Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2018. ősz (4. évfolyam, 3. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
társadalomkutató művek hatása alól - írta épp a Sekély bánja megjelenése után a Hitel 1938-as évfolyamában. - Ott talán megengedhető a rossz hánytorgatása s akár a bírói beavatkozást is igénybe vevő viták indítása, ott ennek is célja lehet: az elégededenség sietted a kormányintézkedéseket, főként a társadalmi és gazdasági reformok megvalósítását. De mi célja ennek lehet nálunk, hol vannak a hatékony eszközök a társadalmi és gazdasági bajok javítására? Persze, nem takargatást és illúzióképzést kívánunk, csak azt, hogy a társadalomkutató csupán a megdöbbentés kedvéért ne szélesíthesse a szigetek közötti tenger méreteit, hanem lássa meg, hogy az itt-ott még a mélyben épülő zátonyok azzal kecsegtetnek, hogy — tőlünk függ, mikor — új szigetek nyújtanak a népi kérdések, feladatok és megoldások felfedezőjének megnyugvást és támpontokat.”“ (Venczel érvelése a harmincas évek elején kialakult szemléletben gyökerezik, amely a Vallani és vállalni vitában kapott először hangot: „a román közviszonyokat kell elsősorban támadni, csak azután a kisebbségi parazitákat és elvtelen konjunktúra-lényeket”/’ Az persze kétségtelen, hogy a kisebbségi felemelkedés „szigeteinek” a bemutatása során Bözödi - a mai történészek megítélése szerint is - jóval kevesebbet nyújtott, mint amennyire vállalkozhatott volna.) 5. A mű mai olvasója is felteszi magának a kérdést: hogyan volt lehetséges, hogy annyi vérveszteség és történelmi igazságtalanság ellenére (amihez még jócskán hozzáadódott az önpusztítás - a kötet második felében bőven lajstromozott — megannyi kártétele: gyermekhalandóság, egyke, szifilisz, öngyilkosság, kivándorlás, hit- és nemzetelhagyás, oktalan virtuskodás stb.) a székelység mégis megmaradhatott? Bözödi szép példázatai a kisebbségi felemelkedés Balázs Ferenc-i „szigeteiről” azt sugallják: csak reális önismeretre lehet jövőt építeni, saját értékeinket idegen érdekekért sosem szabad kockáztatni. A Székely bánja mához szóló üzenetének lényege végső fokon az, hogy „reménységünket önmagunk erejébe kell vetnünk, nem a mások segítségébe, és belső erőt csak úgy nyerünk, ha megtisztítjuk szemléletünket és közelebb visszük a valósághoz.” A szókimondás bátorsága jellemzi leginkább Bözödi művét. A Székely bánja írója „bátran utat vágott kisebbségi népéletünk gátlástalan elemzése s így igazi és őszinte nemzeti önismeretünk felé” — szögezte le nyomban a kötet megjelenése után Balogh Edgár (a kiadást elősegítő nemzedéktársak egyike) a nagypéldányszámú Brassói Eapok 1938. június 20-i számában. A Keleti Újság július 30-i számában Mikó Imre is kiemelte a szerző lelkiismeretébresztő bátorságát, és „szép emberi cselekedetnek” nevezte Bözödi munkáját. Jancsó Béla ugyancsak „példamutató tett”-ként értékelte az Erdélyi Fiatalok hasábjain (1938. 2. 7-10.) a „helyesebb önismeretünk felé” utat törő vállalkozást. (Azzal együtt, hogy — a szociológus Mikóhoz és Venczelhez hasonlóan — jól látta a könyv számtalan fogyatékosságát.) A kötet bővített újrakiadásához írt előszavában Bözödi 1939 őszén egy mondat erejéig kitér az elutasító bírálatokra is. „Akadtak néhányan, akiknek fájt a feltárt igazság és a könyv megjelenése után is minden buzgalmukkal azon voltak, hogy elgáncsolják szélesebb körben való terjedését, nehogy közvéleményt formáló tényezővé váljék.” Hogy újólag leszögezhesse alapállását: „Ha nagy tévedéseket és mulasztásokat kellett megállapítanom a múltban, ezt nem kevés fájdalommal tettem, mert érzem, kisebbségi helyzetünk fokozott felelősséget és fokozott körültekintést követel meg az írótól a letűnt idők bírálatánál. De az igazság és a jövő érdekében vállalnom kellett a küzdelem súlyát, nehézségeit és veszedelmét.” 80
