Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2018. ősz (4. évfolyam, 3. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
zepétől számítva) süketnek és vaknak kell lennie az olvasónak ahhoz, hogy Arany költészetében továbbra is összetévessze a férfias szemérmességet, a valódi morális értéket, az erkölcsi tartást a gyatra prüdériával. A legkörültekintőbb (mert dokumentumokkal a legalaposabban alábástyázott) jellemrajzot talán mégis Horváth /ános készítette el, éppenséggel a Hatványéval ellentétes póluson, a népiesség és a nemzeti klasszicizmus állásából szemlélődve. Hatvány a Nyugat körüli provokatív érzékenységgel fedezte fel Aranyban a modern lelkületű polgár előképét, és ez a nyugatos elrajzolás mégsem áll ellentétben Horváth János hagyományba ágyazott jellemábrázolásával. O ugyanis elsőként elemzi korszerű módszertannal és mélyrehatóan Petőfi-Arany-Tompa barátságát, levelezésük, egymásra reflektáló verseik és egyéb dokumentumok alapján. Ebben a csodálatos, bár feszültségekkel terhelt (és épp ezáltal valósághíven ábrázolt, súlyos) baráti viszonyhálózatban Arany mindig a békítő, az egyensúlyozó szerepet vállalja, anélkül, hogy akár egy pillanatra is aláverné magát Petőfi erős, olykor erőszakos akaratának. És a jellem ebbéli szilárdságának ábrázolása miatt állítható: a Horváth János által megrajzolt Arany egy pillanatig sem ellentétes Hatvány polgári öntudatú Aranyával. „Petőfi... politikai költészete — mondja a korszak talán legjelentősebb irodalomtörténésze — nem maradt hatástalanul Aranyra; el is térítette kissé oly irányba, merre önként aligha fordult volna; de azért minden lényeges pontban megmaradt eredeti felfogása mellett...” És ami a legjellemzőbb a költő egyéniségére és munkásságára (s ami olykor ma is vita tárgyát képezi): „...elméletben akár maga, akár más számára formulázza meg, hű maradt a népies költészet azon tisztán irodalmi koncepáójáhomelyben Toldi fogantatott..J Egyszóval az ő felfogásában is elodázhatatlan az esztétikai és etikai szféra egymásba olvadása; a műalkotásba az esztétikai megvalósulás titkos útjain valamiképpen beépül az alkotó mint magánember által megtestesített szerep és ethosz. Az összehasonlítás során Petőfiről azt állapítja meg, hogy „költészete voltaképpen a személyiség leplezetlen jelentkezése, s hogy barátai meg a kedvező kritika... egyenest a személyt szerették meg költészetében. E személyérdekű költészetet ...ő maga is betű szerint vette s mert költészetből jellemre következtetni vissza. Semmi egyéb ez, mint gyakorlati bizonyítéka klasszikus ízlésünk morális függésénekT (Az én kiemeléseim - Sz.L.) Es Arany — ma már akár szociálpszichológiai igazságként is értékelhető — mondatát idézi, 1847. december 13-i leveléből: „...bár mint költőt is kimondhatatlanul szeretlek, mégis jobban érdekelsz mint ember”. * Azon túlmenően, hogy az igazi irodalmár valamely klasszikusunk életéről és művéről szólván óhatatlanul magával cipeli és értelmezésének alanyába belevetíti a korszak eszmeáramlatainak egyik-másik determinánsát: gyakorta a jellemábrázoló személye is rajta hagyja bélyegét a portrén, külön nyomatékaival. Az egy nemzedékhez tartozó, ugyanabban a szellemi légkörben kibontakozó Horváth János és Hatvány Lajos Arany-portréja között stiláris, mondhatni műfaji fogantatású különbség is felismerszik. Előbbi szilárdan az itoáúomtudomány talaján áll; oly módon jó író, hogy tapodtat sem mozdul el a tények által kötelezett módszerességtől, de csaknem szépírói erővel ábrázol. Hatvány az ötleteit nagy erudícióval összeszikráztató esszéíró gátlástalanságával tesz telibe találó észrevételeket és emlegethet olykor a témához nem kapcsolódó, távoli összefüggéseket. Gyanúm szerint hasonló, vagyis alkati és stiláris jegyekben lelhető magyarázat arra, 55
