Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2019. tél (5. évfolyam, 4. szám)

Tanulmány, recenzió, kritika

rosrészben tört fel, „72°C, és mivel klóros-nátriumos, brómos-jódos jellegű, (...) alkalmas az alábbi bániaknak kezelésére: prearthrosis, degenerativ reuma, abartikuláris jelenségek, végtagokon végzett műtétek, vagy törések utáni rehabilitáció, a periférikus idegrendszer bántalmai, nőgyógyászati panaszok” — áll a tasnádi fürdő honlapján. Mikor a meleg vizet felnyomták a macskahegyi strandra (a szilágysági hepehupákat nálunk hegynek becézik), büdösnek találtam, megfájdult tőle a fejem. A mezőteremi tóban sokkal kellemesebb volt nyáron úszkálni. Oda is vonattal mentünk, mint Ákosra, közben megcsodáltuk a határában a kunhalmokat. Vigyázni kellett, hogy le ne szálljunk Érhatvanban. Nagyapám anekdotája: Leszállás előtt a kalauz bemondta a következő állomás nevét és asţţ, hogy hány percet áll a vonat. „Következik Hatvan, egy perc”. Mire a messziről jött, álmos utas: „Hatvanegy perc? Ha itt áll egy órát a szerelvény, akkor sétálok egyet”. Mire lekászálódott, és látta, hogy egy falu őrbódéja előtt áll, a vonat már tovább is ment.

Határjárás — Ahogy kisütött a tavaszi nap, szaladtunk a kökénybokros gyepűn keresztül a Bikarétre. Ibolyát szedtünk, később sóskát. Egyszer egy panteista élmény is megérintett: a virágzó bokrok között felragyogott a szivárvány. Maga volt a béke és valami földöntúli nyugalom, mintha a transzcendencia és evilági lét határvonalát pillantottam volna meg. Nyáron nagy csokor vadvirágot szedtünk ott a ballagok osztálytermeinek díszítésére. Lehetett pokrócot leterítve olvasni, felhőket bámulva napozni, ábrándozni, estefelé szalonnát sütni. Fizikai felfedezés is társul számomra a Bikaréthez: a bőrünkön éreztük este, ahogy kihűl a völgy, és ahogyan — hazafelé tartva — a meleg levegő is felemelkedik a domboldalon. Kisgyerekkori rettenet, hogy barátnőmet, Makkai Mártikát kézen ragadta ott egy idegen bácsi, és vitte magával. Rohantunk a hírrel az édesapjához. Szerencsére mentek arra a földjeiket kapáló emberek, akik kiszabadították. Sanyi bácsi, Mártika édesapja huncutkás mosollyal mesélte, hogy a helyi kisipari szövetkezet képviseletében az ötvenes években kötelező május elsejei felvonuláson micsoda élvezettel kiabálta a kommunista vezetők nevét, hogy „Pauker Anna, Kuka, Sós”. Makkai bácsi Szarvadról származott. Egyszer elsétáltunk a szüleihez gyalog, a szőlők mellett, az erdőn keresztül. A kis ház udvarán terített Mártika nagymamája, a diófa alatt, az apja, Sanyi bácsi pedig borozott a nagytatával és énekeltek a vasárnapi ebéd után. Igazi falusi családi idill. Mi csak karácsonykor énekeltünk együtt, vagy néha-néha nyári estéken, szalonnasütés után, szintén a tűz fényének bűvöletében. A békességet szétosztja az este...

Délre a sétáink az apai örökséget jelentő tanya irányába, a családalapító ősök krisztustövissel körülvett kis temetőjéhez vezettek. Azt nem vették el, nem kollektivizálták, nem rombolták le, mint az épületeket, nem tették tönkre, nem vágták ki, mint a gyümölcsöst és a ház előtt növögető, negyven diófából álló ültetvényt.

Határvédelem - Gyermekkoromban kétévenként utazhattunk a szocialista országokba. Csupán egy tíz oldalas román nyelvű kérdőívet kellett hozzá kitölteni, hosszú sorokat kiállva a megyei rendőrségen benyújtani a kérvényt, és két hónapi várakozás után — ha szerencsés volt az ember, és nem akarták valamiért sakkban tartani — az újabb sorállás után, a megyeközpontban átvett údevéllel már vonatozhattunk is a Nagyvárad-Biharpüspöki-Biharkeresztes útvonalon. Mivel az állomás messze volt, fiákért kellett fogadni, az vitt le a vasúthoz. Nagykárolyban át kellett szállni, fél napot várakozni a csadakozásra, közben sétáltunk egyet a kastélykertben, megcsodáltuk az óriási platánfát. Utána Nagy79