A Szatmári Országos Tűzoltó Kongresszus Lapja, 1908 (1-2. szám)
1908-08-14 / 1. szám
A SZATMÁRI ORSZÁGOS TŰZOLTÓ KONGRESSZUS LAPJA. A mikor én tűzoltó főparancsnok voltam. Mert voltam ám én az is. Ma is őrzöm a k. u. k. 15-tes Corps-Commandó erre vonatkozó dekrétumát. A dolog úgy történt, hogy 1890-ben ezredemmel együtt jó magamat is Plevljébe — ebbe a pokol háta mögött lévő. katonailag megszállott török tartomány ronda városába — temetett el a k. u. k. Reichs- Kreigs Minister ur őexelentiájának legmagasabb rendelete. Szerelmetes, fájó szívvel hagytuk ott ami szép Budapestünket. Két napig vitt bennünket a gőzmasina kereke, nyolc napon át pedig már a lelkünket is majd kikutyagoltatták velünk. Másnap, ahogy megérkeztünk, volt a nagy átadás. Nagy fene Stations Befehl-ben volt felsorolva, kinek milyen mellékfoglalkozása lesz ott, nehogy halálra unjuk magunkat. A generális ur legmagasabb kegye engem »állomás tűzoltó főparancsnoknak nevezett ki. E váratlan megtiszteltetés nagyon meghatott; büszke önérzettel gondoltam a generális csákójára, remélve, ha más nem, legalább generális csákó lesz a többi közönséges hadnagyoktól megkülönböztető jelvényem. Első dolgom volt kiérdemült elő-/ dömhöz menni s tőle egyet s mást megtudni. — Hát pajtás minden esztendőben kivezényelnek melléd 6 bakát és 1 altisztet az ezredből, ugyanennyit a török zászlóaljtól ; beosztanak még ezekhez 2 vár-, 2 hegyi tüzért, 2 utászt, 2 huszárt, 2 szekerészt, 2 sanitáts-katonát. Azokat egyszer szemlére rendeled s rájok rivalsz, hogy tűz esetén a fővártánál gyülekezzenek. Ennyi az egész. — S a tűzoltó-szerek, a gyakorlat, a... — Tűzoltószer talán nincs is. Gyakorlat? Hát ez meg mitől jó? Komédia az az egész. — S ha mégis tűz talál lenni? — kérdém érthető zavarral. — Hát szépen leég a török hán (ház). Egygyel több, vagy kevesebb, az nem számit. Reményfosztottan hagytam ott elődömet, lemondtam a generális csákóról, egyáltalán csakhamar elfeledtem mindent, miként egykoron a csapot s papot Csokonai Vitéz Mihály, talán még azt is, hogy én vagyok a plevljei kinevezett tűzoltó főparancsnok. Néhány hónappal később fránya nagy inspicierung volt Plevljén. Appel lovassági tábornok ur őexellentiája (az Isten nyugtassa békében!) tisztelt meg látogatásával bennünket. Amikor végig ins- picirozta a gyalogságot, lovasságot, tüzérséget, utászságot, a szekerészeket s a sza- nitätekat (ezt a két csúnya fegyvernemet) s a török effendinél pompás 6 féle bárány menüből álló ebédet végig evett s egy csomó finom szörbetet ivott, — hát hogy a sok bárányhustól-e, vagy a sok szörbettől, de elég az hozzá, hogy bolond ötlete támadt, — félreverette a garnisons spital kápolnájának harangnak csúfolt csöngettyüjét. Ez volt ugyanis ott a tűzet jelző vészjel. — Tűz, tűz! — hangzott mindenfelől. Ezt kiabálta egymásnak baka, huszár, furvézer. Elképzelhetik szeretve tisztelt olvasóim, a milyen nagyokat dobbant szivem, ugyanolyan nagyokat ugrottam én, a tűzoltó főparancsnok e szóra. — Tűz, tűz, ezt hallom, de hát hol van ? — kérdém vad rohanásomban. — Sehol semmi, — nyugtat meg tűzoltó hadseregem. — Az ördög űz aljas játékot velünk bizonyosan, — mondám embereimnek. — Az ördög én vagyok, — szóllalt meg hátam mögött Appel őexellentiája — de hol vannak az ön műszerei tűzoltó főparancsnok ur? Kedves tűzoltó bajtársaim ! Szeretve tisztelt olvasóim! Úgy hiszem, nem kívánják tőlem, hogy papírra tegyem, hűen lefessem azt a kutyának való érzést, mely abban az elátkozott percben keblemben dúlt. Miként a tiszta kék égboltról lecsapó .... stb. stb ........De nem gyötröm Ön öket siralmas lelkiállapotom leírásával. Elképzelhetik azt Önök úgy is. Elég még annyit elmondanom, hogy tűzoltógárdám- valahonnan előkeritette a szivattyút, a tömlőket, a létrákat. De milyen állapotban!... azt a rósz példa kedvéért szintén jobb lesz elhallgatnom. A végét azonban a tanulság okáért mégis csak el kell árulnom: Appel őexellentiája úgy megmosdatott, hogy még sör- bettel se lehetett volna kedvet önteni belém. Aztán három napi zavartalanul csöndes világtóli elvonultságomban elmélkedhettem azon, minek is hallgattam az én kedves hivatalbeli elődömre. —Mi»i£'ssy Vilmos. A fejérvármegyei tűzoltószövetség egyik közgyűlését több évvel ezelőtt egy ízben Alcsuthon tartotta, hol tudvalevőleg boldogult József főherceg a mostani hasonnevű kir. herceg édesatyja volt tényleges tűzoltó parancsnok. A szomszédos Gyúró község ez időben vásárolt uj fecskendők a Geitner és Rausch budapesti cégtől, melynek akkor még fecskendő gyára volt. A község attól tette függővé a fecskendő átvételét, ha a megyei szövetségnek szóbanforgó gyűlése alkalmával szakférfiak által eszközlendő próba után a fecskendő kifogástalannak bizonyul. Viszont a gyáros is — meg lehet elmés reklám céljából — azt ígérte, ha az említett próba reá nézve kedvező eredménynyel fog járni, elenged a fecskendő kialkudott árából 100 forintot. A próba megtörtént és pedig mindkét fél megelégedésére, a megállapodásról azonban nem volt a vizsgáló bizottságnak előzetes tudomása. A próba után a boldogult József főherceg odament Vida Pál szövetségi titkárhoz és nagy örömmel kacagva újságolja, hogy no Vida ur *most az egyszer mi csaptuk be a zsidót, mert a kedvező eredmény ellenében kicsuszitunk tőle 100 pengőt«. Persze Ö Fensége azt hitte, hogy a cégtulaj donospk német hangzású nevükkel zsidó emberek. Pedig hát tévedett, mert biz azok jóravaló katolikus emberek voltak, a mint hogy a cég utóda és jelenlegi tulajdonosa Köhler István szivattyú gyáros is katolikus ember, kinek —- mint hallom — már pap fia is van. Ugyanezen ülés arról is emlékezetes, hogy azon, mint orsz. szövetségi védnök maga József főherceg elnökölt, és pedig nem csak úgy parádésan — mint ez néha más esetekben elő fordul — hanem maga is élénk részt vett az ügyek tárgyalásában. Tűzoltóságunk múltja és jelene. Egy öreg tűzoltó, aki sokat tapasztalt életében, mondotta, hogy a közönség részéről több gúny kisérte tűzoltói működésében, mint elismerés. Ez a kijelentés emlékezetembe hozta gyermekkori benyomásaimat, miket a szatmári tűzoltósággal szemben szereztem. S mondhatom, nem a legbarátságosabb érzelmeket tápláltam azon intézménynyel szemben, amelyet ma szívvel lélekkel szolgálok s amely meggyőződésem szerint az emberbaráti intézmények között első helyen áll. Még ma is tapasztalható a közönség érzésben és gondolkozásban kiskorú elemei részéről, hogy a tűzoltókat önfeláldozó munkájok közepeit nevetség és gúny tárgyává teszik. Az ember keresi a logikai kapcsolatot a leghumánusabb cselekedet és az azt kisérő léha érzések között. Az az idő, amelyre én is emlékszem, hogy a tűzhöz kivonuló tűzoltóságot a közönség tüntetőleg ellenséges indulattal fogadta s a viccelődés és gúnyolódás sokesetben csaknem tettleges inzultusig fajult, nem is volt olyan régen, tehát személyes tapasztalataimra is hivatkozhatom, midőn azt állítom, hogy ennek a megfordított szimpátiának a sikertelenség volt egyik főoka, mert biz tűzoltóink az első .kezdetleges fölszerelésekkel és tökéletlen tűzjelzési viszonyok mellett, nem dicsérniiiettcfrtrrisá-- gosan fényes sikerrel. A tömeg pszichológia pedig könnyen hajlik a gyarlóság kigúnyolására. Alig három évtizedes múltra visszatekintő önkéntes tűzoltóságunkat, (mert hiszen kezdetben csak önkéntes tűzoltóság volt,) körülbelül két évtizeden át jóformán csak az ügyszeretet és a legnemesebb emberi érzésből fakadó lelkesedés tartotta fenn. Sok év fáradságos munkája kellett hozzá, hogy tűzoltói intézményünk annyira amennyire kiemelkedjék lenézett állapotából. Mai színvonalára pedig az utolsó évtized, jobban mondva a legutolsó évek alatt emelte az öntudatos haladás alapján álló parancsnokság a város közönségének támogatása mellett. A viszontagságos idők sok nehézsége között nem első volt a szerek tökéletlensége. Ezekhez egyéb hiányok is jártak úgymint állandó fizetett őrség és fogatok hiánya. Ez okozta a felkészülődés nehézkességét, ami természetesen a kivonulás kése- pelmességével járt. Ebből ismét az következett, hogy mire az őrség a vész helyére ért, már nem sok dolga akadt. Azt elvégezték az elemek, vagy a helyszínén korábban megjelent laikus közönség jól alkalmazott segítsége. Ha pedig elég ideje korán ki is érkezett az őrség egy kezdetleges egyéni és csapat fölszereléssel, vízszerzési nehézségekkel kínlódva sokszor hiába fejtett ki emberfeletti munkát. A város törvényhatósága csak nehezen jött arra a belátásra, hogy a tűzvédelem egyszersmind hatósági feladat s igen mostohán bánt el a tűzoltói intézménynyel. Nagy tűzvésztől a gondviselés megkímélte városunkat. Azt kell hinnünk azonban, hogy egy ilyen csapás lett volna alkalmas fölrázni a régieket azon elfogultságból, amelylyel a tűzoltóság intézményével szemben viseltettek. Közel feküdt Nagykároly szomorú példája, ami ezt a feite-
