Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2020. nyár (6. évfolyam, 2. szám)

Társművészetek

Nyiri festményei öntörvényű munkák, sajátos, egységes jelképrendszerrel. Úgy is mondhatnám, hogy minden egyes alkotása önálló, külön világ, ha nem kapcsolná őket egybe egy közérthetőnek tűnő, de valójában áttételes, összetett, megfejtésre váró üzenet, amely az emberi erőfeszítések hiábavalóságáról (Spirál) a női szépség, termékenység bűvöletéről (Ébredés), érzéseink, gondolataink szubjektív voltáról (Gondolatsor), a táj naponta elénk táruló, mesésen rajzos részleteiről (Csipkés táj), a váratlan képzettársítások okozta döbbenetről (Lakatgolgotavirággal, Líranykapü) szól.

Ellentétben a legtöbb kollégájával az egységes összhatást, képméretet, formátumot sem tartja a maga számára kötelezőnek, mert önálló alkotásokban és nem tárlatokban gondolkozik. Ennek nyilvánvaló bizonyítéka többek között az is, hogy hosszú művészi pályája során csak az utóbbi időben rendezett egy-két egyéni tárlatot. Nála a méretet, a formát, a rendhagyó megoldásokat minden esetben az aktuális téma kínálja, adja.

Nyiri Zoltánnak vannak becses, egyedi, míves, örökölt tárgyai: százéves kézi gyaluja, bőrkötéses, mélynyomásos, rézsarkú mappafedele, olyan 100-150 éves lakat, amely máig használható, a felmenői által készített egyedi, gazdagon díszített rámája és még sorolhatnám. Mindezek a tárgyak szinte kivétel nélkül megjelennek, olykor domináns szerepet kapnak alkotásain, központi képelemként olyan érzelmi, emberi üzenetek hordozói, amelyek a szépségről, mívességről, értékközpontúságról, az elődök, a hagyományok szeretetéről, tiszteletéről is vallanak.

A képek tanulsága szerint nyilvánvaló, hogy Nyiri nem kíván feltűnni, vagy minden áron közérthető, népszerű lenni. Komolysággal, szakmai felelősségérzettel, beleéléssel, igényességgel járja alkotói útjait, ránk bízva, mit értünk meg, mit teszünk magunkévá abból, amit elénk tár. Az érteden, obiigát rajongás neki is kevés, őt is zavarja, helyette inkább türelemmel kivárja a lelki közösség alakulásának olykor nehézkes, néha gyötrelmesen lassú folyamatát. Mi mást tehetne, hiszen minden valódi alkotó a dolgok természetéből adódóan, magától értetődően magányos az előzmények nélküli, egyedi alkotói világában.

70