Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2019. tél (5. évfolyam, 4. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
kapcsolódik. Ráadásul — amint az a következő szemelvényes tartalmi ismertetőből kiderül - didaktikai szempontból szemléletes kultúrtörténeti hátteret, miniatűr korrajzot is ad. A barbárok tehát a Pesti Napló 1931. április 12-i vasárnapi számában jelent meg3. A vasárnapi számok, mint ez is, bőséges irodalmi-kulturális anyagot kínáltak, s ami Móricz írásának sorsát is befolyásolja, az az, hogy, ezek az írások nem csupán a nyugodt hétvége olvasmányai voltak, hanem legalább egy hétre lekötötték az előfizető érdeklődését. A szöveg a következő címmel jelent meg: Barbárok, elbeszélés. írta: Móricz Zsigmond. Ez a címközlési mód szokványos a kor sajtógyakorlatában, ugyanakkor már a narráció mechanizmusára is hatással van. A cím áll ugyanis első helyen, a téma, amelyet az alkotó kapott, talált, kitalált. Megírta, természetesen, de a megírás — a témakezelés technikájaként felfogva - összefonódik a narrációval, a szöveg közvetítésével. (A naplóban ezt írja a szerző: „Mi az enyém a Barbárok-ban? A közlés művészete. A leleményt készen kaptam összes motívumában. Az egész mesét s belső fordulatait, s bizonyára azt is mind nekem tulajdonítják.”4 — Móricz természetesen túloz, de mintha ezzel a túlzással is igazolná a narráció újramesélő, újrateremtő, közvetítő funkcióját.) A szöveget egész oldalnyi bútor- és ingatlanhirdetés előzi meg, s a harmadik oldal csonka hasábját - helykitöltésül - újabb reklám követi: „Iparos! Kereskedő! Gazda! Értékesíteni, eladni megtanít a reklám kézikönyve. írta: dr. Urbányi János.” A lapszám szövegkörnyezetében természetesen beszédesebbek a következő címek: Zilahy Lajos: A.merikai tragédia (színes tárca Theodor Dreiser és a Nobel-díjas Siclair Lewis pofozkodásáról), Karinthy Frigyes: Zóngék és zörejek. Emberszív a hangszóróban (tárca a rádiós zeneközvetítésekről, A.z 500 éves Villon. írta és a verseket fordította Szabó Lőrinc, Marinetti őexcellenciája véres harcot kezdett a makarónievés ellen (Vészi Margit riportja a futurizmus vezéréről). A Barbárok narrációja — az imént vázolt kontextusban — szükségszerűen szövegbe kódolt kell hogy legyen, hiszen — két reklám között — minden elbeszélői lelemény működtetése az olvasás idejére korlátozódik. A szöveggondozás — amennyiben abban a szerző is szerepet, netán domináns szerepet vállal, meghaladja a textológia hagyományos feladatkörét, s az önértelmezés, az önkanonizálás eszköze is lehet. Móricznak meghatározó szerepe van abban, hogy egy évvel későbbi kötetének élén ugyanaz a cím, ugyanabban a formában áll, mint azt a Pesti Naplóban láttuk: Barbárok írta: Móricz Zsigmond. A címlap portréfotóját, Székely Aladár felvételét többen is elemezték már, elég itt annyit megjegyezni, hogy a kucsmás-bajszos ábrázolat mintha magát a narrátor-szerzőt is a szereplők világának részeként jelenítené meg. A cím és a név kézírásos formája szintén az elbeszélő személyes jelenlétének, vagy legalábbis közellétének illúzióját kelti. A belső címoldal viszont már a konvencionális gyakorlatot követi: Móricz Zsimond: Barbárok. A címadó elbeszélés első helyen való szerepeltetése ugyancsak szerzői döntés. Azt látjuk tehát, hogy az újságbéli megjelenés óta a történetet megalkotó s azt az olvasó számára közvetítő elbeszélő mintegy hozzátapad saját szövegvilágához. A fogadtatástörténet, az elbeszélésre irányuló figyelem alakításában a kritikai véleményeken túl Móricz Rothermer-díja is meghatározó szerepet játszott. Az Est 1932. február 7-i száma így számol be az eseményről: „Mint ismeretes, Kosztolányi Dezső tavalyi londoni tartózkodása alkalmával lord Rothermere 1000 font jutalmat tűzött ki a magyar 72
