Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2019. tél (5. évfolyam, 4. szám)
Szatmári szerzők
mely lénnyé szeretne lenni. Ebben a körforgásban felkelések és lenyugvások ezen lobbanásában, ebben a lágy sugarak szította kivirágzásban. Az én teremtett énem kinyújtja karjait, szégyenlős szavait és nyirkos strófáit. A hangzásban egy úgynevezett kisugárzással lényegként említvén a keletkezést. És amely nem más mint hátra hagyott pora a szférák zenéjének, mely korábban visszhangzott. A felsőbb értelem rezdülése, ami állandóan szüli az új és új világokat, az új és új akkordokat. Ti pedig énekeltek, énekeltek, és líra nyaldosta kezeitek szétszórják a csillagokat az emlékezetnek alávetett mély völgyekbe. * A szó Vajon hol hallottam a mesét, hogy minden rombolásban megbújik egyben az alkotás is? Most félek, végtelenül félek, hogy csap pusztába beszél
