Szatmármegyei Hírmondó, 1915 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1915-03-07 / 10. szám

2-ik oldal.

SZATMÁRMEGYE1 HÍRMONDÓ.

10-ik szám.

magának és családjának használ vele, mert keres is s azonfölül a hadisegélyt is kapja. Tehát még meg is takaríthat belőle. így lesz csak üdvös a hadisegély. Máskép kár, rontás és sárbadobott pénz.

Hogy kell élnünk aratásig.

így tél utolján, tavasz kezdetén, még békeidőben is nieglehetős nehéz gondot szokott okozni ez a minden évben visszakerülő töprengő kérdés: Hogy leszünk ki újig ?

Mennyivel aggodalomkeltőbb ez a felsóhajtás most, mikor a megszokott, rendes szűkös állapoton felül még a háborús időkkel mindenha együttjáró Ínséges napok réme is ijesztget bennünket.

Pedig hát nem kell megijednünk. Ahogyan kiteleltünk eddig — bátran kimondhatjuk minden nagyobb nyomorúság nélkül: — azon- képpen, merjük állítani, hogy Isten segítségével, ha nem is zsíros, nagy jólétben, de éhség, koplalás nélkül kibírhatjuk aratásig, ha magunk is úgy akarjuk, ha mindenki akarja, ha minden itthonmaradt ember a nap minden óráján ehhez a szigorú parancshoz igazodik: Ezt az országot, ennek az országnak a népét sem időjárásnak, sem semmiféle ellenségnek kiéheztetni-e nem szabad! Ebben az országban nem veszhet éhen senki. Ebben az országban meg kell hogy legyen mindenkinek a maga mindennapi kenyere. Nem sok, csak éppen ameny- nyi szűkösen elég. Minden étkezéshez egy-egy karéjka.

Ahogyan hadbavonult véreinknek, csak egy jelszavuk van: „Győznünk kell!“ — és Hindenburg, e minden idők legnagyobb hadvezére, bízvást állítja, hogy győzünk is, mert nekünk jobb az idegrendszerünk mint az ellenségeinkké : ugyanúgy az itthonmaradt dologtevő népnek pedig szintén arra legyen gondja, hogy a megélhetés tépelődéseitől senki, se maga se

Levágott egy darab kenyeret, megivott egy korty almabort és elment Thanase apóhoz.

Bocsáttatott kérek, biró ur, hogy ezeket a részleteket elmondom. Bizonyosan mindezt tudja már, de mert megígértem, hogy elfogom mondani az igazságot, hát mindent el kell mondanom . . .

Estére Mánuel hazajött és azt mondta:

— Nem jó! érzem magam . . . fázom, de belülről. Nem csinálnál nekem egy csésze teát ?

Elkészítettem a teát; betakartam jól mindenféle takaróval és másnap reggel megköny- nyebülten sóhajtott fel:

— No, mégsem lesz semmi bajom.

Kezdetben a baj egészen csendes és csak

akkor törődik aztán vele az ember, mikor már hangosan jelentkezik, de akkorra már meg is mérgezte a vért.

Mánuel hat hétig köhécselt, mintha valami mindig bántaná a torkát.

Mikor aztán végre elment Robtot doktor úrhoz, már késő volt; a tüdeje meg volt támadva. Roblot ur nem titkolta előttem a dolgot.

— Rohanó sorvadása van, szegény asz- szony. Semmit sem lehet csinálni, — mondta nekem titkon.

Én természetesen nem mondtam ezt meg Mánuelnek. Csak titokban sírtam kétségbeesetten. Az utolsó percig mindig azt mondogattam neki. hogy a baja nem veszélyes, de azt hiszem hogy nem igen hitt nekem. Folyton ezt hajtogatta :

— A Dohisné házának égésénél szereztem ezt a bajt.

Egy órával halála előtt megcsókolta a gyermekeket és elgyöngült karjaival még egyszer át akart ölelni ; zokogott és azt suttogta fülembe, hidegülő ajkait arcomra szorítva:

— Szegény Mariskám! . . . mindig emlékezni fogsz arra a napra, mikor tűz ütött ki -özvegy Dohisné háiátíári ...

más, el ne veszítse a fejét. Mindenki akarjon élni s akarja hogy a szomszédja is éljen. Tehát csak akarat kell. Nagyon erős akarat. Segítse mindenki egymást, hogy mindenkinek meglegyen a mindennapi kenyere. Hogyan kell ezt akarni ?

Erre is Hindenburg vezér acélidegzetü nemzeteitől vehetünk példát.

A németek törvénnyel, hatósági és társadalmi intézkedésekkel rákényszerítik önmagukat a szigorú takarékosságra, beosztják a készleteket úgy, hogy akinek merőben üres is a kamarája, Németországban még az sem fog éhezni. Lesz mindenkinek kenyere. Bizony nem fehér, de lesz.

Bejárta a német sajtót mostanában egy csudálatos szép irásniü, mely valóságos himnusza, tízparancsolata és kiskátéja ennek a zordon, katonás kiáltásnak: Muszáj kenyérnek lenni!

Kivonatosan igy szól emez irás:

Németország (mondhatjuk : Magyarország is) egy egész ellenséges világgal áll szemben, amely meg akarja őt semmisíteni. Diadalmas dicső seregeinket nem tudja leteperni. Hát, mint egy ostromlott várat, ki akar bennünket éhez- tetni. Ez sem fog neki sikerülni.

Miért nem ? Azéirt, mert elég kenyérmag van az országban, hogy aratásig kibírja a lakosság. Csak nem szabad prédálni, pazarolni.

Ne etessétek marháitokat a kenyérnek gyümölcsével.

Takarékoskodjatok a kenyérrel, hogy ellenségeink kaján reménye szégyenné váljon.

Legyetek tisztelettel a mindennapi kenyér iránt. Akkor mindig lesz belőle nektek, akármeddig tart is a hábófu. Erre neveljétek gyermekeiteket.

Ne vessetek meg égy darab kenyeret sem azért, mert már nem friss. Ne szeljetek egy karéjjal sem többet a kenyérből, mint amennyit enni akartok.

Ne legyen türelmetlen, bíró ur. Mikor az ember szerencsétlen, jól esik elmondani baját másnak.

Mikor aztán egyedül maradtam, a megélhetésünkre kellett gondolnom.

Mánuel ötven soust keresett naponta nyáron, télen pedig harmincat. Három gyermeket és egy asszonyt kelleti eltartania, hát bizony nem tehetett félre pénzt.

A temetése után elmentem a polgármesterhez és elmondtam, milyen helyzetben vagyok és segítséget kértem . . .

Meghallgatta panaszaimat és igy szólt:

— A jótékonysági egylettől ki tudok járni magának tiz frankot havonta. Ami pedig a gyermekeket illeti, talán el lehet majd helyezni őket az árvaházban, de akkor el kellene tőlük válnia.

— Elválni tőlük! Inkább pusztuljunk el mind a négyen, — mondtam.

De ki kell jelentenem, hogy mindenfelől segítségemre jöttek az emberek. Mindenki hozott valamit. Minden napra volt kenyerünk, a mit a levesbe márthattunk. Ruhákat is kaptam eleget.

Azt mondogattam magamban :

— Csak igy menjen ez a tél beálltáig, akkor minden jól van.

Mert Jarrier ur, a téglagyár tulajdonosa megígérte, hogy akkor alkalmazni fog napi húsz sous fizetéssel.

Addig el akartam látni magamat egy kis tüzelőfával télire és tegnap délután elmentem a gyerekekkel az erdőbe. Pierre tiz éves lesz pünkösdkor, Madelaine nem sokára hét esztendős és Liette épp most töltötte be a második évét.

Nagyban szedegettük a lehullott száraz galyakat, mikor odajött hozzánk Sylvain, aki majoros özvegy Dohisnénál és azt mondta, pusztuljunk az erdőből.

— Már mégis kicsit sok — mondtam —

Gondoljatok mindig katonáinkra, akik sokszor az őrhelyen, vagy a lővészárokban bol- dogak volnának, ha tarisznyájukban volna a ti elprédált kenyérdarabkátok.

Egyék mindenki hadikenyeret, éppen úgy táplál és éppen úgy jól lehet vele lakni, mint a másikkal.

A krumplit mindég hámozatlanul héjában főzzéték. Ezzel sokat spóioltok. Az előzőleg nyersen hámozott krumpliból sok ennivaló rész elpocsékolódik.

Ne dobjátok szemétre az ételhuladékokat. Gyüjtsétek össze, jó lesz takarmánynak. Ha magatoknak nincs lábasjoszágotok: adjátok a takarmányanyagot annak, akinek van.

Ezek a legprózaiabb dologról, itt-ott szinte költői lendületlel megirt gyakorlati tanácsok, kell, hogy Magyarország népeinek is minden rétegében elterjedjenek s e komoly nagy időkben mindenkinek szinte vérébe oltódjanak.

Ezekhez az ércbevésni és minden iskolában megtanítani való szavakhoz mi, a mi speciális viszonyainkhoz képest még a következő jóindulatú tanácsokat függesztjük:

Szoktassa mindenki magát és családját a kukoricaliszt használatához. Ebből is lehet ízletes ételt főzni. Csak tudni xell a módját. Gazdaszonyaink tanulják el egymástól a készítés titkait.

Lélekbe írott törvény legyen, hogy gabonát a forgalomtól elvonni: hazaárulás!

Jó, ha egyes tehetősebb vagy előrelátóbb családok még kellő időben zsákszámra raktároztak el li-ztet éléskamráikban. Ámde akiknek ilyen liszttartalékjaik vannak, ne kövessék el azt a kapzsiságot és lelkiismeretlenséget, hogy bár odahaza van elegendő lisztkészletük, mégis a boltokban vásárolnak.

Ezzel, hogy nem az otthon való lisztet használják, csökkentik a forgalomban lévő menny'séget s valósággal kiveszik a szegényebb nép szájából a kenyeret, akik kizárólag

hogy a szegényeknek még száraz fát sem szabad szednie.

Szóval oly durván kikergetett bennünket, hogy vérzett belé a szivem.

Aztán arra gondoltam, hogv talán a majorosnak még sincs joga ehhez és elmentem ma reggel a gyerekekkel özvegy Dohisnéhoz és elmondtam neki a dolgot.

Gőgös és barátságtalan arccal igy felelt:

— Nem szoktam ellentmondani majorosom rendelkezéseinek.

Akkor elkezdtem neki magyarázni, hogy abban nincsen semmi rossz, ha fölszedjük a lehullott fadarabokat, hogy attól sem ő, sem a majoros nem károsodik.

— Eh, — mondta — ha minden embert meg kellene hallgatnom, aki ide jön nyöszörögni az ajtómhoz . . .

Elpirultam és elfutott a. méreg. Akaratom ellenére csúszott ki a felelet a számból:

— Már pedig ha Mánuel nem jön segítségére, még ma is élne és nem kellene könyörögnöm egy pár darab száraz fáért.

Az öreg asszony felkapott egy csiptető vasat. Körmei belemélyedtek a karomba . . . szidalmazott . . . lökdösött az ajtó felé, mint valami kutyát . . . Madelaine és Liette sírni kezdtek felelmükben.

— Ez már mégis egy kicsit sok. Azt mered mondani, hogy én öltem meg a te férjedet. Mondd csak még egyszer, te féreg.

Az ajtó felé lökött, úgy, hogy elestem . . . Hogy mi történt akkor? Nem tudom . . . ftem emlékszem rá. Rettenetes dnlog . . . Pierre talán azt hitte, hogy veszélyben vagyok. Kiragadta a csipövasat Dohisné kezéből és mielőtt megakadályozhattam volna, az arcába vágta. Az ütés halántékán érhette az asszonyt, mert egy sikoly nélkül összeesett ... A rémülettől megdermedt ereimbe a vér és a gyermek, ha- ragtólcsillogó szemekkel, csodálkozó arccal nézett áldozatára. És ez volt az egész biró ur!