Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2020. tavasz (6. évfolyam, 1. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
Kultuszának ápolása, jelesen a szatmárnémeti Kölcsey Kör, az egri Dsida Jenő Baráti Kör, a miskolci Dsida Akadémia rendezvényei alkalmat kínáltak számára, hogy a hagyományos témaválasztáson — költészetének méltatásán — túlmenően kevésbé ismert cselekvési terrénumára hívja fel figyelmünket: „az erdélyi nemzedéki önszerveződés”-hez kötődő munkásságára, szerkesztőségi tevékenységére, irodalomszemléletére, nyelvművelő írásaira. Tamási Áron szavait idézi, miszerint Dsida Jenő is cselekvő részese lett annak a nemzedéknek, amely „építő kőműves”-ként szolgálta az erdélyi nemzetiségi kibontakozás ügyét. Ezt tette diákvezérként, publicistaként, színházi kritikusként, lapszerkesztőként. Mindenütt, mindenkor és mindenhol, maximális igényességgel, alapossággal. A Dsidáról szóló gondolat- és témakörökből kiemeli a nyelvművelés ügyét. Okkal, hisz a kisebbségi létben élőknek elsőrendű kérdés volt az anyanyelv védelme, megőrzése, ápolása. Miért is? Dsida Jenő indoklása máig ható érvénnyel bír: „.. .aki elvesztette, elfelejtette anyanyelvét, elvesztette és elfelejtette nemzetét is. S az a nemzet, mely elfelejtette nyelvét, elvesztette önmagát”. A korabeli sajtóban való részvételét is magasztos elvek irányították: „.. .publicisztikája a kisebbségi létvédelem szellemében fogant” - idézi a Dsida Jenő szépprózai és publicisztikai írásait közzé tevő Marosi Ildikó szavait. A lapszerkesztőt is az igényesség, a művészi színvonal magasra állított mércéje vezette. Ez nem csupán a munkatársak kiválogatásában érhető tetten, hanem a szerzőkkel szemben támasztott esztétikai elvárásokban is. Amikor megtapasztalta, hogy a politikai áramlatok, világnézeti szempontok teret kívánnak hódítani az irodalomban, határozottan ellenáll, kijelentvén: „a cselekedet nem mindig irodalom, de az igazi irodalom már magában véve is mindig cselekedet”. Ennek szellemében határozza meg, szól a Pásztortűz hivatásáról: „...nem pártirodalmi közlöny (...) egyetlen célja az erdélyi magyarság szolgálata”. Az irodalmi élet ajtaján kopogtatók előtt is magasra emeli a lécet: „csak az igazán nagy és kivételes tehetségeknek volna szabad tollat fogniuk”. Amint fentebb jeleztük, Dsida Jenő is oda állt a szellemi építő kőművesek sorába, de sosem alkudott meg, nem szegődött el csoportérdekek szolgálatára. Ez olvasható ki a Vásárhelyi Találkozóhoz való viszonyulásából is. Cseke Péter ehhez fűződő végkövetkeztetése: „A kisebbségi magyarság sorskovácsolta egységének jövőbeli képét illetően kifejtette: szükségesnek látja, hogy minden világnézeti csoportosulás keretében kiérlelődjenek azok a vonások, amelyek »a kisebbségi önvédelem közös jeleinek« számíthatnak. Egy »új, egyetemes kisebbségi magatartás és gondolkodás« kialakulásában reménykedett.” A Páskándi Géza emlékét megidéző fejezetbe való áthajláshoz Dsida Jenő révén vezet az út. Hisz a költő 1956-ban és azt követően kibontakozó „ébresztéséiben ott találjuk Páskándi Géza érvelését is. Panek Zoltán hangütését követően ő is megszólal, „lándzsát tört Dsida mellett”, szembeszállva az „ideológusi pallost” hordozókkal szemben — mondván —, hogy „megbélyegzéssel (»ráfröcskölt elfogultsággal«) bonyolult kérdéseket nem lehet elintézni”. Ugyanilyen bonyolult kérdéssé vált maga Páskándi Géza is. Elítéltetése, fizikai rabsága esztendei sem törték meg azt a belső szabadságot, amely talicskatologatás közben is eltöltötte. Sőt azon túlmenően sem. „Erdélyi írótársai között ketten voltak, akik nem írták alá az elítélő nyilatkozatot arról, hogy az ötvenhatos forradalom ellenforradalom volt. Marosvásárhelyen Székely János, Kolozsváron Páskándi Géza.” A szabadulását követő évek a kényszerlakhely, a saját néven közlés tilalma nem volt más, mint „a kényszermunka 60
