Szatmármegyei Hírmondó, 1915 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1915-02-21 / 8. szám

SZATMÁRMEGYEI HÍRMONDÓ. 8-ik szám. 2-ik oldal. Az alispán! beszámoló. A f. hó 18-án d. e. 10 órakor meg­tartott vármegyei törvényhatósági köz­gyűlés elé terjesztett alispáni beszámo­lóból közöljük az alábbi lendületesen megirt részletet, mely a háború által teremtett helyzet megkapó erejű jellem­zése. „A trónörököspár megrendítő tra­gédiája uíán gyors egymásutánban fejlő­dött bonyodalmak a történelem eddig legnagyobb méretű világháborújára ve­zetlek, színtere 3 világrész, küzdőfelei az O-világnak majdnem öszszes népe. A helyzet kényszerűsége monarchiánkat is belesodoría a nagy háborúba, nem­zetünknek juttatva a döntő szerepet. A magyar nép ezredéves múltjából merített bizalommal és önérzettel küzd összes erőinek megfeszítésével. Vitézsége, áldo­zatkészsége, kitartása és ereje, kiapad­hatatlan hazaszeretete megmutatták a világnak, hogy nem az a kimerült, veszni indult faj, amilyennek feltüntetni és el­hitetni igyekeztek és kezdték, akik azt érdekükben állónak hiszik, megmutatta államalkotó és fentartó erejét, megmu­tatta, hogy a monarchia legerősebb, legmegbízhatóbb támasza. Annyi vér, annyi áldozat, oly hősies erőkifejtés, oly önérzetes elszántság és vitézség egy I nemzettől csakis egy jobb jövőnek lehelj záloga, melynek tudatában pillanatig i nem hanyatló törhetetlen bizalommal néz j fajunk a végkifejtés felé, a legszentebb hazafias kötelesség teljesítésének tudatá­ban, nem szűnő lelkesedéssel vonul hadba, küzd, vérzik, szenved emberfö­lötti erőkifejtéssel minden katonánk, érez, áldoz, tűr és büszke önérzettel tekint hozzátartozóira minden itthon maradt.! A megifjadott magyar genius phőnix- szárny csattogása mintha volna e sze ­lem, mely áthatja magyar hazánk minden zugát, „Mindent a hazáért“ lett az er­varost elérjem. A konkurrenseimmel csak ne­hezen tudtam fölvenni a versenyt, mert ok majomfogat és rinóceiosbordát adlak el a bete­geiknek orvosságul. A környezetem egy tucatnyi európaiból állott, akik a kormányzóság tiszt­viselői karát alkották, azután vagy harminc­negyven kilométernyire volt körülöttem néhány katonai örcsapat, néha meg egy-két átutazó európai is vetődött mifelénk. Ezek közzé tarto­zott az én históriám két hőse is. Meleg nyári délután érkeztek lóháton és azonnal hozzám fordultak segélyért. Az utón, amikor éppen lepihentek volt, két medve tá­madta meg őket. Az Isten őrizzen meg ezektől a bestiáktól . . . vadak . . . dühösen támad­nak rá az emberre. Az én két barátom szeren­csére idejekorán észrevette a veszedelmet és néhány jól irányzott lövés és a vadászkésiik segítségével sikerült megszabadultok a kelle­metlen támadóktól, csak néhány karmolt sebet kaptak az arcukon és a karjukon. A talaj ott a merevgörcs melegágya, a szörnyű betegség­nek pedig mondhatni a kapuja a nyílt seb. Óvatos emberek visznek magukkal mindig s; é- rumot, hogy baj esetén befecskendezhessenek belőle maguknak. De ez a két fiatalember éppen olyan meggondolatlan volt, mint a többi ebben a korban; nem volt náluk sem szérum, sem pe­dig az injekciós fecskendő, bár nem voltak ostobák és tudták; hogy mi várhat most reájuk. Tudták, hogy az életük forog kockán és hogy a vadak karcolásai mennyire növelik a vesze­delmet. Vízzel jól lemosták a sebeiket, azután pedig él vágtattak hozzám, hogy segítsek rajtuk. Harminchat "órát nyargaltak majdnem egy­folytában, ami kissé kifárasztotta őket, bele is kölcsnevelő jelszó, egy zászló alatt test­vérekké forrasztva mindent, ami még nem rothadó. Hinnünk kell, hogy uj hosszú századok sorának szól a ma, mert annyi dicsőséges élétért, annyi ki- ömlő hősi vérért i;háládat!ant nem táp­lálhat magyarok földje. A létért folyó, e szünetet nem en­gedő harcban másként nem is lehet, mint hogy minden köztevékenységet leköt a háború országszerte és így várme­gyénkben is. Közönségünknek minden tényezője, minden még oly szerényen kis tagja is érzi a kötelességet, annt a nehéz idők rónak reá, megadással tűr, áldoz, nemesebb közszellem hatja át kü­lönösen polgárságunkat és népünket, ál­talános az igyekezet használni és tenni.“ egymást ölte volna golyójuk, rohamra sem men­tek, mert egymásra rohantak volna. Ekkor el­dobták puskájukat és megfojtották azt az al­tisztet, a ki a gépfegyverből szórtak rájuk a halált. Fiáth báró kapitány eszkadronjában há­rom tiszt hullott bele a hóba. A kapitányt egy golyó találta mellén és súlyosan megsebesítette. Mindenáron meg akart menekülni az elfoga- tástól s karddal akart utat törni az oroszokon át. Nehéz posztócsizmája azonban megakadá­lyozta minden lépését. A sebesült kapilány le­húzta csizmáját és mezítláb rohant az oroszokra. Senki sem tudja, mi lett vele. A mikor a hu­szárok karabélyának agya szilánkká hasadt, a huszárok is lerántották csizmájukat és sarkan­tyújukkal verték az oroszt. Perczel és Zsilinszky főhadnagyok súlyos sebbel hevertek a hóban, csupán Horváth zászlós küzdött még néhány emberrel. Nekik sikerült magukat kivagmok a gyűrűből. Fiáth báró eszkadronja 85 halottat vesztett. Az oroszok közül azonban hét zázat küldtek a más világra, hogy legyen aki szol­gálja őket. Telegdy főhadnagy, a ki nem vett részt a harcban, a csatazajra odalovagolt a küzdelem felé. Útközben találkozott Horváth zászlós tépett vitézeivel. — Csak ennyien vagytok? — Ennyien, volt a válasz. — Hát a kapitány, miért nem hoztátok el . . . Csend. A huszárok szemében megcsillant a köny és összekeveredett a lehulló vérrel. Egy öreg őrmester, kinek halántékán hatalmas seb ontotta a vért, igy szólt: — Nem lehetett. Nem lehetett,főhadnagy ur. Elfordult, hogy észre ne vegyék sírását . . Mert ilyenek a Vilmos-huszárok . . . Adakozzunk a Vör:s Kereszt Egvlet nagykároíyi fiókjának. Katonáink dicsérete. Megritkult a babérerdő, a mióta a huszá­rok Oroszország felévforditották paripájuk fejét. A mi borostyán volt, elvitték maguknak s a dicsőség ölelkezik dalban, históriában a magyar huszár nevével. A huszárregimentek között lovagoltak a Viimoshuslárok is, a kik méltók a nagy német császár nevének viselésére. A hetes huszárok olyan harcot vívtak Dukla mellett, a milyet csak az antik hősök tudtak. Az ezred három-négyszáz huszárja állott itt szemben egy szibériai divízióval. Tízezer puska négyszáz karabéllyal. A huszárok két részre oszolva, két támaszpontot tartottak megszállva. A két pont valami három kilométer távolságban volt egy­mástól. A két pont közölt egy altiszt vett állást gépfegyverrel s őrjáratok tartották fönn az ösz- szeköttetést. Az oroszok nyomban kihasználták túlerejüket s körülvették a hu »zárokat. Hiába szólt a karabély, hiába pattogott és zakatolt a gépfegyver. Az oroszok nem lőhettek, mert sápadtak, de én még náluknál is jobban el­sápadtam, amikor megtudtam, hogy miről van szó. Emlékeztem ugyanis arra, hogy csak egy kis üvegem van a mentőszérumból, tiz köb­centiméter, amennyi éppen egy embernek kell. Hogyan is felejthettem' el idején kiegészíteni a készletemet? ... Hebegtek néháífy szót, kértem, hogy vár­janak néhány percet és lázasan átkutattam az egész lakást, az összes szekrényeket. Mind­hiába! Egyetlen üvegjein volt csak a szérumból, ott áilott az asztalomon; ez a kis üveg egy emberéletet zárt magába . .. Egy emberélet!... De melyikért? . . . Mert előttem volt már a tragikus kérdés, melyiknek adjam az injekciót, melyiket mentsem meg a szörnyű haláltól . . . Összeszedtem is végül minden bátorsá­gomat és feltártam ejőtiük a helyzetet., A két fiatalember férfiasán viselkedett, egymásra pillan­tottak, majd egyikük megkérdezte: — Nem lehetne megfelezni az adagot ? — Sajnos, lehetetlen, úgy mind a ketten elpusztulnának. Ismét egymásra néztek, végül is a máso­dik megszólalt: — Hát akkor doktor ur, válasszon Ön. Ön a felelős a betegeiért és a sebesültjeiért. Vizsgáljon meg bennünket és akinek több re­ménye van arra, hogy megmenekül, annak adja az injekciót ... Ez is megoldás lett volna. Bevezettem őket a szobámba, megvizsgáltam mindegyiket, kikérdeztem őket. Ha legalább valami szervi hibát találtam volna valamelyiknél, amit figye­lembe vehettem volna a döntésnél. De hiába volt minden, egyik olyan egészséges volt, mint a másik, egykoruak, még a sebeik is egyformák voltak. — Tehát nem lehet mást tenni, mondotta az egyik, mint hogy sorsot huzunk. — Azt már nem, felelte a másik, a sors lehet egyenlő mindkettőnkhöz, de az izgalmunk nem az. Olyat kell választanunk, ami alkalmat ad arra, hogy megküzdjünk egymással. Van itt egy sakk, doktor ur? Igenlően meghajtottam a fejemet. — Egyetlen játszmát. Négy perc szünet minden húzás között, mint a versenyen. A nyerő kapja az injekciót . . . Gyakran mérkőztek azelőtt, egyforma já­tékosok voltak mindig. Es megkezdődött a párti, életre-halálra. Csak remisvei ne végződ­jék, fohászkodtam magamban. Az esélyek folyton változtak, hol az egvik, hol a másik állott jobban, de végül győzött a fekete. A másik szegény szótlanul állott fel és kiment a szo­bából. A nyertes is egészen levert volt, be kel­lett tuszkolnom a rendelőmbe. Amikor befecs­kendeztem az injekciót, úgy néztem rá, mintha gyilkolt volna ... De hiszen a gyilkos én vagyok ... én vagyok a bűnös a másik ha­lálában . . . Borzasztó órákat éltem át, mond­hatom. Harmadnap végig kellett néznem a haláltusát, hallanom a kínos hörgést . . ... Az orvos elhallgatott. Gépiesen megfordí­totta az ujján néhányszor a gyűrűjét és azután mosolyogva folytatta: — A legérdekesebb a dologban, hogy az halt meg, amelyik az injekciót kapta, mig a, másiknak kutyabaja sem történt. De hát elő­fordulnak ilyen esetek is az orvosi tudományban.

Next

/
Thumbnails
Contents