az életben egy bécs—berlini vasúti jegy megváltásához volna szükséges. Ezt a rendszert el kell törülni. De ha az az elv fog érvényre kerülni, hogy tanítsák a nemzetiségi iskolákban a magyart, viszont a magyarokban ezt vagy amazt a nemzetiségi nyelvet, akkor ezt a régi copfos nyelvtanitási rendszert be kell tenni a lomtárba, jól megérett már rá. Újabb nyelveknek tanítása ezen a régi alapon, megint csak nem vezetne haszonra. Hogy Berlitz-rendszer-e, A Sáriak. Irta: Károlyi Gyula. A két öreg szabadságos otthon, a korcsmában találkozott' Nagy óvációval ölelgették egymást. — Kend vóna ez, Serbán ? Csak tán nem ! — Vagy igen, Istók öcsém! Sose gondoltam, hogy meglátom még egyszer elevenen a csenged vén fiefákat. . . Sert hozzál, Náci! — Nekem is! ... Osztán mennyit kapott kend ? — Két hetet, de má karácsonyba is vótam ithun. Hát te ? — Én hármat, most először. Hun szógál kend ? — Én ? . . . Hm! Messzi .. . Muszkaországba. Hát te? — Én most a tálján gránicon. Azelőtt a szerviánok ellen vótam. Jól elhelyezkedtek a hosszú, kecskelábu asztalnál, a melyen sörösüvegek sorakoztak. A korcsmában egyre többen gyülekeztek, mert hire futott az eseménynek faluszerte; ithun a Serbán, meg az Istók, hej, vájjon a többi merre, miféle ég alat tanyázhat ilyenkor? Eljöttek a vének, a kik közül egyik-másik részt vett a boszniai okkupációs hadjáratban. Libasorban szállingóztak be az asszonyok, némelye karon ülő gyerekkel, hogy meg tudakolják, nem hozott-e hirt valamelyik az urok felől. Nagy zsivajjal sereglettek a kamaszok, a jövő emberei, ők töltötték most be nemcsak a korcsmát, hanem az egész világot, pipázva, legénykedve; szilaj szemükben lángolt a kíváncsiság és száj- tátva falták a két öreg bakancsos minden kis szavát. Serbán, a harcsabajuszu, pipát tömött, Istók, a kancsi, vergóniára gyújtott, nagy pöf- feszkedéssel. Mikor a pipa meglehetősen szeleit a harcsabajuszu nagyot harapott a sörből (le ne nyelje kend a poharat is !) és a kancsi felé komázott: — Hát osztán mi újság most arra, nálatok ? — Sok minden, Serbán bá ! Leginkább az, hogy a menkü csapja meg, a ki legelőször ki- tanálta ezt a háborút. Sohse lesz vége. . . Az asszonyok kórusban visították: — A má nem újság ! Verje meg a csuda ! A kancsi a füstbe nézett és most ő kérdezte : — Hány ütközetbe vót kend? — Hányba-i ? Bion, ha tudnám, megmondanám. Nincsen Nácinak annyi üveg sere, a hány veszedelembe én forgolódtam. Mit tudnak ezek ithun ? Istók helyeslőén rázta a fejét: — Bion, semmit. Annak csak az a jó Isten a megmondhatója, hogy mi van ott: Lassankint belemelegedtek a társalgásba. A harcsabajuszu vitte a szót: — A cserkészek ... Tudod, milyen emberek azok ? .. . Ha idejönne egy, hát megenné az egész falut... Tizenkettővel gyűlt meg a bajom egyszerre. A többi elszaladt. Szerencsémre elfogyott a muníciójuk, nem lühettek. Megtámadtak a puskatusával. Szerencsémre az én szuronyom (a ki most is ehun lóg ni, az oldatomon) sokkal hosszabb vót. A hátamat egy fának vetettem és egyenkint nyársaltam föl a tizenkét cserkészt. De az egytül-egyig olyam szerzett vót, hogy mikor a szurony má keresztüldöfte a testit, még akkor is rám acsarkodóit, harapni akart és a tiz körmivel a két szememet kikaparni. Olyan áhítattal és csöndben hallgatták ezt a korcsmabeliek, hogy a legkisebb légydongást is észre lehetett venni. Istók félrebanditott egyet-kettőt köhintett és most ő: — A szerviánok még annál is gazabb náció. Azok nem szállnak szembe az emberrel. Egyszer, a hogy a saját csapatunk megy, men- degél (ellenségnek hire-hamva se vót), hát csak látunk xi ut mellett a gyepen egy hegedűt. Valóságos fáin hegedű vót. Hogy kerülhetett az a mezőre? A dobosunk cigány vót, kiszaladta sorbul nagy örömmel, aszongya, hogy ászt neki hagyták ott. A kapitányunk utána kiátott; hozzá ne merjél nyúlni, te bolond! A cigány mégis hozzányúlt és abban a minutában a levegőbe repült. A hegedűt a szerviánok tették ki, dinamittal megtömve, hogy robbanjon, ha valaki megfogja. Ujfent a harcsabajuszu beszélt: (Folyt, köv.)
