Szatmármegyei Hírmondó, 1915 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1915-02-28 / 9. szám
Nagykároly, 1915. február 28. ___________________________Vasárnap._________________ HL évfolyam, j— 9. szám. A „VÁRMEGYE“ Szatmármegyel Hírmondó Közigazgatási, társadalmi és közgazdasági hetilap. = SZATMÁR VÁRMEGYE JEGYZÖEGYESÜLETÉNEK HIVATALOS KÖZLÖNYE. = A lap szellemi részét érdeklő közlemények felelős SÍ szerkesztő címére — Érendréd — küldendők, -tfg Kiadóhivatal: NAGYKÁROLY, SZÉCHENY1-UTCA 20. SZ. („KÖLCSEY-NYOMDA“ RÉSZVÉNYTÁRSASÁG.) Felelős szerkesztő: NAGY ISTVÁN, a szatmármegyei jegyzői egyesület főjegyzője. Előfizetési árak: Egész évre — — - Félévre — — — - Nyilttér sora 40 fillér. — — — 8 korona. — — — 4 korona. Egyes Szám 20 fillér. Az szatmári honvédek Egerben. egri viselet. — Eger műemlékei. — Á háborús karácsony. Egy Egerbe bevonult szatmári tartalékos tollából igen hangulatos cikket közöl egyik egri lap. A finom tollal megirt- cikk bizonyára érdekelni fogja Szatmár vármegye közönségét, miért is az alábbiakban ismertetjük : * Eger, február 3. Amikor október első napjaiban ide jöttünk, még ősz volt. Éjjeli vasúti utazástól megviselt honvédeink a kora reggeli órákban Dobó városa alatt pihenve várták az egyes századok elhelyezését. A szomszéd utcákból imitt-amott is egy szélesszoknyáju, megrakott puttonyn egri asszony tipegett elé. Sajnálkoztak honvédeink fáradtságán, azután lekerültek a puttonyok a hátakról és jószivvel, egész tartalmukkal odahullottak bakáink gyönyörűségére. Ez volt az első imprissziónk Eger városáról. Azóta akik a 12. honvédgyalogezred pótzászlóaljával Egerben tartózkodtak, meg kellett szeretniük ezt a várost. Hevesvármegye méltán dicsekedhetik szinmagyar voltával s ennek a tipikusan magyar vármegyének székhelye Eger. A mi vármegyénk mavyar lakossága elhagyta már a magyar viseletét. Eger nem. Valami festői kép az, midőn ünnepnapon, lévén az egri nagyon vallásos nép, a templomok felé özönlik a sok tarka színfolt: férfiak magyar viseletűkben, a legények szines mellénnyel, azután a nők 6—8 széles keményített szoknyával, melynek legfelseje szines értékes selyem, efölé jön a szintén szines felsőkendő, melyet derekukon átkötve viselnek, majd a rendesen világosabb selyemből készült fejkendő. Éhez az öltözethez járul a pruszlik, a kláris, a tarka harisnya „cugos“ cipővel vagy papuccsal s előttünk az egri asszony gyönyörű szép tiszta viseletében. A lányok szalagba fonják hajukat. így ti- pegetnek, libegnek vég g az utcán helyes rátaríisággal. Álért büszkék az egri „cik- rák . . . “ A mi bakáink persze csodálkozva nézték ezt a viseletét s bizony sok elismerő nyilatkozatot lehet hallani az egri leányok s asszonyok szépsége felől. Tényleg paraszti sorban kevés oly szubtilisan szép nőt lehet látni, mint itt Egerben. A nép erőteljes és szép. S amig a városban éiő magyarság rendesen elveszíti tipikus nemzeti karakterét, itt mindezt megtartotta. A mi Tisza-Szamosmenti magyarunk szépen beszéli nyelvünket, de a magyar nyelvet egész dallamos, ritmikus, zenei mivoltában nem hallottam még úgy beszélni mint itt. Hetivásárok alkalmával a mezőkövesdiek gyönyörű viseletében is gyönyörködhetünk. Természetesen az egriek is megcsodálták a mi ezrediink szűrös (szür- kankós, ahogy ők nevezik) atyafiyit, sajnálkoztak rajtuk, hisz ők nem ismerik azt a nagy szegénységet, amely a mi oláh ruthén vidékeinken otthon van Meg azután egyideig kémeknek néztek bennünket s kérd zgettek, hogy mikor fognak megtizedelni. A háború benyomásait viseli természetesen eger városának képe. — Egész szatmármegyei kolónia van itt, benne a nagybányaiak is képviselve. Bene János bátyánk, a neves szatmári ampelológus, elemében van. Állandó Az indiai herceg. Irta: Pakots József. A Grand Hotel közös étkezőasztalánál uj fürdővendég jelent meg. Elegáns, atléíatermetü, napbarnított férfi, monoklival a szemén s a mutatóujján hatalmas gyűrűvel, amelybe egy scarabeus volt belefoglalva. A szmokingot szinte kifeszitették széles vallai s vakító plasztronjából nemesgyöngyök fény lettek ki. Finom meghajlással köszönt mindenfelé s az asztalszomszédoknak bemutatkozott. A név furcsán hangzott s a table d’ho- telnál hirtelen suttogva szállt tova a kiváncsi kérdés : — Vájjon ki lehet ? A maitre d’hotel odasugta az egyik vendégnek : — Indiai herceg. Európai körúton van. Minden érdeklődés egyszerre az uj vendég felé fordult. Az indiai herceg a legkifogástala- nabb udvariassággal fogadta az érdeklődést, nyugodtan evett, a szomszédai társalgásában egy-két szóval részt vett s az ebéd végén kiment a hallba, hogy szivarját elszívja. Mialatt szivarozott, egy kis indiai boy állt mellette és tartotta a hamutartót. Huszonnégy óra alatt a hotel valamennyi asszonya szerelmes volt az indiai hercegbe. A herceg — a névjegyzőkböl meg lehetet állapítani, hogy legalább tiz neve volt — naiv örömmel fogadta az asszonyok hódolatát s minden égő pillantást hálás mosolviyal viszon- zoít. Olyan volt, mint egy nagy gyermek, aki boldog, hogy hízelegnek neki. Azonban szemmel láthatólag mégis egyetlen egy asszony érdekelte leginkább. Ha ez a nő rávetette álmatag tekintetét, az exotikus ember valósággal nyugtalan lett. Fekete szeme megnagyobbodott s a szeme fehérje világított, mint a tigrisé. Az asszony, aki ilyen hatással volt rá, maga is a rendkívüli lények közé tartozott. Mademoiselle Montagnie néven szerepelt s a raf- finált művészetek kedvelői úgy Ismerték, mint a legcsodálatosabb zenemű . észnőt. E lesimitott ébenhaju, hosszú nyakú, karcsú, nádszálvékony leány olyan szerepet töltött be a zenében, mint Saharet a táncban. Valami szokatlan buja, tam-tam-os, keleti motivumu zenét komponált s e zenét maga játszotta el különös hangszereken, amelyek hasonlítónak azokhoz a zengő szerszámokhoz, aminőket Tanít berkében a szent hetaerák pengettek. E különös leány senkivel sem érintkezett a hotelben. Egy öreg nő volt a kísérete, egy hasonlóan vékony, de már összeszáradt mu- mia-nő, akinek barnasárga, fényesráncu arcából úgy izzóit ki két sötét, gyanakvó és kémlelő fekete szeme, mint valamely egyiptomi sziklasir öléből évezredek álmát alvó királyi rabszolganő homlokszoritójának ékkövei. E kövek is régen ihatták a nap ragyogását, az élet szikrázó fényét, valamint hogy a mumia-nő szemei is r gen gyulhatott valamilyen megindult tiszta érzés tüze. Exotikus volt ezek szerint a két nő is, épp úgy, mint a daliás, tigris-járású indiai herceg; oly természetesen következett el tehát az, hogy a legjobb barátjai lettek egymásnak. Áttol a pillanattól fogva, hogy az indiai herceg és Montaigne kisasszony megismerkedtek egymással, meghalt számukra mindenki más. Csak egymással foglalkoztak, egymás társaságára szorítkoztak. A table d’hoteból is kiváltak. Elkülönített asztalhoz ültek, külön kis terembe, amelynek üvegfalát virágos selyemfüggönyök ledték. A látszatot tökéletesen megóvta az öreg mumia-nő jelenléte. Mindenki érezte, hogy ahol ez a nő van, ott nem lehet veszély. Ott a legekvátoribb forróságu szenvedélynek is az északi sark fagypontjára kell lehűlnie. Pedig az emberek csalódtak. Az indiai herceg és a művésznő között a legizzóbb szenvedély vihara dúlt. Halálosan egymásba szerettek. Áz öreg mumia-nő látta ezt, igyekezett is jól betölteni a viharágyu szerepét, de a török közmondás itt is bevált. Szerelmes asszonyra vigyázni nem lehet. Nappal még ment valahogy az ellenőrködés, de éjszaka végképpen csődöt mondott. Az öreg nő ópium-szívó volt s minden éjjel szobájába zárkózva élvezte a hetedik mennyország gyönyörűségeit. A szerelmesek pedig követték a jó példát. Ők a szerelem mérgét szívták, az esthajnali
