Szatmári Napló, 1905. május (2. évfolyam, 59-68. szám)
1905-05-10 / 61. szám
2 SZATMÁRI NAPLÓ 1905. május 10. tost megbüntetni, de nem 1—2 koronára, bizonyára kevesbednék ezzel is a nyári tüzesetek száma. Nézzük továbbá a már említett statisztikai kérdő ivet. A nyári tüzesetek több mint 50 százalékánál azt találjuk bejegyezve, hogy a tűz keletkezésének oka kideríthető nem volt. Ezen ki nem derített esetek legnagyobb részében feltétlenül megállapítható lenne, hogy a tűz eldobott gyufaszál véletlen meg- gyuladása folytán keletkezett. Milyen gyufát is használ a falusi nép. A ki meggyőződni akar, kérdezze meg a szántóföldön dolgozó „polgárt“ „van-e egy szál gyújtója“. — Száz eset közül kilencvenszer ez a felelet: „Van kérem alássan, de csak ilyen komisz gyújtó“ “ — azzal kivesz a mándli zsebéből 2 szálat, mert egy szállal ritkán gyújt rá, megriszálja felemelt jobb lábán megfeszült nadrágján, azzal készen van a tűz, rá lehet gyújtani. Svéd gyufát nem láttam én még falusi embernél soha, ha az ember kérdi, hogy miért nem azt használja, azt feleli: „Hja kérem, az drága, az urnák való és szélben nem gyulád meg. Ebben igaza van, egy krajcár ára komisz gyufa 212 szál, svéd 56 szál, tehát éppen negyedrésze a komisz gyufának. De nem gondolja meg a falusi ember, hogy takarékossága már számtalan esetben meg- boszulta magát. A komisz gyufa ha egy kissé nedves, nem gyullad meg, természetesen eldobódik, kikerül a szeméttel s forró napra, itt elegendő, hogy valaki véletlenül rálépjen, azonnal lángra lobban, meggyujtja a szemetet, száraz avart s mire észre veszik, már ég a trágyadomb, kazal vége, most ha szél fuj, kész a veszedelem, elhamvad számtalan embernek összes vagyonkája, úgyszólván koldusbotra jut s miért? — azért, mert a komisz gyufából 200 darabnál is többet adnak egy krajcárért. Hány tüzeset keletkezett már ily módon ; nem tehetne e talán a komisz gyufa gyártását mint közveszélyest betiltani, hogy ne legyen alkalom gyufán kezdeni a takarékosságot. Hiába kezeli az orvos betegét, ha a baj csiráját, keletkezési okát el nem találja, hiába alkotank mi is rendeleteket tűzvész terjedése és meg- gátlásáról, ha a bajokat csirájában nem i orvosoljuk. S.-f. Nyílt levél a „Heti Szemle“ tek. Szerkesztőjéhez.*) A 16. számban „Hát ez micsoda“ ci- | mü rövidke közleményt kiollózva elküldték nekem ismerőseim, hogy mulassak rajta, azon a sok ízetlenségen, ami e pár sorból j kiri. Hát csakugyan lehetne rajta mu- j látni, de én bosszankodtam, mert engem szerfelett tud bosszantani, ha szándékosan megbántja valaki ismeretlen embertársát. A j kiollózott papírdarabról megismertem a „Heti Szemié-“t, a tartalomról annak célzatát. (A közlemény célzata természetesen | megfelel a lap szellemének, erről azonban j én nem szólok, ez engem s azt hiszem senkit sem bánt.) Véletlenül barátom is akadt, aki az aranyos-megyesi zsidót és „dámáját“ ismeri. Elmondta nekem az esetet. A kettőt összevetettem és tiszta képet alkottam magamnak a kis incidensről. Nem érdemes a dologról beszélni. Annak a „keleti ábrázatu arrogáns ur“-nak fellépése ha butaságra vall, a tisztelendő urnák azonban módjában lett volna atyai intelemmel az urfit megdorgálni, ez helyes lett volna és a nagy közönség sem tudott volna az egész dologról semmit. E helyett azonban elszaladt a tisztelendő ur a közvéleményhez, — és különös.véletlen, éppen a „Heti Szemlédhez, — és ott, gondolom, — felháborodással adta elő kalandját: No, hát tűrhetjük ezt, hogy egy zsidó ficsur ilyen hallatlanul és szemtelenül vakmerő legyen Isten felkent papjával szemben, ezért elégtétel kell, álljon elő a „Heti Szemle“. Hát kapott az a tisztelendő ur elégtételt? Hát azt gondolta az a tisztelendő férfin, hogy olyan hallatlan sérelem érte, hogy a világrend egyensúlya abból a régi kerékvágásból kizökkent és a „Heti Szemle“ azt egy E rovatban közlőitekért nem felelős a Szerk. pillanat alatt irói szellemével helyreállította? Ezt tanítja az Önök vallása ? Én ugyan zsidó vagyok, de azért annyit az önök vallásából is tudok, hogy Krisztus még Pilátusnak is megbocsátott, pedig az nagyobb bűnt követett el, mint a mi zsidónk. De hát én mindezekről nem szólok. Ez a papi lelkiismeret dolga. Arról sem tartok értekezést, hogy igenis az illem hozza magával azt, hogy ha bemegyünk egy helyiségbe, az ott jelenlevőket köszönteni szokás, — nem kell, — az illem sohasem parancsol. Hogy a vasúti szakaszok közhasználatra szánt helyiségek, ez még nem jelenti azt, hogy az illem szabályai ott megszűntek. Sőt ott még jobban kötelezők mint másutt. Ha bemegy t, szerkesztő ur egy vendéglőbe vagy kávéházba és leül egy asztalhoz, nem üdvözli Ön az ott ülő ismeretlent? Ha nem, az ismeretlen sem fogja respektálni az Ön reverendáját. A vasúti szakaszszal éppen igy vagyunk, különbség csak annyi, hogy az egyikben székek, a másikban puha vánkosok vannak. Itt nálunk, Budapesten úgy vannak nyilvános, közhasználatra szánt helyiségek, (ha feljön, majd nézze meg őket t. szerkesztő ur, olyanok, mint egy-egy nagy villamos kccsi, csak nem szaladnak) a körutakon, forgalmasabb utcákon óriási látogatottságnak örvendenek, ezekben a köz- használatra szánt helyiségekben netn kell köszönteni az ismeretlent, sőt még az ismerőst sem. No de menjünk tovább. Mert ebben a pár soros közleményben nagyon sok minden van, amiről lehet elmélkedni. Disting- váljunk egy kicsit t. szerkesztő ur. Az a zsidó „ur féle“ viselkedésével hatványozott butaságot áruit el, mert szó nélkül kellett volna hagynia az ártatlanul provokált tisztelendő férfiú illetlenségét. Úgy van, ebben igazat adok Önnek. Azt azonban nem hiszem, hogy az „ur féle“ zsidónak utitárs- nője is belefolyt volna a kis ügybe. Sőt merem állítani, hogy ez a közlemény ilyen alakban egyszerű hazugság; mert még egy zsidó nőről sem lehet feltételezni azt, hogy olyasféle megjegyzéseket tesz egy úri emberre, hát még egy papra. Hát kérem a hölgyet ki kellett volna hagyni a játékból. A józan Ízlés és az illem legelemibb sza- báija is megköveteli, — s itt már nem a szokás diktál, de az udvariasság parancsol, hogy egy ismeretlen úri nőről tisztességes hangon beszéljen és írjon zsidó, katholikus és minden felekezetbeli. Mert mit csinálna t. szerkesztő ur, ha például annak a hölgynek férfi rokona kérdőre vonná Önt azért a hangért és kifejezésekért, melyet közleMiért nem mond néki ilyeneket a férje ? Mert nem szereti. Kezdte szívesen hallgatni az őrültségeket. Régóta nem érzett mámor fogta el. Akkor sem tiltakozott már, midőn rábeszélni igyekezett, hogy hagyja el az urát és kövesse őt egy ismeretlen világba, a végtelen tengeren túlra. És miért ne?! Miért kell neki azzal az emberrel együtt élnie? Még a véletlen is segített. Vámosnak néhány napra el kellett utaznia hazulról, épen a legalkalmasabb idő, hogy örök búcsút mondjon boldogtalansága, rabsága aranyos kaliczkájának. De mi lesz a gyermekével? Magával vigye? Van-e joga elrabolni őt atyjától? Nem! Gizi az atyjáé marad. De egy bucsucsókot mégis csak szabad lesz elvinnie. Gyermeke fölé hajolt. Gizi nyugtalanul mozgott ide-oda, arcza égett és apró kezecskéje olyan forró volt. Az anya aggódva nézett gyermekére. Félig nyitott, sáppadt ajkai közt el- : elakadt lélekzete, mellecskéje nehezen emelkedett föl és alá, szemmeit bágyadtan nyitotta föl s gyönge elhaló hangon suttogá: — Mama! Mama ! — Itt vagyok édesem. Mi bajod, hol fáj? mondd gyermekem? Giziké nem tudott válaszolni. Szemei újra bezáródtak, úgy feküdt hófehér párnái közt, mint egy halott. Az anya kétségbeesett kiáltással fu- , tott át a szomszédos szobába. — Orvost! Orvost! Mit törődött most a tengerész tiszttel, aki már türelmetlenül várta az állomáson. Nem gondolt most senkire, semmire, csak beteg haldokló gyermekére. Meg jött az orvos. Valami csilapitó szert adott a kicsikének és a mama gon- ; dós ápolásába ajánlotta őt, mert a hirtelen betegség egyike volt a legveszélyesebb gyermek-betegségeknek. — Melletted maradok, gyermekem, nem hagylak el, — zokogott a szép asszony. Nemsokára jelentették Dezsőt. Borzalom futott végig a lelkén. — Nem fogadok senkit, — kiáltá hevesen az inasnak, — mondja meg a kapitány urnák, hogy nem hagyhatom el beteg gyermekemet. A tengerésztisztet nem elégité ki a válasz. — igen fontos ügyben óhajtok beszélni őnagyságával, — üzente be ismét. Karola felkelt, még egy gyöngéd pillantást vetett a kis betegre s belépett a mellékszobába, a hol a kapitány várakozott reá. Az anyai szeretet erejét érezte keblében. — Mi ez ? — kérdé ingerülten Dezső. — Miért várakozott ily sokáig? — Mert nem akarok önnel menni. Nem remegett a hangja, mikor kimondotta. Néhány másodperczig némán néztek farkasszemet s aztán büszkén hidegen váltak el. Karola bement kis betegéhez, a tengerész pedig a legelső vonattal elhagyta a várost. Mikor Vámos hazajött, neje már futott elébe. — Végre, Végre! — kiáltá könnyes szemekkel, — az orvos épen most mondta, hogy van remény. A meglepett férj átölelte hitvesét. Mi történhetett távollétében, Karola igy még soha sem fogadta. Nem akart hinni szemeinek. Mily változás állott be neje egész lényében. Mily gondosan, mily szeietettel ápolta kisdedét! Karola aztán bevallott mindent s a férj megbocsátotott neki. — Miért akartál eltávozni tőlem éde- desem ? — kérdé később, midőn a kis Gizi arczárói már kezdtek eltünedezni a láz rózsái. — Mert azt hittem, hogy nem szeretsz, hogy oly hideg voltál, s soha sem igyekeztél szivemet megnyerni. — Tekints reám! Hallgatagon csüggeszté fejét keblére a nő, karjai átölelték a boldog férjet, aki csak annyit tudott meghatottan mondani: — Ki fogom érdemelni szerelmedet! Alpári L.
