Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2020. tavasz (6. évfolyam, 1. szám)
Szatmári szerzők
marad, amely a híres budapesti Magvető Kiadónál jelent meg, s amelyet Ildikó Gábor-Foarţă fordított román nyelvre és 2008-ban jelent meg a Polirom Kiadónál. A 18 fejezetre osztott kötet egy Bildungsroman, amely tele van tragikomikus kalandokkal, amelyek a 80-as évek városi környezetében, a román kommunizmus agóniájának idején történnek. A narratív perspektíva önreferenciábs, önéletrajzi, amelyben a kamaszkor előtti korban levő szerző megpróbálja megérteni ama világ mechanizmusait, amelyben él. Dragomán látásmódjában a város igazi „axis mundi”, amelyben az eseményeknek megvan a maguk belső logikája, s amely, ha nem is működik az igazság, vagy akár egy minimális erkölcs nevében, valami láthatatlan fórumtól ered, amely valamennyi etikai és erkölcsi megfontolás fölött áll. Dzsátá, a regény főszereplője — az író egyfajta alter-agója - különleges tapasztalatokat él meg, amelyeket azonban a saját képlete szerint értékel, amelyben a gyermekkor ártatlansága egy tragikummal tele totalitárius rendszer szigorával keveredik. Érdekes az a jelenet, amelyben egy Vasököl gúnynevű tanár arra kéri a gyereket, hogy vegyen részt egy honvédelmi vetélkedőn és mondja magát románnak egy Horaţiu nevű tanuló helyébe, aki időközben megsérült. Dzsátá részvételének a lényege ezen a versenyen az volt, hogy ügyetlen legyen a céllövészeten, az iskoláját pedig úgy sorolták be, mint amely elveszíti a versenyt. A gyerek azonban komolyan vette a feladatot és a lövészeten a maximális 120 pontot érte el, ám az eredmény kihirdetésekor azt mondták neki, hogy csak 33 pontot teljesített. A gyermek önkéntelen felháborodását ezen eredmény hallatán a Vasököl gúnynevű tanár nehéz tenyere csillapítja, amely a vállára nehezedik, miközben azt mondja ez a tanár: „az életben meg kell tanulni veszteni is”. Noha Dzsátá figurája életrajzilag egybevág a szerző adataival, utóbbi azt vallja, hogy regénye nem önéletrajzi jellegű. Azt állítja, hogy nem volt célja egy könnyű regényt írni, amely vádolja és leleplezi a totalitárius kommunista diktatúra rémségeit. A fehér királynak a lényege éppen az a különös ötvöződés, amely a Dzsátá gyermeki ártatlansága és az általa leírt sötét világ között fennáll. A könyv tulajdonképpen egy olyan gyerek erőszakolt érésének meséje, aki a keresés és megértés korában van, amit a a Máglya című regényben is megtalálunk, amelyben Emma tapasztalatai megpróbálnak értelmet adni a létnek és a társadalmi hierarchiáknak. Mind A fehér király, mind a Máglya szürrealisztikus részleteikben hasonlítanak Bodor Ádám Sinistra körzetéhez, és bár Bodor főszereplője közel 50 éves, azok a tapasztalatok, amiket szerez, legalábbis ami azok álomszerű jellegét illeti, nagyon közel állnak azokhoz, amiket a gyermek Dzsátá átél. A gyermekkori játékok az abszurd rendszer torzításai miatt kegyetlen és tragikus jelleget öltenek magukra, amelyeket azonban a regény hőse természetesnek tart, a túlélésért vagy a dominanciáért folytatott harcnak pedig ugyanazok a szabályai, mint a felnőttek világában: „Frunza Rémusz elővett egy rugóskést, és olyan gyorsan vállon szúrta vele Nagyprodánt, hogy Prodánnak még arra se volt ideje, hogy elővegye a saját bicskáját, és ahogy a vállához kapott, kiesett a keféből a bőrlabda, amit Jugoszláviáiból küldött neki a% unokabátyja, és akkor Frunza Romulusz lehajolt és felvette a labdát, és mondta, hogy az mostantól az övéké, és Prodán örülhet, hogy nem 30
