Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2018. ősz (4. évfolyam, 3. szám)
Szatmári szerzők
Semmiről nem értesülünk idejében, nélkülünk történnek meg a dolgok. Jelentős változások korát éljük, és mi ki vagyunk rekesztve belőlük, tudomást se szerzünk a következményekről. Iszonyúnak tűnik ez a ránk erőltetett zártság. Ingerülten veszekedő férfiak hosszúra nyúlt árnyai suhannak a vizes falakon. Céltalanul keresnek a kezek, a lábak egyre mélyebbre süllyednek a felázott agyagban, mintha gonosz szándék húzná lefelé őket. Elkövetkező napok bizonytalansága körül forognak a gondolataink. Mindannyian tudjuk, hogy csapdahelyzetbe kerültünk. Erezzük, hogy felesleges a vita, mégis egymást hibáztatjuk a megalázó helyzet miatt. A barlang mennyezetéről csepegő víz minden pillanatban próbára teszi a türelmünket. Ázott ruhákban didergünk, a nedves falak között se a kövekre terített ingek, se a gyökerekre akasztott nadrágok nem száradnak meg. Penészfoltok jelennek meg a kopott csizmákon, dohos szag szivárog a ponyvákból. Átnyirkosodik minden, amit magunkkal hoztunk. Kesernyés illatok terjednek a nedvesen csillanó cseppkövek között. Értéküket veszített használhatatlan holmik, fölösleges kacatok gyűlnek a barlang egy eldugott szögletében. Egyre idegesítőbbé válik az ellenünk irányuló alattomos cinkosság. Szürkületkor apró szúnyogok támadnak ránk, melyek az árterületről indulnak útnak. Sűrű rajokban lepnek el bennünket a vadul zümmögő rovarok, egyáltalán nem zavarja őket a parázsra dobott levelek kesernyés füstje. Semmitől nem riadnak vissza. Nedves ruhát terítek a fejemre, szárnyak könnyű rezgését érzem az arcomon és a fülem körül. Dühös zúgássá erősödik a hang, ha üldözni kezdem őket. Verítékben úszva merülök álomba, a hideg agyagfalnak nyomom felhevült arcomat. Az áhított csodáról, hűs szellőről, a távolban felcsillanó tengerről álmodom. Aztán penészes pincék jutnak az eszembe, ahol boltívek mélyedéseiben szunnyad az istenek itala, vöröslő cseppek szivárognak a hordókra akasztott borostömlőkből. Asztal alá dobáljuk a zsíros csontokat, fedeles kupákból isszuk a habzó sört... Hajnalban, mikor visszatérnek a denevérek, egyre erősebb köhögési rohamok törnek rám. Rétegződő ködbe burkolóznak a sziklás lejtők. Egyre ritkuló rohamokba foszlik a szél tombolása, halkan koppannak az esőcseppek. Lassan derülni kezd az ég alja, vöröslő fények világítják meg a tájat. A barlang szájában várakozva figyelem a változást. Megalázónak tűnik a felismerés, hogy a felhők járásától, kóbor szelek szeszélyeitől függ a jövőnk. Rothadó növények szagát hozza a sziklafalak között kavargó szél. Vastag sárréteg fedi a fák törzsét, sárgás sáv jelöli az áradat szintjét. Váradanul süt ki a nap, az apadó folyó partján pattogva repedezik a száradó iszapréteg. Közvedenül a barlang alatt lazul meg a partfal, gördülő kövek zuhannak a mélybe, a hatalmas szikladarabokat is azonnal elnyeli a völgyben megrekedő süppedős iszapréteg. Lapos buborék buggyan a felszínre, aztán a piszkosan csillanó felület marad csupán, a mozdulaüanná merevedő felszín. Színes madártoll sodródik a zavaros vízen. Riadt vaddisznócsorda tör elő a bozótból, majd úszik át a kavargó áradaton. Valamennyien tudjuk, hogy súlyos tévedést követtünk el, amikor a barlangba menekültünk. Állandóan a szabadulás módozatait keressük. A bejárat előtt állva, ingerült szavakkal soroljuk a gátló tényezők sokaságát. A járható ösvényt elmosta az áradat, meredek, szinte függőleges sziklafal húzódik alattunk, mely bármikor tovább omolhat. Sáros lé tölti ki a vízmosás medrét, abban az esetben se jutnánk át a túlsó partra, ha indákba kapaszkodva sikerülne a mélybe ereszkedni, mert az iszapos hordalék azonnal elnyelne bennünket. 44
