Szatmármegyei Hírmondó, 1915 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1915-01-03 / 1. szám

Nagykároly, 1915. január 3. Vasárnap. 111. évfolyam. — I. szám. A „VARMEGYE“ Szatmármegyei 91 ■ V. Közigazgatási, társadalmi és közgazdasági hetilap. SZATMÁR VÁRMEGYE JEGYZŐEGYESÜLETÉNEK HIVATALOS KÖZLÖNYE. A lap szellemi részét érdeklő közlemények felelős ■gf szerkesztő címére — Érendréd — küldendők, -tg Kiadóhivatal: NAGYKÁROLY, SZÉCHENY1-UTCA 20. SZ. („KÖLCSEY-NYOMDA“ RÉSZVÉNYTÁRSASÁG.) Felelős szerkesztő: NAGY ISTVÁN, a szatmármegyei jegyzői egyesület főjegyzője. Előfizetési árak: Egész évre — — - Félévre - — — - Nyilttér sora 40 fillér. — — — 8 korona. — — — 4 korona. Egyes szám 20 fillér. Az újév. (N. I.) Ha elsuhan egy-egy év a mú­landóság éjjébe, búcsúzunk tőle, mint örökre távozó barátunktól, a szomorúság igaz érzetével. A távozás percében fel panaszoljuk az évsorán minket ért kellemetlenségeket; de fájlaljuk mindazért távoztát, mert minden mintája, minden perce az eltá­vozottnak valami emlékkel kapcsol és az elröppent idő után közelebb lépünk ez enyészet örök múlandóságának mély ürege felé. Ha „hullatja levelét az idők vén fája“, csendes zizegéssel vesz búcsút ez is. Ha eltávozik, örök álomra hajtja fejét az örökkévalóságnak egy éve, bú­csúzni kell tőle. Egy év az örökkévalóság mélyén csak minta, de nekünk, földi parányok- nak nagy idő. Hány reményteljes bimbója feslett az életnek, de hány hullatta élet szirmát az enyészet örök éjébe. De az élet álmán haladókat is mennyi öröm, de hányszor több csalfa délibábos remény, szomorúság, bánat, szenvedés, csapás éri egy esztendőnek lefolyó 365 napját, sőt annak minutájáin. Most az 1914-ik bucsuzkodó év be­záruló ajtajának küszöbén meg állunk egy szóra. A válasz útról visszatekintve rette­netes kép tárul elénk. Rá törtek gálád orvval hazánkra. Látjuk bucsuzkodni a daliás hősöket öveiktől, a hü, szerető feleség, piciny apró gyermekek ölelik át atyjuk nyakát utolsó ölelésre, utolsó istenhozzádra. Halljuk a puskák ropogásait, a ha­lottak hörgéseit, a rémes harci zajt, a halódók jajjait, látjuk a haldokló apákat, amint összekulcsolt kezekkel tekintenek az Égre, kérve a Mindenhatót, örökre elhagyott árváinak gondozására. Látjuk a tenger mélyébe dalolva sülyedő német hős fiakat s a mazuri tavakba fulladó orosz kát nákat. Megrendül lelkünk az enyészet e kérlelhetlen furiainak tombolásán. Maga az öreg esztendő is könnyeket fakasztott, könnyezett az elhaltak leikéért és szégyelte hófehér leplét boritni a földre, nehogy embervérrel bemocskol- tassa egy őrült ember, Nikolájevics Miklós vadsága. Hát ki o, hogy mészárszékre vigyen 1 annyi életet, hogy annyi árvával, özvegy­gyei ontassa könnyeit? Egy demon, egy alvilági átok, kit az egész világ átka súlyt, de ez nem elég, még az sem, ha Promel nemesként saskeselyük vagdossák testét. Kérnünk kell az Egek Urát, hogy Az útonálló leánya. Irta: I. H Rosny. Edmond Briiionin beszélte: A száz meg száz kitűnő tanács dacára, melyekkel elláttak, egyszer mégis egyedül ki­merészkedtem Szirakuza környékére. Ráadásul elis tévedtem. Már közeledett az alkony, az a nagyszerű alkony, mely biborköntösben, ibolya- szinü csipkében és kékszinü selyemben halad Kellemes illatok áradtak szét a rezgő levegőben. Tripolisz vagy Tunisz illatos parkjairól szálltak át. Fakó, visszhangzó talajon mentem végig, valósággal történelmi talajon. Kiemelkedtek előttem a múlt nagy alakjai — Athén hajói, Karthágó flottái, Hamilkar zsoldosai és a dacos római légiók. így ábrándoztam egy domb lej­tőjén. Egyszerre csak kiugrik egy barlangból két napbarnított alak. Az ifjabbiknak fényesen kéklö fekete haja s valóságos kalózarca volt. A másik jóval idősebb volt, szökés s arca udvariasnak, szinte jóakarónak tűnt föl. — Signore, kezdé az idősebbik, nem nagy elővigyázatra vall ilyen magános séta ezen a környéken. Az ember sohsem tudja kivel talál­kozik. Nézzen meg például bennünket. Nagyon sajnáljuk ugyan ... de ebben a szűkös idő­ben meg kell próbálnunk ... ön vámot fizet nekünk ... ön persze, az adófizetők örök­letes szokása szerint, túlságos magasnak fogja ezt a vámot tartani . . . — S ha vonakodnék megfizetni ? — Akkor kénytelen volnánk fenyitő esz­közt igénybe venni, amely durvább volna ugyan egy adóintésnél, de bizonyára nyomban ered­ménnyel is járna ; egy oly jónevelésü úriember azonban, mint ön, bizonyára súlyt helyez arra, hogy ezt a kelletlen végső eszközt ne hasz­náljuk . . . Szeretetreméltóan vigyorgott s rám sze­gezte szemeit, melyek nyugtalanságuk és rej­telmes tüzűk dacára némi szelídséget is árul­tak el. — Hát lássuk! — mondám hanyagul. — Mennyire taksálnak engem ? — Önmaga legyen a tanúm, illustrissimo signore, hogy mindent elkérhetnék, ami önön van. De ez nem felelne meg elveinknek. Tartsa meg ékszereit s csak készpénzének felét adja nekünk. A mi bajunk, ha kevés van az erszé­nyében. — Ön zavarba hoz — válaszoltam. — Úgy tudom, mindössze hat-hétszáz frank van nálam. — Micsoda fogalmaik vannak a gazda­goknak! — kiáltott föl a bandita. — Hisz ez magunkfajta szegény embernek egész vagyon. Háromszázötven-négyszáz lírával hárman, Pa­olo fiammal és Peppa leányommal egy fertály esztendeig úgy élünk, mint madár a kender­földön. Látja, ön egy tisztességes család védő­angyala. — Bizonyára nem bánom meg a kiadást. De égy szívességet kérek önöktől. Mutassák oszlassa el létünk egéről e fergeteget s mihamarabb pirkassza égboltunk béké­jének hajnalát. Boldog újévet. Jótékonysági rovat. Az országos Vörös Kereszt-egylet áltaj kibocsájtott jótékonysági bélyegből Nántii köz­ségben eladatott 11 K 60 fillér, Rákosterebes községben 9 K 30 fillér. Összesen : 20 korona 90 fillér értékben, mely összeg illetékes helyre elszámoltatott. Ezenkívül gyűjtés folytán Nántün befolyt 21 K 6 f, Dobrán 62 K 50 fillér. Összesen tehát 83 K 56 fillér a hadban levő katonák karácsonyi postacsomagjaira, mely összeg szin­tén illetékes helyre leendő juttatása végett az erdődi főszolgabíró úrhoz lett beküldve. Érendréd községben a katonák karácso­nyára 97 korona gyűlt össze, jótékonysági bé­lyegekből 49 korona ára lett eladva. Ugyancsak ezenkívül erre a célra gyűjtött 6 koronát Nagy Sárika I. elemi, 8 koronát Nagy Rózsika II. oszt. elemi iskolai tanuló, mely összegeket átadták tanitónőjüknek. Kérjük a községeket és előfizetőinket, szíveskedjenek az előfizetési dijakat VERES SÁNDOR egyesületi pénztárosnak el­küldeni. — Az Elnökség. meg a Szirakuzába vezető utat s vezessenek egy vendéglőbe, ahol elletem valamit. — isten ments, signore, mondá a szicíliai. Vendéglőt! Ez gálád árulás volna. A környék összes vendéglői gonosztevők tanyái . . . Isten ment, signore. Inkább tiszteljen meg engem azzal, hogy elfogadja meghívásomat egy kis vacsorára, melyet elég bőkezűen fizetett meg, Paolo pedig elkíséri önt Szirakuza kapujáig. Ezzel vállára vetette fegyverét és eiül- ment Kaktuszok és ürömbokrok között meredek utón jött Paolo mögöttem. Végül egy niárvány- és római cseréprom közelébe értünk. — Otthon volnánk, mondta vezetőm. Rend­szerint itt töltjük pihenő-óránkat. Azután füttyentett egyet. * Beáll az éjszaka. Fáklyaként világítja meg beomiani készülő házak közt elvezető utunkat. Nemsokára egy teremben vagyunk, mely nagy­szerű lett volna, ha a szél mind a négy irány­ban át nem járta volna. Tető helyett a csillagos ég látszott; máskor bizony jól megfáztunk volna benne. Hirtelen egy női alak állott előt­tünk. A fáklya fényénél észrevettem, hogy barna, mint a Szahara egy nomád asszonya és sas orra van, mely azonban rendkívül finom formája és cimpáinak pikáns nyugtalansága folytán bájos volt. Haja vörösesen fénylett és kigyózószerüen gyűrűzött feje felett. Arca olyan volt, mint Homérosz hősnőié, kis keze mint egy arab hercegnőé. Szóval legszebb gyermeke

Next

/
Thumbnails
Contents