Szatmári Napló, 1905. március (2. évfolyam, 39-49. szám)
1905-03-22 / 47. szám
Szatmár, 1905. márczius 22. Szerda Második évfolyam 47. szám. NAPLÓ FÜGGETLEN ÚJSÁG ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Helyben házhoz hordva: Ejjész évre 8 K Fel évre 4 K Negyed évre 2 K Vidékre postán küldve: Egész évre 9 K Fél évre 4.50 K Negyed évre 2.50 K Egyes szám ára 2 kr. (4 fillér.) Megjelenik hetenkint kétszer szerdán és vasárnap. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : Eötvös-utcza 2. sz. ahova úgy az előfizetési pénzek, hirdetések valamint a lap szellemi részét illető levelek küldendők. Az első diadal. Szatmár, márc. 22. Az idén, márczius idusán történt meg legelőször, hogy a nemzeti zászlók megjelentek az állami középületeken. Mert eddig a kormányok távol tartották magukat, a nemzeti eszméktől és csak a dinasztikus és monarchikus eszmék iránt árultak el nagyobb érdeklődést. Ez a pecsovicsság azután érvényesült az egész állam-kormányzatban s ha egy-egy bíróság vagy más állami hivatal épületén nemzeti ünnepély vagy gyász alkalmával elvétve megjelent a lobogó, az csak az ablakok biztonsága érdekében történt. Csúnya korszak volt ez nagyon: a nemzet lelkiismeretét elaltatták és olyanokat müveitek vele mig kábultan aludt, amelyek miatt szégyenkeznie kell. A nemzeti szellem azonban felébredt s először is szétütött az élős- diek között. A jelszó most már és ismét ugyanaz, amit az emberiség megváltója hirdetett: aki nincs velem, az ellenem van. Vannak most is, akkik azzal felelnek: nem a te nevedben prédikáltunk-e és gyógyitottunk-e? de ezek nem azt hallják: ma velem lész a paradicsomban, hanem, azt: távozzatok álnokságnak cselekedői! Végzet. Úgy óvtalak, úgy reszkettem érted, Sóhajom kisérte minden lépted. Féltettelek a naptól, az éjtől, Emberektől. . . Millió veszélytől. Nyomodba voltam, akár az árnyék, Mintha üdvösséget ott találnék. Mintha annyi tenger szenvedésre Az enyhülés nem késne, Remegő szívvel lestem, hogy a holnap Napja lesz majd örömnek, mosolynak Gyógyul a seb, oszlik a bánat. . . És csoda támad! De jaj! mi lidércként ülte meg a lelkem, Hogy egykoron a hitem kell temetnem, Hogy oda lesz ezer színes álom, Hogy elszakitnak én drágaságom, — Végzetnek hinni nem mertem ezt. Elvenni azt, mi nem tiétek Emberek, hisz ez bűn, ez vétek Esdve szólok néktek Szómat óh halljátok! Vegyetek el mindent Vissza öt adjátok. Balassa Sándor. Az újságíró teremtése. — A „Szatmári Napló“ tárcája. — Rómában nemrégiben Aldo Chierici tollából „Te quarto porterz a Róma“ (A Itt az idő, most vagy soha, hogy a nemzet a saját javára kezdjen munkálkodni. Ha most is elszalasztjuk a vőlegény érkezését, mint a bibliai vigyázatlan szüzek, nem veszünk részt a lakodalomban, hanem siralomban. Már megünnepelte ez a nemzet ezer éves fennállását és még mindig ismeretlen a müveit külföld egy része előtt, még mindig más országnak és pedig éppen gyűlölt ellenségnek saját még mindig jogaiért kell harczolnia. Tovább ez nem maradhat igy, munkálódnunk kell, mert ez a korszak a munka korszaka. Angliát, Németországot, az északamerikai Egyesült-Államokat a munka tette nagygyá s a latin és szláv népek azért maradtak vissza a germán népek mellett, mert nem fejtettek ki hasonló munkásságot. A munka és a vele járó szorgalmas tanulás tette képessé Japánt, hogy a hatalmas Oroszországgal győzelmesen megmérkőzzék. Hogy pedig saját javunkra sikeresen munkálhassunk, annak első feltétele az önálló vámterület. Enélkül nem lehet magyar ipar, ipar nélkül pedig csak úgy élünk, mint a vegetáriánusok, akik csak növényi táplálékkal élnek, holott a természet vegyes táplálkozásra kötelez. Rémkép az, hogy az önálló vámterület mellett nem tudjuk mezőgazdasági termékeinket értékesíteni. — Hiszen a hazai ipar e czélt fogja szolgálni részben és újabb mezőgazdasági termékek termelése is el fog terjedni. Miliókkal adózunk például gyógyszerészeti terményekért a külföldnek; ha ezek tenyésztése nálunk meghono- sul, haszna lesz belőle a termelő mezőgazdaságnak is, meg a feldolgozó iparnak is. A magyar ipar fellendülésével kell, hogy vele járjon a választási jog kiterjesztése az ipari munkásokra is, de nem a nemzetközi szocziálistákra, mert velük szemben is kérlelhetetlenül az az álláspontunk: aki nincs velünk, az ellenünk van! Azok a nemzeti zászlók, a melyek a szent napon az állami épületen lobogtak, azt jelentik, hogy a nemzeti eszme immár bevonult az állami életbe és hova-tovább érvényesülni fog annak minden ágazatában. Meszlényi Gyula temetése — Saját tusósitónktól. — Szatmár, 1905. márc. 21. Ma, a hivatalos tavasz megérkezése napján, verőfényes, napsugaras délelőttön helyezték örök nyugalomra, a szatmári egyházmegye nagyhalottját, Meszlényi Gyula római negyedik nagyhatalom) címen egy könyv jelent meg, amely a római újságíró- világgal, ismertet meg bennünket. Előszavában azonban kissé messzebb megy Chierici és elmondja hogyan teremtette Isten az első újságírót. A szellemes kis apróság a következő: Mikor a jó Isten az embereket megteremtette, úgy gondolta, hogy jó lesz, ha külön-külön mesterséget ad mindegyiknek. Az arkangyalok a trombitáikkal összehívták az embereket, akik már kezdtek szétszéledni a világban és amikor mindnyájan összegyűltek, az Isten mindegyiknek kiosztotta a maga mesterségét. így lett az egyik asztalos, a másik mérnök, a harmadik szabó, a negyedik tengerész, stb. Végtelen igazságosságával Isten úgy intézte a dolgot, mindenki azt a mesterséget kapta, amely legjobban megillette őt: akinek hosz- szu nyelve volt, ügyvéd lett: aki verekedni tudott, katona : aki gyorsan tudott határozni és cselekedni, kereshedő ; aki pedig álmos volt és szerette, ha helyette mások gondolkoztak, király vagy miniszter. így osztogatta Isten a mesterséget és akinek sok bűne volt, megtette néptanítónak, vagy nyugdíjasnak. Ezeknek ugyanis legkeservesebb az életük. Mikor mindenki megkapta a mesterségét, Isten megint szét akarta küldeni az az embereket, de ekkor valaki gúnyos hangon szólalt meg trónja zsámolyánál: — És nekem, uram, nem adsz semmiféle mesterséget? Tényleg az Isten erről az egy emberről megfeledkezett. Hamarjában nem is tudta, mitévő legyen vele. — A mesterségek már elfogytak — monda — nem adhatok neked semmit. Pillanatig elgondolkozott, aztán igy folytatta: — Ti, többi emberek, ti adjátok ösz- sze ennek az egynek a mesterséget. Adja mindenki neki a magáéból, amit jónak lát. Az emberek morogtak, mert ingyen senki sem szeret a magáétól megválni, de mert mást nem tehettek, odaadták azt, ami — legrosszabb volt a saját mesterségükben, az ügyvéd füllentéseit és hazugságait, a művész irigységét és rósz indulatát, a tanító és napijas nyomorának egy részét. Csak a költő adott valami jobbat: megosztotta vele álmait és rajongását. Az Isten nem volt ezzel a fura mesterséggel megelégedve. Elgondolkozva kérdezte magától : — Mit csináljak ezzel a szerencsétlennel ? A kis emberke azonban nem volt kétségbeesve. Nevetve mondta az Istennek: — Ne fájjon a fejed miattam, uram. Megélek én mint újságíró. Úgy is lett. Isten beleegyezett, hogy az utolsó mesterség az újságírás legyen. Alighogy beleegyezett azonban, az első újságíró már kritizálni kezte a teremtés munkáját.
