Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2019. tél (5. évfolyam, 4. szám)
Események, évfordulók
a nyugati modellben az állam volt az etnikus kultúra elsődleges terjesztője, addig a közép- és kelet-európai átalakulásban a nem-domináns etnikumok nemzeti mozgalmakat, nacionalizmusokat fejlesztettek ki, amelyeknek célja a saját állam megalapítása volt. Hroch a közép-európai nemzetépítés három tipikus szakaszát különbözteti meg. Az első szakaszban a mozgalmat kezdeményező aktorok csak történeti, földrajzi kutatással foglalkoznak, keresik a közös etnikai, nyelvi, kulturális „gyökereket”. A következő fázisban megjelennek az „ébresztők”, akik az előző szakasz eredményei alapján az egész nemzetet akarják öntudatra ébreszteni és agitációjukkal tömegmozgalmat akarnak létrehozni, amely már politikai célokat is megfogalmaz. Végül ez a nemzeti mozgalom áthatja a teljes társadalmat, programot dolgoz ki magának, pluralizálódik. Bakk Miklós szerint az erdélyi románság mint nem-domináns etnikai csoport végigjárta a nemzeti mozgalom kifejlődésének e három szakaszát. Ezek időben átfedik egymást, de megkülönböztethetőek, és a korszaklehatárolások kiindulópontnak tekinthetők: a dákoromán elmélet megalapozása a XVIII. sz. eleje és 1848 közé tehető; az „ébresztés” szakasza (1792—1867) a 19. században zajlik le; végül a román nemzeti mozgalom pluralizálódása (1848/49—1918) az első világháborúval zárul le — részletezte a szakember. Az erdélyi román nemzeti projektnek a politikai célok tekintetében is volt egy sajátossága: e célok viszonyítási kerete Erdély volt. A dákoromán elmélet megalapozása az első szakasz, mely a románság eredetmítoszának a megalapozását eredményezte, kétségtelenül a görögkatolikus egyház létrejöttével (1697), a görögkatolikus klérus megerősödésével vette kezdetét. Az eredetmítosz alaptétele, hogy a románság (és ekkor elsősorban az erdélyi románságról van szó) római eredetű. Lásd az Erdélyi Iskola (Şcolala Ardeleană) tagjait ábrázoló szoborcsoport Kolozsváron, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem előtt A latin származás gondolata azonban régebbi keletű; nyugati humanisták már korábban felfigyeltek a beszélt román nyelv és az európai újlatin nyelvek közötti rokonságra. Erről Antonio Bonfini már a XV. század végén értekezést írt, azonban programszerű alaptétellé a latin származás eszméjét az Erdélyi Iskola (Şcoala Ardeleană), a görögkatolikus papság tevékenysége nyomán kibontakozó felvilágosodáskori román kulturális mozgalom tette. A pápai fennhatóság alatt működő görögkatolikus klérus a római kapcsolat hatására juttatta el a felvilágosodás eszméit az erdélyi románokhoz. A mozgalom neves tagjai, Samuil Micu-Klein, Gheorghe Şincai, Petru Maior programszerű műveik zömét 1780 és 1825 között jelentették meg; ezek a történelmi és nyelvészeti munkák a románság római eredetét bizonyították, illetve a román nyelv modern — latin írásmódú — grammatikáját alapozták meg. Az eredetmítosz első, alapozó változatának fő állítása az volt, hogy a rómaiak elűzték, elpusztították a dákokat, tehát a Dácián belül a rómaiak leszármazottjaként egy új nép született, a románok. A dák-római keveredés tézise csak jóval később alakult ki, az 1830-60-as évekig a latinista iskola dominált, mert ekkor az erdélyi románság új elitjének (élén a görögkatolikus papsággal) a tiszta római származás szolgált „harci fegyverként” a magyarokkal szembeni harcban. Ezáltal az erdélyi románok, mint a világ urainak utódai, „akiknek a nyelve ekkor még hivatalos nyelv volt Magyarországon és Erdélyben, nem fogadhatták el a végtelenségig olyan nép felsőbbségét, amely — a korabeli normák szerint — »fajra« és származásra náluk alacsonyabb rendű” - idézte az előadó Lucian Boia történésznek a Történelem és mítosz a román köztudatban című munkájának egyik alapgondolatát. 116
