Szatmármegyei Hírmondó, 1914 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1914-11-29 / 48. szám

Nagykároly, 1914. november 29.

Vasárnap.

II. évfolyam. — 48. szám.

A „VÁRMEGYE“

Szatmármegyei

Közigazgatási, társadalmi és közgazdasági hetilap.

SZATMÁR VÁRMEGYE JEGYZŐEGYESÜLETÉNEK HIVATALOS KÖZLÖNYE.

A lap szellemi részét érdeklő közlemények felelős jgr szerkesztő címére — Érendréd — küldendők, -45

Kiadóhivatal: NAGYKÁROLY, SZÉCHENY1-UTCA 20. SZ. („KÖLCSEY-NYOMDA“ RÉSZVÉNYTÁRSASÁG.)

Felelős szerkesztő:

NAGY ISTVÁN,

a szatmármegyei jegyzői egyesület főjegyzője.

Előfizetési árak:

Egész évre — — - Félévre — — — - Nyilttér sora 40 fillér.

— — — 8 korona.

— — — 4 korona. Egyes szám 20 fillér.

A magyar Bismark.

(n. i.) „Én csak Kínáért tettem valamit, de Fenséged az egész világért “ mondotta Lihungcsáng kínai alkirály, egy európai látogatása alkalmával Bis- marknak, a németek vaskancellárjának.

Midőn nagy próbáltatások, veszélyek fenyegették a magyart, Hadúr, a magyarok Istene mindég gondoskodott e sokat zaklatott népéről.

Mint az ádáz viharokat csapkodó tenger, hullámaival akarja szirthez vágni a habjain tovasikló hajót, úgy törtek ellenünk az ellenek tengerárja, áz ellenség rémes sokasága, az égtájak majd minden része felől.

De mint a zugó tenger árjain haladó hajót, merész és ügyes kormányosa kivezeti az elemek üldözéséből, úgy minket magyarokat is, állami létünk fennen lobogó trikolórjával diadalra vezet kormányosunk, kimagasló, dicső, diadalmas csatát vívó hadseregünk vezérkara, eme erősen ellenálló hajónk mellett nagy kormányosunk gróf Tisca Pista.

Egy állam gyeplőjét vezetni, még békében is nagy feladat. Egy állam gyeplőjének férfias vezetése a vészes időkben, a vihar tombolása közben, a zugó, rohanó tengerárban nagy erőt, lángészt követel.

Hazánk minden idők fergetegében az erőknek, a kitartásnak súlypontja volt.

Az előtérben mindég feltűntek tehetségek, kik légyen szóval egygyé olvasztották a magyart, kik varázs ütésre elnémították a belviszályt.

„Nagy idők! Nagy emberek!“

Ezredéves történelmünk lapjai bő tanúságot nyújtanak a kiállt mindenkori megpróbáltatásokról, a kiállt megpróbáltatások égő ttizében előtermett nagy férfiakról.

Ki hitte volna, hogy most a kimagasló tudományok világában, egy őrült ember, Nikolajevics nagyherceg agya rombolásba vigye az egész földtekét és előidézze a fantasztikus lények, a zauru- sok őskorát, amikor a fékezétlen elemek örök harcot vívtak egymással.

Az állami élet egy nagy családi élet, melynek keretében élők, mint egy családnak gyefmekei egymást kell, hogy támogassák.

Eme gyönyörű államrendet bolygatta meg a muszka, ezt a szépen berendezett életet támadta meg a falánk étvágyú cárizmus és gyújtotta lángra a gyűlölet tüzét Nikolajevics nagyherceg.

Ezen ádáz tusában, ott áll a rendületlen félelmet nem ösmerő lelkes magyar, hogy hazáját megvédje. Ott áll rendületlenül, ott áll gazdagja, szegénye, mint cohesió erejével összetörött gyémánt molekulái.

Ezt a lelkes országot irányítja a mi Bismarkunk, a mi Tisza Pistánk, kinek szava mindnyájunk szava, kinek akarata mindnyájunk akarata, kinek férfiassága, a mi magyar férfiasságunk jellegzetes képe és aki nekünk királyunk után a megszemélyesítőnk.

Lihungcsáng Kína nagytudásu al- királya meghajolt Bismark előtt, int olyan egyén előtt, ki nemcsak országáért, hanem az egész világért tett.

Az oknyomozó történelem e vér- özönös év után meg fogja állapítani, ha bonckés alá veszi az eseményeket, hogy Tisza Pista minden tette mély alapon nyugodott, hogy Tisza a magyar hazának kellett és hogy Tisza Magyarország Bismarkja volt, ki nemcsak országáért Magyarországért tett, hanem a világért s annak igazáért.

„6 Felsige számára

hoztam egy kis pizt . . .“, e szavakkal jelent meg előttem egy egyszerű falusi paraszt ember. Megjelenésében, szavaiban az őszinte megille- tődés nyilvánult meg.

Magam is megilletődtem ezen tiszteletteljes nyilatkozat meggyőződésteljes szavaira, hogy: Ü Felsige számára hoztam egy kis pizt. Nem szóltam neki, nem világosítottam fel, nem akartam a szegény paraszt ember álmát megzavarni, hogy ö most Őfelsége, a magyarok királyán segít, neki pénzt hoz.

Találkozás.

Irta: Tömörkény István.

Mikor az egész világot ellepi a hó, valami olyan különös vágyam támad, hogy gyerünk ki valahova, mindegy, akárhova, csak olyan hely legyen, ahol nincs város. A tanyákra, amelyek a méla csendben aludni látszanak. A havakon varjak ténferegnek. Mondják, hogy farkasok is járják a havakat, bár ugyan én járom már elég idő óta mindenféle időben a külső részeket, de eleven farkast még nem láttam máshol, csak ketrecben. Egyszer hire járt az újságban, hogy a vadászok lőttek a határban farkast, ki is van állítva egy fegyverkereskedés kirakatában. Megnéztem, biz az kutya volt, elvadult nagyfajta, farkasformáju szürke juhászkutya, nem canis lupus, hanem canis familiaris lupuli formis. Bár hiszen majdnem egyre megy a dolog. Néha az ilyen kutya a lovat csaknem leszedi lábáról.

De azért mégis kedves dolog kint kóbo- rogni a téli havakban. Jó revolver a zsebben, jó fokos a kézben, meleg lábbeli (mert alulról fázik föl az ember) s azután mehetünk, csak egy kis ráérős idő legyen hozzá. Ez azonban nem nagyon könnyen jut ki a városi hivatalos embernek. Legfeljebb a vasárnap délután. De hát egy délután nem lehet messzire menni. Magunknak is volna egy ilyen tanyánk, amit igy télen érdemes volna fölkeresni, dé messze van, nem lehet megjárni egy délután.

A télen egy öreg cimborám meghívott a tanyájára, egy ilyen délutánra, mivelhogy ez közelebb van. Jól meghánytuk-vetettük a dolgot, mert éppen ráértünk. Az úgy volt, hogy én is éppen a gyereket adtam föl a vasútra, meg a cimbora is a gyerekét adta föl a vasútra, mert mind a két gyerek a gépészmérnöki tudományokkal bajlódik odafönt a Budapesten. Kissé szigorú sorsban vannak, nem „egyetemi polgárok“ azok, nem is „hallgatók“, hanem tanulók, mintha csak a műegyetem a középiskola kilencedik meg tizedik osztálya volna: szabadságot csak ritkán kapnak, mert sok a dolog. Most is, hogy két hétre itthon voltak a lelkek, úgy mentek vissza, hogy a nyárig nem jönnek haza, mert „sok a dolog“. Az ördög bújjon ebbe a dologba, csúnya szerzet ez, mert akárhogy fogyasztja is az ember, mindig marad belőle.

És hát mint a paraszti nóta mondja, vitte a gyerekeket sikoltozva az vason az bagony és hát mit tagadjuk, hiszen ezt is a nóta mondja, mind két szemem könnybe lábadt, úgy néztem én teutánad. Ahogy elment a vasút, leültünk a vendéglőben egy pohár bor mellé. Mélységesen hallgattunk.

— Azt mondja egyszer a cimbora :

— Hát mönnek a gyerökök.

— Az ám, — mondom mönnök.

Idő múltával én mondom:

— Hát, pajtás, mönnek a gyerökök.

— Az ám — mondja. — Mönnek. Már alighanem Dorozsmán vannak.

E pillanatban úgy tetszett mindkettőnknek hogy ielketlenság lenne a gyerekeket igy Do- rozsmán elhagyni. Várjuk ki, amig fölérnek Kistelekig. Hat jó, ezt valóban meglehet tenni. Azután azt mondtam :

— Várjuk ki, inig Félegyházáig fölérnek a gyerekek.

— Hát ezt is meglehet tenni.

No igy aztán kivártuk, amig egészen Ceglédig fölértek a fiuk, onnan azután a jó sorsukra hagytuk őket. De ezen idő alatt szó szót ért, beszéltünk erről is, arról is s közben indítványozza a cimbora, hogy gyerünk ki vasárnap a tanyájára. Itt van közel nincsen mesz- szire, csak másfél óra járás kocsin. Az ut jó, a ló jó, a kocsi rendes: mi kell egyéb ?

— Mit tudom én, hogy mi lesz velem még vasárnapig. Hátha éppen nem futja az időből ?

— De futni kell. Az ilyesmire rá kell érni. Kell az, hogy néha megfujja az embert a szél.

Ez megint igazság. Hiába, ki kell néha menni a sok kőfal és kőszénfüst közül, mert másként megpenészedik és túlontúl kormos lesz az ember.

— Azonfölü! — mondja a cimbora — még majd egy meglepetéssel szolgálok.

— Meglepetéssel ? Talán valami szép régi dolgod van odakint? Kép vagy porcellán ?

Néha ugyanis ez igy szokott lenni. Régente az ócska holmit nem kótyavetyélték el, hanem ha uj berendezést vásároltak a boltosoknál a városi ház részére, a régi cók-mókot kiküld-