Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2019. tél (5. évfolyam, 4. szám)
Események, évfordulók
sára, amely körülbelül 1850 táján kezdődött el, ugyanis a regáti nemzetépítők a két román fejedelemség egyesítése után nem tartották fontosnak a kizárólagosan latin származás mítoszát, és beemelték mellé a köztudatba az egykoron itt élő dákokat is. Ez alapjában véve összeillesztés volt: a nyugati források, rómaiak, a latin testvérnemzetekkel való rokonság és a „hazai” dákok összekapcsolása. A „dák fordulatot” elsősorban I. C. Brătianu 1857-es cikksorozata és B. P. Haşdeu történelmi kötetei készítették elő, de szerzők sokasága kezdett el dolgozni az eredetparadigma módosításán. Egy olyan szintézis alakult ki a római és a dák elem kombinációjából, amely a különböző társadalmi és politikai helyzetekhez alkalmazkodva mindig lehetővé tett egyfajta „újraalapítást”, vagyis az az eredet-paradigma újrafogalmazását, amely — Anthony D. Smith kifejezésével— egyfajta mythomoteur-ként (mítoszgenerátor) kezdett működni. A dákoromán származáseszme olyan szintézise lett a kulturális és történeti mítoszoknak, jelképeknek, értékeknek és „emlékeknek”, amely egyfajta etnikai vallássá vált azok számára, akik hittek benne. A bürokratikus államnacionalizmus — a regáti román nemzetépítés - az erdélyi román társadalmi helyzettel szemben a Kárpátoktól délre és keletre, Moldva és Havasalföld egyesülése előtt, majd azt követően az Egyesült Fejedelemségekben, az Oromániának, Okirályságnak vagy Regátnak nevezett államban egy állami elit kezdte el a nemzetépítést, és ez — első közelítésben — a nyugat-európai erős államokban végbement folyamathoz hasonlítható. A regáti elit történelmi teljesítményének értelmezéséhez fontos megkülönböztetnünk az állam- és a nemzetépítést - figyelmeztetett Bakk Miklós -, aki szerint ezek egymást átfedő, a valóságban azonban különböző folyamatok. A politológus a román és az olasz államépítés párhuzamára hívta fel a figyelmet, ugyanis mindkét ország esetében az államépítés elsőbbsége azt eredményezte, hogy egy szűk állami elit létrehozta Romániát/Olaszországot, de román/olasz állampolgárok nélkül. Ennek a jelenségnek a dilemmáját találóan fogalmazta meg — az olasz egyesítés esetén - Massimo D’Azeglio piemonti politikus 1860-ban: „Olaszországot megteremtettük, most olaszokat kell teremtenünk”. A két román fejedelemségben az 1859-es egyesüléskor Havasalföld és Moldva esetében a római eredet mítosza már a 17. században megjelent Grigore Ureche és Miron Costin krónikaírók révén, akik a két tartomány nyelvi azonosságát tudatosították. Az egység, azonosság gondolatát paradox módon a török, fanarióta uralom teljesítette ki. Boia szerint az Oszmán Birodalom be nem avatkozó, adóztató politikája lehetővé tette azon állami-etnikai magnak a fennmaradását, amelyből az Egyesült Fejedelemségek kialakultak. A „bérbe adott” uralom - a fanarióták - fenntartotta a két fejedelemség konvergens fejlődését. Az elit orientációs elképzeléseinek európai irányát jelentős mértékben gazdasági-piaci átalakulások alapozták meg. Az 1820-30-as években a gabonakivitel révén a román fejedelemségek betagolódtak a világgazdaságba, ez átalakította a román társadalomfejlődést, elindította a bojárság „európaizálódását”. Ez a bojárság egyik napról a másikra hátat fordított a görög-fanarióta világnak, a művelt körökben a görög nyelvet gyorsan felváltotta a francia, és a francia nyelven keresztül támadt fel a nemzeti kultúra iránti szomjúság. Ezáltal megteremtődött a nemzetépítés fontos feltétele. Az óromániai nemzeti „ébredés” tehát nem annyira az alapító mítoszra, hanem inkább az európai öntudat kialakulására, az európai minták átvételére épült. A nemzetté válás modern formáját végül Cuza reformjai készítették elő. A nemzeti képzelőerő standardizálását a 19. századi 118
