Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2018. ősz (4. évfolyam, 3. szám)

Tanulmány, recenzió, kritika

sem volt egyéb alternatíva, legalábbis a kivándorlásig. Az erre irányuló elhatározás csak később, a hetvenes évek második felében és a nyolcvanas években születik meg, amikor az addigiakhoz hozzáadódik a katasztrofális gazdasági helyzet, legvégül a diktatúrára épülő hatalom is, amely a nyilvánosságot és a magánélet legrejtettebb zugait is áthatotta.

Kérdések egész sorozata merül fel a korszakkal kapcsolatban. Hogyan alkothatott az irodalmár diktatúra idején? Hogyan fejezhette ki a német nyelv a romániai társadalmi valóságot? Hogyan hatott a diktatúra a szépirodalomra? A hetvenes évek elején felrémlett a nyitás és a liberalizálódás reménye, de ez hamarosan illúziónak bizonyult. Bizonyíték rá a temesvári Aktionsgruppe Banat 1975-ös betiltása. A csoport tagjai és szimpatizánsai (főleg a fiatalabb nemzedékhez tartozók) másként és főleg szabadon akartak írni. Rájöttek arra, hogy a többfunkciójú nyelv sokkal erősebb tényező, mint egyéb lehetséges művészi eszköz, fegyelmezettebbé és eszközszerűbbé tehető. Ennek eredményeként létrejön egy „szoros viszony a nyelvvel, az egyeden, amihez a szerző folyamodhat, egyeben szellemi küzdelemre és revansra alkalmas eszköz” (Gerhardt Csejka). További nehézséget jelentett még a témaválasztás is. Lépten-nyomon felmerült a kérdés, kifejezhető-e a romániai összekuszált valóság a német irodalmi nyelv logikus mondataival és világos szerkezetével. Néhányan esélyt látnak abban, hogy német anyanyelvű romániai íróként átfogóbb életvalóságot közvetíthetnek. Mások anélkül részesítik előnybe a romániai németek sajátos helyzetét, hogy a teljes társadalmi kontextusból kiragadnák a választott témát. Ilyen körülmények és dilemmahelyzetek között szinte lehetetlenné vált a teljes írói szabadság, erre gondolva határozza meg ennek az irodalomnak a perspektíváit Franz Hodjak: „a romániai német irodalom csak román útlevéllel érhet európai szintre”. Ehhez pedig vízumra van szüksége, amíg megkapja, kényszerhelyzetben létezhet, vagy fiókba kerül. A rendszer mindent beszűkítő hatalma annyira korlátozta a társadalmi elvárások, az egyéni megnyilvánulások és a művészi kifejezés szabad terét, hogy már csak a legcsekélyebb lehetőségek maradtak a művészi önállóság gyakorlására. Az alkotók kénytelenek felismerni, hogy az állami totalitarizmusban a művészet nem versenyezhet a politikai diktatúrával. Herta Müller ezt így fogalmazza meg: „Azzal, hogy kivándoroltunk, mindent feladtunk. Beláttuk, hogy semmit sem tudunk megváltoztatni, értelmetlenekké váltunk, semmit sem tehettünk. Ez természetesen szomorú mérleg.”

Az utolsó két évtizedben a lírai műfajok domináltak a regénnyel és a rövid prózával szemben. Dráma egy sem íródott. Az 1989 őszén Marburgban megtartott irodalmi tanácskozáson érvekkel támasztják alá ezt a megállapítást; a műfajbeli szegényedés oka a mindennapi nyelvhasználatban keresendő, a nyilvános beszéd hiánya nem kedvez a prózai műfajoknak. A romániai valóság elsősorban román nyelven fogalmazható meg. „A hétköznapokban nyelvi idiómák és szokatlan szókeverékek versenyeznek egymással, interferenciás jelenségek diadalmaskodnak, a román hivatali nyelv szavai szűrődnek a német nyelvhasználatba, vegyes rétegnyelvek keletkeznek ingázás közben, üzemekben vagy iskolaudvarokon” (Peter Motzan). A másik ok az identitásvesztésben és -cserében keresendő, mindkettő általános jelenséggé vált az utolsó két évtizedben. Pótolhatatlanná vált a romániai német történelmi tudat és nemzetiségi műveltség, folyamatos hiánya egyáltalán nem kedvez a regényirodalomnak, sem a szerzői sem pedig a befogadói oldalon. Ezzel magyarázható, hogy sokan a rövidpróza műfaját választják, például Herta Müller és Richard

69