Szatmármegyei Hírmondó, 1915 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1915-01-24 / 4. szám
2-ik oldal. SZATMÁRMEGYEI HÍRMONDÓ. 4-ik szám. Sebesült hőseink ápolásáról. A napi hirek szürke tömegéből sötét vádként feketéink ki egy hir, amit a napokban olvastunk. A Hadsegélyző Hivatal közli a közönséggel, hogy a sebesült katonák ellátása körül észlelt mulasztások elleni feljelentéseit ne névtelenül tegye meg, mint ezt sok esetben tette, hanem aláírásával felszerelve, mert csak igy lehet a Hadsegélyző Hivatal abban a helyzetben, hogy a vizsgálaiot rögt n megindítsa és a megtorló intézkedést megtegye ott, ahol valóban mulasztás történt. A megdöbbenés, felháborodás és kérdések egész raja ostromolja lelkünket. Hát megtörténhetett? Voltak rá esetek? Szándékosság volt-e, vagy véletlen? Kínosan érezi lelkünk, hogy ez a hir és a körűié felbukkanó gondolatok milyen bántó ellentétben vannak azon gondolat és érzelemvilággal, mely sebesültjeink iránti kötelességeink felől lelkűnkben kialakult. Úgy tartjuk, hogy sebesült katonáink ápolása a legszebb emberbaráti és hazafiui kötelesség, amely feladatra tiszta kezet, tiszta szivet, tudásunk legjavát és lankadatlan buzgalmat kell áldoznunk. Ne legyünk sötéten látók! Próbáljuk mérlegelni a feladat nehézségeit, hogy az igazi okokat megtalálhassuk. Ha volt is rá eset néhol az országban, hogy a sebesült katonák ellátása ellen kifogást lehetett emelni, ne tegyünk igazságtalanok ezt kizárólag a méltán elitélendő bűnösséggel magyarázni. A legbecsületesebb, legjobb szándékú szivén kívül nagy tapasztalatokat, igazi szaktudást, szigort, gondosságot kiván meg a sebesült ápolás és ellátás vezetése. Hányféle szempontot, hányféle felfogást kell megvitatnunk, hogy tisztán láthassunk ebben a kérdésben. Jelszavak, szállóigék kapnak lábra, melyek a rendkívüli idők levegőjében gyorsan tenyésznek és terjednek tova. Mily gyorsan kiüti a józan talajt alólunk egy-egy ilyen kiszólás a hevenyészett kórházi ágyra mutatva: „Mi ez a lövészárokhoz képest?“ vagy egy szegény baka kosztjára értve : „Mikor eszik ez otthon ilven étéit?“ És igy a többi laikus hozzászóllások. Nézzünk a szemébe az ilyen felfogásnak. A sebesültek ápolásának kérdése sokkal behatóbb és hozzáértőbb foglalkozást kiván, semmint ilyen kézlegyintésekkel el lehetne inté ni. Szervező érzék, nagy hozzáértés, a célnak világos látása kell ahoz, hogy a sebesültek ellátását kifogástalanná tehessiik. Ily kellékek nélkül a legmelegebben érző szív, a legtisztább kéz sem képes olyan eredményt elérni, amely ne lenne kifogásolható. Mélyére tekintve a kérdésnek, úgy látjuk, hogy inkább az üzleti oldal legyen erősebb, mint a szív gyengébb, hogy ne hibázzunk. Hozzáértés nélkül sebesülteket ellátni nem lehet. Vezetőknek, kik a sebesültek élelmezését vannak hivatva felülvizsgálni, a szó teljes értelmében érteni keli a konyha-vezetéshez. A lelkiismeretes vezetésnek szép példáját hozhatjuk fel körünkből. Debreceni István polgármester — minthogy eleinte panaszok merültek fel a városi szükségkórház élelmezése ellen, hogy a szükségkórházi élelmezést ellenőrizhesse és a katonák a szükséges tápanyagokat megkapják, egész tanulmányokat végzett, hogy mi mindenre van szükség, mennyi kell egy embernek a jól tápláltsághoz, mibe kerül ez és hogyan lehet ezeket a fedezetre szolgáló összegből kiállítani ? Az ő összeállítása nyomán közöljük az alábbi kimutatást. •n . Szükségkórházban egy ember napi élelmezése: 1. Reggelire kávé T7 deka . 8-02 fill 2. Cukor 3*5 deka 3-04 » 3. Hús 35 deka . 36-50 4. Kenyér 70 deka . . 30 08 » 5. Bab 0-15 liter . 6 — fill 6. Kolompér 33 deka . 2-50 n 7. Liszt rántással . 1 -70 V 8. Zsir .... . 1 80 » 9. Rizs . . . . 106 „ 10. Griz ..... 3'— „ 11. Tarhonya .... 6'40 „ 12. Zöldség .... 0 54 „ 13. Só. paprika, bors . P— „ 14. Hagyma . . . 1— „ 15. Tojás . . . ___2'— „ Ös szesen : 1 K C6 fill. Csakis ilyen alapos hozzákészüléssel lehet a ebesültek szabályszerű ellátását biztosítani. A természet követelései előtt kitérni nem lehet. A test megköveteli a magáét s annak a táperőnek meg kell lennie, ami egy kifáradt test felfrissítésére, uj erő gyűjtésére szükséges. A természetet kijátszani nem lehet. Mesterséges ízesítőkkel a legkellemesebb izü ételeket lehet előállítani, melyeknek azonban semmi tápláló értékük nincsen. Sebesült katonáknak olyan élelem keli, mely erőt ad. Tisztában kel! lennünk a sebesült ápolás eme céljával s ahoz kell alkalmaznunk az ellátás mértékét. Eklatáns példa erre az elvre a német hadvezetőség azon iutézkedése, hogy az Argonokban, hol oly óriási erőfeszítésekkel folyik a harc, egy embernek naponta egy kilogramm húst méret, hogy teljesítőképességüket fenntartsa. A sebesült katona kimerült ember. Nemcsak a vérveszteség, hanem a tábori élet viszontagságai is gyengítették erejét. Az ápolásnak nemcsak az a célja, hogy begyógyuljanak a sebek, hanem az is, hogy uj erőt adjon a karokba, mert a felépültsebesült katonák egy uj hadserege az országnak. A erőgyűjtéshez, pihenéshez elengedhetetlen kellék a kényelmes elhelyezés is. Ezért nincsen igazuk azoknak, akik az akármilyen ágyakat minduntalan a lövészárkok kényelmével hasonlítják össze. A sebesült katona beteg ember, fájdalmai /annak, amiket minden áron csökkenteni tartozunk. Kellő kényelem mellett biztosabb a gyógyulás, több a megmentett erő. Nagyon mellé esnek a célnak, akik a gyenkeresztbefont karral, sötét, titkos, kifürkészhetetlen arccal. S bár nem szólt, nem mozdult, nem fenyegetett, olyan rettenetes vala a pillantása, hogy két lovag rögtön leugrott a lóról és arcra vetette magát, nem bírta elviselni a Halál tekintetét. Kegyelemért zokogó, fuldokló szavukra meg sem rebbent a Rémkirály szemének pillája. Nem törődött a földön vonagló alakokkal. A harmadikat nézte, aki ott állt előtte és arcába nézett. Így álltak pár percig egymással szemben, a Halál és a lovag. Nézték egymást meg nem rebbenő pillákkal, meg nem dobbanó szivei.v Azután a Rémkirály kinyújtotta kezét. A lovag azt hitte, hogy megragadja és magával viszi, de már nem félt, nem remegett, nem mozdult. A Halál kinyújtotta karját és előre mutatott: — Menj! . . . A lovag most megértette, hogy szabad és kimenekülhet a Rémek országából. Lehajtotta fejét és társai után nézett. Azok már hidegek, merevek voltak. Azoknak nem kegyelmezett meg a Rémkirály, mert nem bírtak vele szembenézni. A lovas pedig visszatért szülőhazájába, hol nagy diadallal és dicsőséggel fogadták. Ünnepelték a hallhatatlan!, ki visszatért a Rémek birodalmából és szemébe nézett a Halálnak. A lovag halvány, fakó arccal ült az ünneplők között. Szeme sötéten révedezett a tömegen s mikor valaki jövendő boldogságára ürítette poharát, hirtelen leiugrott és igy szólt: — Elég volt! Nem akarok több komédiát, több hazugságot! El a virágokkal, a borral, a babérkoszorúval! . . . És ne emlegesse többé senki sem a jövendőmet, sem a boldogságomat. Nekem már nincs jövendőm és nincs boldogságom, mert én Szemtől-szembe néztem a Halállal! Az emberek szánakozva pillantottak egymásra és fejüket csóválták. Egy öreg ember gyöngéden a lovag vállára tette kezét: — Gyere velem, fiam, a házamba. Ápolni, gyógyítani foglak, mig meg nem szabadul lelked ezektől a dőre gondolatoktól. Mert beteggé tett a rettenetes pillanat a Rémek birodalmában, ám a szeretet mindenható és meglátod, meg fog gyógyítani. A lovag csöndesen elfordult az öregtől: — Nem vagyok beteg és ti nem tudtok meggyógyitani, mert nekem immár semmi közöm nincsen hozzátok, mióta a halál merev, jéghideg szemébe pillantottam. A ti örömötök nem öröm számomra, s a ti fájdalmatokra nem zokog fel visszhang lelkemben. Amit ti vártok, reméltek, óhajtotok, az reám nézve értéktelen s amitől remegtek, féltek borzongtak, az előttem kicsinyes, unott semmi dolog. A Rémkirály életben hagyott, mert kiálltam szemének pillantását, ám ez a pillantás megölt bennem mindent, ami hozzátok, emberekhez fűzött. Én nem vagyok fiatal és nem vagyok vén. Én nem tudok szeretni és nem birok gyűlölni. Én nem várok semmit és nem félek senkitől. Nekem nincs örömöm és nem érzek fájdalmat A ki egyszer a halál szemébe nézett, annak örökre idege- genek lettek az élet dolgai. Az én két jó pajtásom még hozzátok tartozik, mert ha meg is haltak, hazahozatjátok, megsiratjátok, eltemetitek őket. A sírjukra virágot ültettek, beszéltek róluk és ők a sírban is a tiétek, hozzátok tartoznak az emlékezés utján. De nekem, nem kell már sem a könnyetek, sem a csókotok. Nem kell sem az élő szeretet, sem a halott emlékezés. Én nem vagyok a tietek, s ti nem vagytok többé az enyémek, mert én . . . olyan boldogtalan, olyan vakmerő voltam, hogy szemébe néztem a Rémek királyának, a halálnak. A lovag felült sötét paripájára és elvágtatott. Az emberek mereven, mozdulatlanul bámultak utána. Nem igen értették, hogy mit beszél, csak azt látták, hogy itt volt és örökre elment. Vállat vontak, hát hiába, ebbe is bele kell nyugodni. Aztán elindultak és megkeresték ama másik két lovag holttestést. Zöld lombos ravatalon hozták őket haza, zokogva kisérték utolsó útjukon, sírjuk felé. A sirdombot teleültették csodaszép virágokkal és mesék és dalok voltak a két ifjúról, kik betévedtek a Rémek birodalmába, s a kegyetlen halál legyilkolta őket. Ifjú, leány együtt énekelte a bus dalokat és szánakozott, sirt, könyezett a két lovag bus sorsán. Éltek az emlékezetben, a lelkekben, a szivekben időtlen-időkig. Csak ő pusztult el örökre, a harmadik, a rettenthetetlen, az ércz- szivii hős, akinek többé semmi köze sem lehetet halandó, anyaszült ember álmaihoz, köny- nyeihez, emlékeihez. Ki örökre elszakadt az élet minden vidám és minden bus, minden nagy és minden kicsinyes dolgaitól. Ő volt a legboldogtalanabb, mert fejét fölemelve, arcába nézett a Rémek királyának és szemtől-szembe látta a halált.
