Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2019. tél (5. évfolyam, 4. szám)
Események, évfordulók
A regáti román elit hazafelfogását sokkal inkább a hódító „politikai egyesítés” képzelete, illetve a tág etnikai terület imaginárius egységének a képzete határozta meg. Vitéz Mihály (Mihai Viteazul) vajda, mint a „nagy egyesítő” szimbolikus alakja — mely a havasalföldi forradalmár Nicolae Bălcescu Românii supt Mihai-Voievod Viteazul című történeti munkája nyomán terjedt el — kétségtelenül közelebb állt a későbbi bürokratikus egyesítő nacionalisták politikai képzeletvilágához, mint az erdélyi románok föderalizmusa és konföderalizmusa; a porosz vagy olasz példát idéző területegyesítés jóval levezethetőbb volt ebből a történelmi előképből. Közismert, hogy az első világháború eredményeit rögzítő békerendszer egyértelműen a bürokratikus egyesítő nacionalizmusnak, a regáti államépítésnek engedett terepet — az erdélyi románok elképzeléseit a bukaresti kormány és királyi udvar hamar félresöpörte. Az egyesítő bürokratikus nacionalizmus máig ható következménye a ma is uralkodó román állampolgárság-felfogás és az államépítés hagyományaként továbbélő területi-közigazgatási felfogás. Az 1866-os román alkotmány az állampolgárságot a ius sanguinis elve alapján határozta meg, sőt, a szomszédos országokból származó román nemzetiségűek szinte azonnal elnyerhették az állampolgárságot, anélkül, hogy alávetették volna őket a honosítási eljárásnak. Ez érzékeltette a román nemzetállam etnikai határainak lezáratlanságát, és legitimálta azt az irredenta politikát, amely arra törekedett, hogy beolvassza az Osztrák-Magyar Monarchia, Oroszország és a Balkán területén élő románokat. Később, az 1866-os alkotmánynak az állampolgárság-felfogása mellett megjelent az államközpontú, szekuláris, asszimilatív francia megközelítés, és e kettőből látszólag egy olyan állampolgárság-koncepció alakult ki, amely Tilly tipológiája szerint inkább a francia modellhez esik a legközelebb, viszont továbbra is megőrizte a sajátos román etnikai identitást. Tilly szerint az állampolgárság-felfogások két dimenzió mentén helyezhetők el; egyrészt van egy befogadás-kizárás tengely, másrészt az állampolgárság alapulhat primordiális („elsődlegesen adott”, természetes), illetve tanult identitásokon. Izrael, írja Tilly, ha nem is kizárólagosan, de csak született zsidóknak ad állampolgárságot, míg Franciaország nagyon sokféle, különböző származású embereknek biztosítja ugyanazt azzal a feltétellel, hogy elsajátítják a francia kulturális normát. Hol helyezhető el ebben a modellben a román állampolgárság-felfogás? - tette föl a kérdést az előadó. Könnyű észrevenni, hogy az előbbiek alapján a modell „exkluzív” és „tanult” pólusai közelébe helyezhető a román állampolgárság-felfogás, és leginkább a franciához hasonlítható — állítja Bakk Miklós. De jelentős az az eltérése a francia felfogástól, amely „tanulás” szabályozásával, mechanizmusaival függ össze. A „románnak lenni” nyilvános mintáját ugyanis sokkal inkább a politikai diskurzus, a politikai vitaszféra tartja fenn, s kevésbé a kulturális szféra mintaadó működése. Ez főleg a politikailag instrumentalizált magyarellenesség esetében figyelhető meg: a folyamatosan „karbantartott” magyarellenesség ugyanis több funkciót is betölt. Egyrészt egyfajta finomszabályozó szerepet tölt be a politikai életben: naponta használt mértékegysége a politikai közbeszédben annak, hogy az egyes pártok hogyan viszonyulnak az „egyesült oligarchia” (az államból való közös megélés) kérdéseihez, belső egyensúlyához, a „politikai ipar” javainak az elosztásához. A mainstream pártok között az egymás „jó románságának” a megkérdőjelezése ugyan magyarellenes kérdések révén tematizálódik, de gyakran el is akad a kötelező retorikai gyakorlatnál, mert csupán az egymás közötti viszony szabályo120
