Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2019. tél (5. évfolyam, 4. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
A tetemét visszavitték a faluba, s a menyasszony, halott jövendőbelije láttán, mitológiai utalásokkal teli siratót s rusztikus szépségű liturgikus imát mond fölötte (Eliade, Mircea, 2006. 74.). Namost, a néprajz kutató szakadadanul tudakozódva rátalált a falura, ahol a történet megtörtént, és rálelt a még mindig élő hajdani mennyasszonyra. Elmondta neki a történetet, amiben tündérről szó sem volt. Mégis mítosz lett belőle. Eliade így értékek az esetet: „A falu szinte minden lakója kortársa olt az eredeti történeti eseménynek, de a tény önmagában nem érdekelte őket. A fiatalembernek menyegzője előestéjén bekövetkezett tragikus halála több volt puszta véletlennél. Szemükben okkult jelentőséget kapott, amelyet csak a mítosz kategóriáival azonosítva lehet elmondani. De a baleset további mitizálása nem szűnt meg azzal, hogy a balladát megalkották; az emberek még akkor is féltékeny tündérről beszéltek, amikor szabadon, ’prózában’ mesélték el egymásnak az ifjú halálát. A kutató hiába hívta fel a falubeliek figyelmét az eredeti eseményre, csak ezt válaszolták, hogy a vénasszony már elfeledte, vagy bánatában szinte elborult az agya. Az igazat a mítosz mondta, a valódi történet már csak hamisítás”. És felteszi a nagy kérdést: „Csak úgy mellékesen: vajon nem igazabb-e a mítosz azáltal, hogy a valódi történetet a tragikus balsors mélyebb és gazdagabb üzenetével ruházta fel?” (Eliade, 2006. 76.). Majd így vonja le a tanulságot: „A népi emlékezés tehát történetieden, képtelen arra, hogy megőrizze a történeti események és személyiségek emlékét, vagy csak olyanformán, hogy archetipikussá alakítja át őket, kiszűrvén belőlük mind a történeti, mind a személyes egyediséget” (Eliade, 2006. 76.). Aztán ezen a vonalon tovább fűzvén az okfejtést, megkérdezi: „Vajon ez az emlékezetkihagyás nem arra mutat-e, hogy az emberi individualitás — amelynek teremtő spontaneitása végső soron visszafordíthatatlanná és eredetivé teszi a történelmet — csupán átmeneti vagy legalább is másodlagos? Fölöttébb érdekes megemlíteni, hogy egyrészt a népi emlékezet nem hajlandó megőrizni azt, ami a hős életrajzából egyéni és történeti, másrészt pedig a magasabb misztikus tapasztalás is a személyes Istentől a személyen túl Istenhez való fölemelkedést tartja leginkább szem előtt... A holtak szellemmé vagy hasonlóvá átváltozása bizonyos értelemben azt jelenti, hogy újraazonosulnak az ős személytelen archetípusával... Nem könnyű meghatározni, mit is jelenthet a ’személytelen tudat túlélése’, noha bizonyos lelki tapasztalások adhatnak némi segítséget. Mi az, amelyet Bach muzsikájának a hallgatásakor tapasztalunk, vagy abban az összpontosításban, amely egy matematikai feladat megoldásához szükséges, /vagy/ abban az összefogott tisztánlátásban, amelyet egy bölcseleti kérdés vizsgálata igényel?” (Eliade, 206. 77-78.). És vajon e fejtegetések nyomán, nem kell-e látnunk gondolati egybeeséseket például Paul Tillichnek a Létbátorság című műve végén megpendített ama gondolatával, hogy az embernek meg kell haladni a teizmus Istenét is, meghaladni azt a tárgyiasítást, amely Istent egy adott lénnyé teszi. Mert Isten sem nem szubjektum, sem nem objektum. Hogy az imádságban paradox jelleg van, mert „beszélünk valakihez, akivel nem beszélhetünk, mert ő nem ’valaki’, paradox, hogy kérünk valakit, akitől nem kérhetünk semmit, mert már azelőtt, hogy kértünk volna, ad, és nem ad, paradox, hogy valakinek azt mondjuk ’te’, noha közelebb van hozzám, mint én önmagamhoz” (Tillich, 2000. 194.). Ennek az Istenen túli Istennek nincsen egyháza, szertartása, és teológiája. Ám ott mozdul mindennek a mélyén. Ez lét hatalma, melyben mindezek részesednek és amelynek töredékes kifejezői. Vagy ne jutna eszünkbe Simone Weil, aki a személyessel egyenesen a Szentet állította 39
