Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2020. tavasz (6. évfolyam, 1. szám)
Szatmári szerzők
kezét rátette a koporsó szélére, és akkor már tudtam, hogy mégiscsak magánál van, mégiscsak eljutott az agyáig a látvány, egy pillanatig azj hittem, hogy megfogja fogni a nagyapám kezét, de csak a koporsó szélére markolt rá, agján lassan elfordította a fejét, és végignézett az apján... Ily módon semmisül meg a derék illegalista kommunistától való búcsú ünnepélyessége, s az események teljesen kiszabadulnak az ellenőrzés alól akkor, amikor Dzsátá anyja a férjéhez közeledik. Az egyik fegyőr útját állja és pofon üti. Ezen jelenettől felbuzdulva a gyászoló özvegy azt kéri a fegyőröktől, engedjék, hogy megölelhesse a fiát, ami csak fokozza botrányt. Egy vég panoramikus árbázolásával állunk szemben, egy másik végről van szó, nem az egyszerű aktivista végéről, hanem egy világ végéről, amely asszisztál önmaga összeomlásához. Három exisztenciális határkő operál ebben a groteszk és mégis drámai jelenetben. A koporsóban fekvő aktivista nagyapa, aki öngyilkosságot követett el, s akinek melle tele van kitüntetésekkel, amelyeket a halálos seb vére piszkol be. Aztán a fia, akit bilincsben hoznak ide, és itt máris a nemzedékek közti különbséggel találkozunk: a diktatórikus rezsim lelkes kiszolgálója és fia, a bátor tiltakozó, aki szabadságával fizet azért a bátorságért, amellyel az igazságot artikulálja. Az apát annak hazugságnak a megszállottsága öli meg, amelyben egy életen át élt, bilincsbe vert fiát pedig az igazság megszállottsága teszi tönkre, amelyet nem habozik hangosan kimondani. Az apa életével fizet a hazugságért, fia számára pedig az igazság ára a szabadságvesztés. Az regényíró felfogása az, hogy egy koncentrációs tábor-jellegű térben mindenkinek fizetnie kell, a hóhéroknak éppúgy, mint az áldozatoknak, akik olykor egymás leszármazottai is lehetnek, aminek az a célja, hogy bemutassa a valóság tudatos elfogadására irányuló magatartásbeli különbözőségeket. A befejezés azonban igencsak meghökkentő, mivel ebbe a halottas jelenetbe belép a harmadik nemzedék képviselője: a hóhér unokája, amely az áldozat fia is ugyanakkor. És ennek az atavisztikus keveredésnek az eredménye egy óriási frusztrációs hozzáállás lesz, amelyet megannyi nemzedék halmozott fel. Miután apját erővel elviszik egy szürke rabszállító kocsival, Dzsátá egy feszítővassal fegyverkezik fel és a gépkocsi után ered. Bherekméri elvtárs, a helyi pártvezető is kap egy ütést ezzel a feszítővassal, amikor útját akarja állni a gyereknek. Az előadott jeleneteknek azonban szinte semmi hatásuk nincs a korlátolt és eltompult tömegre, amely csak akkor reagál, amikor a feldühödött gyerek helyet csinál magának az emberek közt és jobbra-balra vagdalkozik a feszítővassal. Idomtalan, tétlen, öntudatlan, a féléimtől, a gyávaságtól és a terrortól vérszegénnyé vált sokaság ez, amely nem szolidáris az antikommunista apával, de még kevésbé annak rebellis fiával. „.. .akkor a ravatalozó mögül kikanyarodott egy szürke rabszállító és lassan elindult végig a temető fősétányán, és akkor én azj kiáltottam, hogy álljon meg, várjon, és futni kezdtem utána, és tudtam, hogy mindjárt gyorsítanifog, és akkor a hátsó ajtó rácsai mögött megláttam apa csőn fehér arcát, és akkor ayt is tudtam, hogy mehet akkármilyen gyorsan, úgyis utolfogom érni, igen, és a fejem fölé emeltem a feszjtővasat, és úgy rohantam, egyre gyorsabban, egyre gyorsabban és gyorsabban és gyorsabban a rabszállító után”. 32
