Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2018. ősz (4. évfolyam, 3. szám)

Tanulmány, recenzió, kritika

alakuljon ki a köztudatban. Utólag mégis úgy ítélte meg, hogy könyve megírásában annak — az évezredet átfogó — „történelmi utazásnak” volt elsődleges szerepe, amelynek során élményközeibe került a székelység „elfelejtett történelmével”. Nem véletlen, hogy 1939 őszén ezekkel a gondolatokkal fejezte be a Székely bánja (1938.) bővített újrakiadásának előszavát: „A magyarságot Európa keleti őrszemének nevezik előszeretettel, a székely nép pedig még a magyarságnak is külön őrszeme volt. És az őrszem sorsa mi lett? Az, ami lenni szokott: elbukott a harcban, legelőbb. De még nem halt meg, csak sebeiben vérzik, és hiszem, hogy gyógyítani is lehet. Ezt szeretném megmondani. Talán őrszemek vagyunk most is, nem az elválasztó hegyek átjáróit őrizzük az ellenségtől, hanem az egyetemesebb, emberibb eszméket. Helyzetünk talán csak a Guliveré az óriások országában: nem mi lettünk kisebbek, hanem a körülöttünk levő világ vesztette el emberi arányait.”

Nagy hatással volt rá mindenekelőtt Bölöni Farkas Sándor, aki száz esztendővel korábban felfedezte az amerikai demokráciát, és akinek Esyak-amerikai utalás című kötetét a huszadik századi szociográfiai írások „ősapjának” tekinti; neki köszönhető — írja munkájának forrásvidékeiről vallva —, hogy idejekorán rájött arra: olyanná válunk, amilyennek önmagunkat megismerjük; a másik útitársa Orbán Balázs, aki maga is Bölöni Farkas könyvéből tanulta „az öntudatos hazaszeretetet s a szabadság imádását”; harmadikként Balázs Ferencet említi, aki 1929-ben „szociográfia-szerű képet nyújtott szinte a kerek világ feléről, új meglátásokkal, új eszmékkel gazdagítva addigi képünket a világról”, és akinek mészkői kísérleti telepe, az egész Aranyosszéket átfogó társadalomreformeri munkássága ösztönzőleg hatott a Székelyföld felfedezésére.

3. A kolozsvári román egyetemen jogot, történelmet, irodalomtörténetet hallgatott; két évig teológus is volt (bevallása szerint azért, hogy a székely szombatosok — szülőfaluja, Bözödújfalu zsidó vallású székely-magyarjainak történetét — megérthesse. (Az 1935-ben megjelent Székely emberek - %sidó istenek című tanulmányának írása közben ismeri fel a Székely bánja alapkoncepcióját: a székelységről hamis tudat él, sőt maga a székelység sincs tudatában a saját valóságos történelmének.) Négy évig gyalog és szekéren járta a falvakat, egy nyáron át pedig kerékpáron. Megtörtént, hogy a csendőrség időnként őrizetbe vette, mert kíváncsiak voltak arra, hogy útjai során miféle jegyzeteket készítget (lásd A Kiskükiillő völgye című fejezetet).

Nem „kezdő műfaj” Bözödi pályáján a szociográfia: több műfajban kipróbált írástapasztalattal rendelkezett már, amikor úgy érezte, hogy felismerései „azonnali” összegezéséhez épp ezt érezte a legalkalmasabbnak. Mindez jól érzékelhető a sorok között vibráló lírai hevületből, a hangulatteremtő erő jelenlétéből. Az már valószínűleg a „történelmi idő” sürgetésének tudható be, hogy az írónak nem volt kellő „türelmi ideje” — az egyébként két kötetesre tervezett — mű arányos szerkezetének a kialakításához. Amit az is igazol, hogy amikor a könyv későbbi kiadásai során Bözödinek a negyvenes évek elején alkalma nyílt pótolnia művének hiányosságait: többségi helyzetben sem változtatott semmit a mű alapkoncepcióján (némi bővítéssel csak a szerkezetén), mert úgy látta, hogy az új viszonyok között a szegény süketségnek nem a sorsa, hanem csak úri vezérkara változott.

78