Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2019. tél (5. évfolyam, 4. szám)

Események, évfordulók

Izgalmas történet élete utolsó korszaka is: az ellenállásé. A gyerekeket sújtó kettős diktatúrával folytatott konok küzdelmeiről is össze kell gyűjtenünk emlékeinket, interjútól, nyilatkozattól utcai demonstráción vállalt megszólalásokig terjed az életműnek ez a fontos része. Más ilyenkor összegzi életútjának tapasztalatait, ő meg kiállt a Kossuth-térre, s megafonba mondta a gyerekek védelmére fogalmazott szózatát — már 2011-ben, amikor a gyermeki jogokat sárba tipró „köznevelési törvény” ellen tiltakozott a szakma legjava. Egyértelmű volt: a „kettős diktatúra” ellen emelt szót. Nem csupán a politikai önkény embernyomorító hatásait ostorozta, de rendre szóvá tette, hogy az iskola maga (olykor állami felhatalmazás híján is, mondhatni, „saját gyönyörűségére”) önfeledten viselkedik diktátorként a kiskorúak felett. Saját gyönyörűségére? Vekerdy világosan látta azt is, hogy a pedagógusok jelentős része kínjában, félelmében folyamodik a gyermeki jogok megsértéséhez.

És most mégis az ezredforduló szintén többszörösen nem nyugalmas esztendeire emlékezem. Együtt tanítottunk ugyanis ebben az időben a Miskolci Egyetem „zöldmezős beruházásban” frissen alapított pedagógia tanszékén. Minden hét elejét töltöttük az északi városban. A hét többi napjában tettük a dolgunkat az innovációkat akkor már támogató állami háttérintézmény „sapkájában” — iskolafejlesztő vándorprédikátorként — különböző színtereken. Hétfőn reggelente beültünk a tanszékvezető, Mihály Ottó autójába. Többen árnyak mára ebben a különleges „telekocsiban”: Pőcze Gábor, Loránd Ferenc s immár Vekerdy is. Mire az Egyetemvárosba értünk (bár a vezető igen gyorsan hajtott, miközben gyakran pipára is gyújtott), lezajlott a tanszéki értekezlet is. Soha izgalmasabb vitákat! A tanszék vezető munkatársai markáns profilokat képviseltek az akkori hazai világnézeti palettán: a liberális-antropozófus, a hiteles marxizmus „utolsó bástyájának” szerepét vállaló egykori iskolalapító, a tanszékvezető úton a posztmodernizmus felé — hogy csak a végleteket említsem.

A szenvedélyes viták közepette is mindig tiszteletre méltó és tiszteletet adó emberi kapcsolatban tudtunk maradni. Az autópályán Hatvan és Füzesabony között kikiabáltuk magunkat: Vekerdy Makarenkót nem kedvelte, a tanszékvezető Karácsony misztikus vallásosságát sokallotta, hevesen szidtuk a bürokrácia malmait, pesszimizmus, tárgyilagosság és hitek eklektikájában panaszoltuk az iskola kultúraváltásának elmaradását.

De mindvégig közös platformon, ha a tanszabadság, ha a gyermeki jogok, az iskola világának humanizálása jött szóba.

E jegyekben tartottuk meg aztán óráinkat is. Tanítványai így emlékeznek Vekerdy tanár úrra is.

' A szöveg eredet változata az filet és irodalom 2019. okt. 18-i számában jelent meg.

114