Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2020. tavasz (6. évfolyam, 1. szám)

Tanulmány, recenzió, kritika

mert minden itt van, ami nincs jelen, ami a miénk volt és elveszett, és lovunk nyári rétet abrakol csillagszóró téli hajnalokon.

De nem csak ezért. Ha valamelyik verssel igazán jellemezni tudom a kötetben megtalált hang teljes poétikai formáltságát, ezt, a Székely ke ve című verset alkalmi utalásán túl is kiválaszthatom. A kötet verseiben Ágh István tárgyiasítani tudta mindazt a teljességet, amely a létezés általunk felfogható egészét képes egy-egy alkotó végiggondolás sodrásában áttekinteni, egymásban megjelenítve egyetlen poétikai alkotássá egybegyűjteni. Az ember által a létezésből belátható események időbeliségét egyetlen időpillanatban, az emlékezés jelenében összefogni.

A világtörténelem, a magyarság és környezete történelmi eseményességét, az egyes ember ifjúságának sodró emlékeit, és a most mindezekre visszagondolás kétségbeesett és mégis ünnepélyesen felemelő széttekintésében koszorúba fonni. A veszteségek és helytállások örömeit és bánatait, a mindig is várt jövőbeli reményt beteljesítő pillanatok élményeit egymást erősítő és a létezés ismerheteden teljességébe fonódó vágyódással összekapcsolni. Berzsenyihez fűződik mindenkor költészete, de most, ezzel a kötettel végleg társává szegődik: az ittlét problematikusságát az „óhajtva” sejtés vágyakozásába oldva. És ezt a személyes létezést Arany János áldott ihletésében egyben „rendületlenül” létezése értelmévé tenni, „Jer, Osszián” intelmeként magára vállalni. Ha már azt hiszem, minden, amit a megszólaláshoz társítottunk eddig, reménytelen, akkor szólal meg a búcsúzó Osszián, aki még tanú volt, most búcsúztató, aki keresi a társakat, akiknek átadhatja az általa fájdalmas vajúdással létrehozott üzenetet. Legyen az Aracs-látomás a frigyláda, amely talán ismét a létezés kétségbeejtőnek látható és az „óhajtva” rendületlenül sejtetett teljességét ködös, homályos énekében egybefonja.

„Kabdebó Lóránt megrázó könyvismertetőjét, benne Ágh István mélyen drámai versével augusztus egyik szombatjának délutánján kaptam meg, olvastam el. Igazi nyári szombat délután volt, forróság, béke, nyugalom. Úgy éreztem, a professzor úrnak meg kell írnom a vers lehetséges keletkezéstörténetét: a Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi Tagozata 2016 szeptemberének végén a Délvidéken, Székelykevén tartotta kihelyezett tagozati ülését, melynek megszervezésére az Akadémia az Aracs Alapítványt kérte föl. Ennek mi örömmel tettünk eleget. Az akadémikusok útjuk során bejárták, megtekintették a Dél-Bánságot, jártak Dél-Bácskában és Szerémségben is. Munkahelyi kötelezettségeim miatt nem tudtam elkísérni a csoportot, de az akadémikus hölgyek és urak hazafelé tartván megálltak nálunk, Horgoson, ahol frissen sült pogácsával és jófajta, homoki borokkal, üdítővel fogadtuk őket. Ágh István olyan szomorú volt, mint a verse. ...És azóta Vathy Zsuzsa sincs már velünk. Kabdebó professzor úr úgy véli, gondolnunk kell az irodalomtörténetre, valamint: ’A történet és a vers értéke csak emeli egymást, ha összetalálkoznak.’ És be kell látnom azt is, a szálak összekötnek. B. J.”

45