Szatmári Napló, 1905. május (2. évfolyam, 59-68. szám)
1905-05-07 / 60. szám
2 SZATMÁRI NAPLÓ 1905. május 7. közé szorítottak, mint az ipari és kereskedelmi pályák. Ha már most mindezekből le akarjuk szűrni a tanúságot, hogy irányt szabhassunk a magyar nők térfoglalásának akkor abban állapodhatunk meg, hogy legyen a nők mozgalma oly irányú, hogy ne veszélyeztesse a férfi keresetét és ne vétsen a nőiesség ellen, azaz tartsa szemelőtt a szükségeset és a szépet. Adózás — Létminimum. Nemzetállamban az adózást a nemzet önmagának szavazza meg. Az állam, hogy öncélját teljesíthesse, szükségletre szorul. Á szükséglethez szolgáló anyagi eszközöket egyrészt a polgárok adóztatása, másrészt egyéb önálló gazdálkodása révén fedezi. Az állam kiadásainál vezérelv mindig az legyen, hogy azok a nemzet jólétét mozdítsák elő. Produktiv, akkor lesz az állam- kiadás, ha általa legalább annyi előny nyuj- tatik a nemzetnek, mint a mennyi attól elvonatott. A szükséglet fedezési alapjául szolgáló adózás főelve pedig az legyen, hogy min- J denki képessége szerint adózzék. Legyen az adó általános, azaz minden állampolgár fizesse azt. Szedessék az a létminimumhoz szükséges összegen felüli tiszta jövedelemből. Ne ellenkezzék az erkőcstannab és a polgári, politikai jogokkal; azaz ne nyújtson alkalmat az erkölcstelenség terjesztésére vagy a polgári szabadság czorbitá- sára. Az állami kiadásoknak a kis jövedele- mekre háruló terhei megszüntetése céljából — proggressziv adózási rendszer hozandó be, melynek alapján a jövedelem ne arányosan befolyó százalék szerint, hanem nagysága szerint haladványban adóztassák meg. A magyar kisiparosságra nézve a mai adózási kulcs (10 %) nagyon terhes. A méltányosság és igazságosság követelménye, hogy'jja tetemesen alantabbra szállíttassák le. Mondjuk 3—4 %'ra> am‘ legjobban felelne meg a kisiparosság adózási erejének. — Talán grófi gyerek — tette hozzá az asszony. Aztán egyszerre elkomorodtak. Mintha egy gondolatuk lett volna. És szólt az ember: — Eh, minek is nekünk gyerek! Ha eddig nem volt, ezután se kell. Egyebet se tenne, mint bőgne nappal és éjjel. — igazad van — jegyzi meg az asz- szony — szegényesen éltünk idáig gyerek nélkül, most hogy lesz mit a tejbe aprítani, csak galibát csinálna egy poronty. — Ez az igaz beszéd — folytatja a férfi — vidd csak azonnal vissza, honnan elhoztad. És az asszony gondosan bepólyázta a fekete kendőbe a gyermeket és vissza vitte oda, a honnan elhozta. A két beteg. A méltóságos asszonynak volt egy kis fiúcskája meg egy kis kutyuskája. A Lacikával (igy hívták a gyermeket) a nevelőnő foglalatoskodott és sétára ment vele, a Lu- lukával (igy hívták az őlebet) ő méltósága játszadozott, karjára vette, ölébe tette, megmegcsókolta az orrát, szemét, száját és naponta kikocsikázott vagy kipromenádozott vele. Ha rossz volt Lacika (a nevelőnő be- pansszolása szerint) ő méltósága saját becses kezeivel elnáspágolta; ha csintalan volt Luluka; a méltóságos asszony büntetésül nem vitte magával, de mikor haza jött fájó szívvel (alig tudta nélkülözni a Felette ajánlatos külön iparadó megái- ! lapitása tekintettel az egyes iparágak viszonyaira. Egészséges adórendszer alapján az iparosság kötelességszerüen fogja megtenni mindazt, ami az államháztartás gépezetének működéséhez szükséges. Az embernek joga van életéhez. Ez emberi jog, melyet a nemzetállam is elismer. Védelem alá keli venni azon minimális eszközöket, melyek az ember létfentar- tásához szükségesek. Nem alamizsna ez, j hanem, jegyezzük meg jól, az embernek természetadta joga, mit az államhatalomnak is becsülni kell. Törvényileg kell biztosítani, hogy e tekintetben a polgár élete oltalomban része- sitessék. Az államnak sem lehet érdeke, hogy polgárai megfosztassanak életfentar- tásuk legelemibb feltételeitől. Hisz az állam gépezetének is szüksége van egy bizonyos minimális erőanyagra, hogy akadálytalanul teljesíthesse működését, bárhonnan is veszi azt. Ha azonban tőle ez megvonatik, — úgy existenciája kockán forog. Minden polgár létminimumán felüli vagyonához mérten adózzék az államhatalomnak ; a létminimumhoz szükséges eszközök felmentendők az adózás alól. A létminimum nemcsak az adóval, hanem mindenféle követeléssel szemben védve legyen. Ez a családi tűzhely szentségének védelme. A családi tűzhely védelmének (angolul : homtaid) intézményével, illetve a létminimum biztosításával elérjük azt, hogy a kisiparosságot könnyebben tudhatjuk a középosztály számára fentartani. Ezen intézmény nem egyoldalulag a kisiparosságra, hanem a többi kisebb (kisgazda, kiskereskedő, hivatalnok, munkás) existenciákra is teljes egészében kiterjesztendő. H I R E K. Május. Virágillat és madárda! köszönti, orgonának lila szirma szőnyeget terít elébe, a hálaadást a fülemüle adja meg hozzá. Poéták rímekbe szedik a bübáját, fiatal szivek dobogásba jönnek a hallatára, fásuló lelkekben visszhangja kél a múltaknak. Hiszen május a szerelem hónapja s a menynyi reményt fakaszt, ugyanannyi emléket tár föl a régi időkből, amit a háládatian emberiség mindig szebbnek talál a jelennél. Szebbnek azért, mert a boldogságot sohsem lehet a maga hóditó nagyságában átérezni akkor, amikor megérkezett. Ereje csak később nyilvánul meg, mikor szünő- ben a lélek elfogódottsága s tisztán látja leszűrt eredményét egy régi időnek, amely talán éppen ellentétben áll a jelennel és ezért hatalmasabb a megnyilvánulásában. Dal, virág és szerelem, mondja a poétalélek. Hurcolkodás, házbérne- gyed . . . teszi hozzá a prózai ember, el is nevezik érte cinikusnak, pedig hát voltaképpen csakis a gondtalanok látják május első napját olyan bűbájosnak, mint azt lefestik. Maga a trobadur is napóleoni haditerveket fűz április 30-ának éjszakáján a háziúr ellen s mig dalba szövi a virágnyitó hónap poézisét, lelke mélyén kivezető utat keres abban a birodalomban, amelyben pénztelenség és a furfang járnak karöltve. Hanem azért a vers megszületik, mert a ragyogó napfény s a virágillatos levegő ihlete erősebb a prózai gondoknál, legalább egy napra . . . És a templomokban is felzendül az Ave Mária s a Madonna oltára elé tódul a hivő sereg, mert a katho- likus egyház az Isten anyja hónapjának szenteli a virágos májust. Az érzések s eszmék bűbájos hónapjának első napján a szivek milliói ünnepeltek, különböző eszmék és különböző érzelmek, de főiemelők, mint amilyent csak a virágfakasztó május varázsa kelthet az emberiségben. kutyuskát), és látta mint siránkozik az öleb, majd örömében ugrándozik előtte és nyalogatja szoknyája szélét, érzékeuy lelke nem tudott tovább haragudni a kutyuskára és fölemelte és puszizta és valcerezett vele. És megesett, hogy Lacika egy nap erősen köhögni kezdett, a torkát fojtogatta valami, nagy láza volt. A nevelőnő tudomására adta a méltóságos asszonynak az eseményt. Ő méltósága megnézte a fiút, aki éppen akkor nem köhögött, a torkát sem fojtogatta pillanatra semmi. — Kis meghűlés — szólt a méltóságos mama — kis gyomorelrontás. Nem kap enni, de adjanak a torkára egy vizes bo- rongatást. És megesett, hogy Luluka egy nap csak nyöszörögni kezd és egyebet se tett, mint nyöszörgött. Nem ugrándozott, nem íiránkolt, mint annak előtte, nem nyalogatta úrnője tenyerét, arcát, szoknyája szegélyét. A sarokba kecmergett és csak nyöszörgött. — Jézus Mária! — kiáltott fel rémülten a mama, azaz pardon az úrnő. — Mi baja van Lulukának? Édes kis Lulucikám, mi lelt, mi fáj ? Szegény kutyuskám, drága fiacskám, valami bajod esett. És becsöngette a szobalányt. — Hamar szaladjon el az orvoshoz! De várjon csak, nem ahhoz, aki a mi utcánkban lakik, hanem ahhoz a másikhoz, az állatorvoshoz, aki a harmadik utcában, balra a második házban lakik. Mondja, hogy tüstént jöjjön el, mert a Luluka halálosan beteg. Hát rohanjon. És a szobalány elvágtatott, miközben a méltóságos asszony szalonjával szomszédos szobában Lacika szaggatott, de erőteljes köhögése volt hallható. Többet észszel, mint erővel. Az országúton haladt két vándorlegény. A mint lassú léptekkel bandukolnak, szinte egyszerre pillantottak meg a földön mindaketten egy erszényt. Utána kaptak, az egyik felét az egyik, a másik felét a másik fogta görcsösen. Mindakettő magának akarta vindikálni a tulajdonjogot. Egyik sem engedett. Szó szót követett, majd midőn berekedtek a nagy disputálásba, nem voltak restek karjaikat is segítségül hívni. Kékre, vörösre verték egymást; megrugdosták, félholtra öklözték egymást, mig az egyiknek a verekedés hevében ötlete támadt. — Hopp, megállj ! Talán igy agyonverjük egymást, s aztán az ördögé lesz az erszény. Nem volna jobb testvériesen, baráti módon inegosztozkodni a tartalmán, annál is inkább, mert egyszerre láttuk meg. — Mondsz valamit, — szólt a másik. Szent a béke és közös az erszény tartalma. Ezzel az első felvette a verekedés közben eldobott erszényt, kinyitotta, hát benne nem volt egyéb mint — két gomb. Egymásra néztek és hallgattak. Szótlanul folytatták tovább az útjukat. H. Hahn Ilona.
